Az animációkra fókuszál a fesztivál, sőt még ezen belül is az elsőfilmekre. Miért van ennyire szűk fókusza a Primanimának?
Hirtelen felindulásból jött létre a fesztivál. 2011-ben a Kecskeméti Animációs Filmfesztiválnak dolgoztam, és abban az évben kihagyták a diákfilmeket a versenyprogramból. Ez eléggé felbosszantott, és az előzsűri indoklását sem értettem, miért nem találták alkalmasnak ezeket a filmeket arra, hogy megmérkőzzenek egymással. Budaörsön már működött egy OKJ-s animációs képzés, ahol Tamás tanított (Patrovits Tamás a fesztivál igazgatója - a szerk.), illetve évek óta ő szervezte az Animáció Világnapja rendezvényeket Budapesten, amivel kapcsolatban egyre inkább megfogalmazódott egy vágy, hogy fesztivál váljon belőle.
Az ötleteinket és a helyszínt összekapcsoltuk, és létrejött a Primanima, ahol fiatal alkotók munkái versenyezhetnek egymással. Azóta is tartom, hogy ez egy jó döntés volt, annak ellenére, hogy az utóbbi években ismét versenyeznek a diákfilmek a KAFF-on, sőt, rendre diplomafilmek nyerik a fődíjat. Itt van nem messze tőlünk az Anilogue, kell hogy legyen egy saját témánk, saját fókuszunk, nem lenne sok értelme ugyanazt ismételni.
Az elsőfilm fogalmát azért elég tágan kezelitek.
Ez a kritérium csak a versenyprogram esetében van jelen. A versenyen kívül vetített egész estés filmeknél ez például nem szempont.
Szimbiózis
Hogy lehet, hogy Andrasev Nadja Szimbiózis című rövidfilmje szerepel a versenyprogramban? Az nem elsőfilm, ott volt előtte a Cannes-ban is díjazott A nyalintás nesze című munkája.
A nyalintás nesze a diplomafilmje, a Szimbiózis pedig az első professzionális filmje. Nálunk három kategória van: a diákfilm, amit a az iskolai tanulmányaik során készítenek, a diplomafilm, amivel elvégzik a sulit, és végül az első olyan film, ami már nem iskolai háttérrel készül el. Ezeket egy blokkban, vegyítve vetítjük. Visszatérve Nadjára, ő már úgy fest, többet nem tud versenyezni nálunk, hacsak nem iratkozik be még egyszer tanulni, vagy nem lesz egyszer egész estés első filmes versenyprogramunk, de erre jelenleg nincs kapacitásunk.
Említetted a két másik magyar animációs fesztivált, a KAFF-ot és az Anilogue-ot. Új rendezvényként jelentettek meg mellettük, konkurenciaként viszonyultak hozzátok?
Nem. Mindegyik fesztivál belőtte, ki a célközönsége, mit akar elérni a saját rendezvényével. Van persze átfedés a közönségben a budapesti Anilogue és köztünk, hiszen Budapest vonzáskörzetében vagyunk, de velünk ellentétben ők sok egész estés animációt vetítenek. Köztünk semmi feszültség nincsen, még segítjük is egymást: például ha egy olyan filmhez készítünk feliratot, ami az Anilogue programjában is szerepel, akkor a feliratot odaadjuk nekik. Tudatában vagyunk annak, hogy mindenki költségvetési gondokkal küzd, és akkor legalább erre nem kell költeniük. Profitálunk egymás létezéséből, hiszen mindannyian az animáció kultúráját az animációs filmek szeretetét közvetítjük.
A mostani már a 8. Primanima. Mennyire sikerült a fesztivált bekötni Budaörs vérkeringésébe? Főleg szakmabeliek jönnek rá vagy a helyiek is nagy számban képviseltetik magukat?
A helyi embereket nehéz megszólítani, a családi programokkal tudjuk őket a leginkább megmozdítani. Amiben előrébb tartunk – és ez is nehéz feladat –, hogy azok, akiket érdekel az animáció, kijöjjenek Budaörsre Budapestről. Tudni kell, hogy mi az animációnak nem a hollywoodi válfaját képviseljük. Szükséges egy bizonyos fajta fogékonyság és kíváncsiság ezekhez a szerzői művekhez. Apró lépésekkel lehet meghódítani az embereket: ha eljön egy vetítésünkre vagy egy rendezvényünkre, és tetszik neki, akkor legközelebb is jönni fog.
Az én példám is azt erősíti, hogy nehéz a budaörsiekkel: tavaly voltam először, többek között a Ruben Brandt, a gyűjtőt néztem meg. Az a vetítés viszont teltházas volt, ha pár perccel később érkezünk, már be sem fértünk volna.
