Mi több, bölcsőhöz való visszatérésről beszélhetünk, mivel majd negyven évvel ezelőtt Pécs adott otthont a nagy, “jancsós-fábris-szabós” filmszemléknek. Habár a Pécsi Filmünnep jelenleg a fővárosi, “igazi” szemléhez legfeljebb kedvcsinálót szolgáltathat, azért valami konspiráció kiérződik a dologból, mely megérzést az olyan összekacsintó elszólások is jelzik, mint a műsorfüzet polgármesteri köszöntőjének – noha még óvatosan, idézőjelbe tett – “hazaérkezés”-re utaló megjegyzése, vagy a szervezők “valamilyen folytonosságot” megteremteni kívánó önleleplezése.

Ennek a nosztalgikus óhajnak fűtött be már maga a megnyitógála is, ahol a további reménykedő felhangok után Enyedi Ildikó korábbi szemléket megidéző dokumentumfilmjét láthatták a Nemzeti Színházba látogató szerencsések. Tiszta időutazás: a megszólított nagy rendezői generáció emlékfoszlányaiból kirajzolódó kép egy azóta eltűnt Pécset rekonstruál. Látjuk a Petőfi mozit, ami azóta a 10:1-re elveszített pláza- vs. “hagyományos moziterem” meccs egyetlen pécsi túlélője; amúgy ma Uránia. A filmen – hihetetlen – kígyózó sorok állnak az Apolló előtt, ami éppen e küzdelem áldozatává vált. Szabó István múltidézése is a város egyik fájó pontjára tapint: “Lehet, hogy én is laktam a Nádorban?” – lehet, de most biztosan nem tehetné meg. A villányi borok jóságos hatásait ecsetelő, éppen párásodni készülő szemek kijózanítójaként Jancsó talán a legfrappánsabban – amúgy e hatás mellékhatásait tekintve a legprecízebb formában – foglalja össze legszebb pécsi emlékeit: “Emlékezni kellene, vagy ilyesmi? Semmire sem emlékszem.”

A pécsi alkalomra összeállított dokumentumfilm azért remélhetően többek számára is megtekinthető lesz, elvégre a helyi kötődéseken túl olyan “filmtörténeti csemegéket” rejt, melyek fényt derítenek az aczéli kultúrpolitika és a sztriptíz kapcsolatára; Kósa Tízezer napjának, illetve bizonyos 10000 Forintnak az összefüggéseire; továbbá a pécsi szemle és a vízipóló hasonlatosságára.

A megnyitó beszédek természetesen a nosztalgia mellett elsősorban a jövővel kapcsolatos elképzelések félénk sejtetését hozták. Szekeres Dénes fesztiváligazgató, illetve Szili Katalin, az Országgyűlés elnöke már nem csak politikai értelemben (tegnap száz napon belülre kerültünk az EU-s csatlakozáshoz) beszélt “határnapról”, majd előkerültek a már klasszikusnak számító szófordulatok a “megújuló film ünnepe”, illetve a “múltból táplálkozó jövő” retorikai koordinátái mentén. A gyönyörű színházteremben – a sablonok ellenére – azért mégis hiszünk, de mindenképpen drukkolunk “az ország legtudatosabban építkező kulturális centrumának”, azaz a város akaratának, hogy e közhelyeket végre ne fogadja szkepszis. A tavalyi Könnyűkamera dokumentum- és kisjátékfilm szemle, illetve a mostani filmünnep tapogatózó helykeresése legalábbis bíztató előjelek, főleg akkor, amikor Pécs immár kimondott szándéka, hogy 2010-ben Európa kulturális fővárosa kíván lenni.

A program mától, tehát péntektől indul be igazán, melynek lényegi eleme a fesztivál alcímének (Tegnap, ma, holnap) kibontása. Ennek legérdekesebb formáját valószínűleg azok a beszélgetések fogják nyújtani, melyeknek keretében a régi generáció nagyjai és a jövő fiatal tehetségei cserélnek eszmét, de minimum tapasztalatot. Csak a legizgalmasabbakat kiemelve: az Urániában egy asztalhoz ül Kovács András és Fliegauf Benedek, Jancsó Miklós és Hajdu Szabolcs, Makk Károly, Sára Sándor és Pálfi György egyaránt. Emellett vasárnapig kiállítások, könyvbemutatók, jazzkoncertek, illetve a Széchenyi téri – fűtött(!) – fesztiválsátorban szombat délután talk show: élő kapcsolással a budapesti Uránia moziból.

De ezen a hétvégén természetesen nem a kísérőrendezvényeké lesz a főszerep; a megnyitó háziasszonya, Albert Györgyi minden kételyt eloszlatott: “Merthogy filmvetítések is lesznek azért.”