Igen, sajnos sok embernek úgy kellett hazamennie, hogy nem látta a filmet. Ez egy premier előtti vetítés volt, de már előtte nyáron is vetítették pár helyen, és mi azt hittük, hogy hozzánk nem fognak sokan jönni, inkább megvárják a november közepi bemutatót. (Október végén volt a vetítés - a szerk.) Szóval meglepődtünk a tömeg láttán, a Mozinet ügyesen összerakta a Ruben Brandt forgalmazási stratégiáját.
Örültünk természetesen a nagy érdeklődésnek, de számunkra az az igazán szívmelengető érzés, amikor a rövidfilmes blokkokra nem férnek be az emberek. Több éve stabilan teltházasak az esti vetítések. Én leragadtam egy pár évvel ezelőtti állapotnál, még mindig izgulok azon, hogy jönnek-e emberek a programokra, az új stábtagok nyugtatnak meg, hogy lesz sok néző, ne aggódjak. Kicsit olyan ez, mint amikor gyereke van az embernek, és hiába nő fel, a szülő szemében megmarad picinek, akit gondozni kell.
Tavaly elvittem a felső tagozatos unokahúgomat és unokaöcsémet a gyerekfilmes válogatásra, de több filmet is túl gyerekesnek találtak. Jól tudom, hogy most lesz egy új blokk, ami az ő korosztályukat célozza meg?
A kis- és nagykamasz az a korosztály, akiket helyben kellene megszólítanunk, de nagyon nehéz őket elérni. Már nem feltétlenül mennek el programokra anyával, nagymamával, egyedül viszont nem minket fognak megtalálni. Idén számukra találtunk ki a tinivetítéseket, ami a filmnézésen túl arról is szól, hogy közösségben kibeszéljék, megvitassák, a saját életükre vonatkoztassák a látottakat. Kiközösítés, iskolai zaklatás, az életkorukhoz kapcsolódó témák kerülnek elő ezekben a kisfilmekben.
Gyerekpszichológus vezeti ezeket a beszélgetéseket, aki amúgy is foglalkozik ezzel a korosztállyal. Peer Krisztinának hívják, és amikor felvetettem neki ezt az ötletet, visszaírt, hogy neki a kamaszok a kedvencei, iszonyúan szeret velük dolgozni. Kíváncsian várom, mi lesz ebből, szeretném ha ez egy év közbeni eseménnyé nőné ki magát, tehát két fesztivál közben is legyen PrimaTeen. Nehéz volt tinifejjel gondolkozni válogatás közben, lehet, hogy legközelebb kamaszokat fogunk megkérni, hogy válasszák ki a nekik tetsző kisfilmeket.
Éjidő, a PrimaTeen egyik filmje
Van egy új blokk a programban, ami az animációs dokumentumfilmekre fókuszál. Miért indítottátok el ezt a szekciót? A legtöbb ember még a létezéséről sem tud ennek a különös, hibrid filmtípusnak.
Igen, legtöbbször el kell magyarázni, hogy mi az az animációs dokumentumfilm. A régivágású filmtudósok még a létjogosultságát is kétségbe vonják, hiszen számukra a dokumentumfilm forgatott anyagból épül fel, így tud a valóság lenyomata lenni. Szerintük az animációs doku csak képzelt világ lehet, amin ott van az alkotó kezének a nyoma. Valójában az animáció egy remek fogalmazásmód azok számára, akik a világképükről, életükről, problémáikról, traumáikról szeretnének filmet készíteni, és nem akarnak kamerát helyezni a film és maguk közé, hanem közvetlenebb módon akarnak feltáró, oknyomozó munkát végezni. Sok ilyen típusú önéletrajzi, háborús témát érintő doku lesz az idei fesztiválon. Sokszor úgy jellemzik ezt a filmtípust, hogy pszichorealista filmek, mivel részletesen foglalkoznak a lélektannal.
Azt vettük észre, hogy a fiatal filmesek szeretik ezt a filmtípust, évek óta a programok egy jelentős hányada animációs dokukból áll össze. Nyilván nekünk is van fogékonyságunk erre a filmtípusra, én is ezt kutatom, Bartal Dóra három éve csatlakozott a fesztiválhoz, ő is dokumentumfilmekkel foglalkozik, ő javasolta, hogy csináljunk egy ilyen összeállítást. Például szerepel benne az egész estés, Cannes-ban debütált Chris, a svájci, ami egy személyes oknyomozó történet a délszláv háborúról. Manapság is aktuális kérdést feszeget, miért megy el valaki egy távoli országba, amihez semmiköze, hogy ott fegyvert ragadjon. Ráadásul magyar vonatkozása is van Eduardo Rózsa Flores révén, akit kicsit más színben tüntet fel, mint Fekete Ibolya Chico című filmje... Zseniális alkotás, az egyik kedvencünk, amit idén elhoztunk.
Chris, a svájci
Van még bármilyen újdonság az idén, amire fel szeretnéd hívni a figyelmet?
A Chris, a svájci mellett az idei Primanima másik egész estés filmjét is érdemes kiemelni. A torony egy palesztin menekült családról szól, Bejrútban kezdenek új életet 1948-ban, és ezt a kislány szemszögéből látjuk. Szép és megható történet, ami már kiskamasz kortól kezdve érdekes lehet, ha érzékenyíteni akarjuk őket a történelmi folyamatok és annak a családi vetületei iránt.
Aki nem bír betelni az animációkkal, azt nagy szeretettel várjuk éjszaka is, ugyanis 11-től is lesznek vetítések az Ifjúsági Klubban, ahol elterülve, egy sörrel a kezükben tudják nézni az erre az alkalomra kiválasztott teljesen agyament filmeket. Szórakoztató és nagyon vagány lett a Night Moves összeállítás. Rengeteg jó film érkezett be hozzánk, mi pedig nem tudtunk leállni, és éjszakai blokkokat is csináltunk belőlük.
Mik a terveitek a közeljövőben a fesztivállal? Tudjátok már, mi a következő lépés?
Fennmaradni. Ez mindig aktuális terv a magyar fesztiválok egy részénél. Óriási előrelépés volt és nagy könnyebbséget okozott, hogy 2016-ban megnyilt a BABtér, és egész évben működik. Így van egy hely, ahol mindig tud találkozni a stáb, illetve van egy állandó irodánk is, ahol év közben is tudunk dolgozni.
Abban kell tovább fejlődnünk, ami eddig is a vállalásunk volt: mi itt nem csak vetítünk, de közösséget is építünk. Azt szeretnénk, hogy ne csak erre a négy napra jöjjünk össze, hanem év közben is. Ennek a fesztiválnak speciális hangulata van: ez nem olyan, mint egy átlagos este a moziban, megnézed a filmet, aztán kipenderülsz. Aki eljön a Primanimára, az akár több napra is itt marad. Sok diák a határon túlról jön, jellemzően Erdélyből, és nekik ez egy tök fontos találkozási pont, kapcsolatépítő hely. Az a célunk, hogy ezek a kapcsolatok év közben is működjenek, ezért szeretnénk több olyan eseményt szervezni, mint amilyen a fesztivált megelőző nemzetközi workshop volt.
Amikor először láttalak, a színpadon álltál, és rád volt kötve a gyereked. Ez is tavaly történt a Primanimán. Elég idős már ahhoz, hogy együtt nézzétek animációs filmeket?
Két éves, és nagyon meg kell válogatni, hogy mit nézzünk együtt. A Primanima előzsűrizés során egy mackós mesét néztünk, két perc volt az egész. Apuka a vállán vitte a kismackót, beértek egy erdőbe, és az apuka nem vette észre, hogy egy ág lesodorta a kismackót. Utána az egész mese arról szólt, hogy a medvebocs kúszik az apukája után, de nem éri utol. Végül a medve észrevette, hogy hiányzik a gyereke, és visszament érte. Megnéztük, fél óra múlva azt látom, hogy potyognak a könnyei, remeg a szája, és azt mondja: „Érte ment, érte ment." Rögtön rájöttem, hogy a meséről van szó, nyugtattam, hogy persze hogy érte ment az apja, mi pedig nem fogjuk elhagyni őt. Hihetetlenül nagy érzelmi intelligenciája van már egy ennyi idős gyerkőcnek. Remélem nem szerzett egész életére szóló traumát, mert még aznap az esti fürdetésnél is remegve kérdezte, hogy ugye a kismackóval minden rendben van. Nagyon be tudják szippantani az ilyen időseket rajzfilmek, dolgozni kell utána, hogy „ki tudjam szippantani” ebből a világból. Függőséget okozhat a gyerekeknél, erre nagyon kell figyelni, hogy ne történjen meg.
Mi a helyzet a szintén a szakmádba vágó rajzolással? Azzal is próbálkoztok?
Túl van már azon, hogy ezzel próbálkozzon. A szüleim és Tamás is rajzolnak. Elleste tőlük, és már most iszonyú ügyesen rajzol. Sosem erőltettük, ő kezdte el, és csak egy kicsit kellett korrigálnunk a kéztartását, hogy kényelmesebb legyen neki. Többen mondták, hogy már most úgy fogja a ceruzát, mintha óvodás lenne.
