Van olyan inge, amit itt vásárolt?
Nekem nem volt arra pénzem, egy vagyon volt csináltatni egy inget.
Ha már ilyen nagy múltú helyen vagyunk, ami már másként funkcionál, mit szól a város változásaihoz, mit szeret, mi hiányzik?
Nem akarok múltba révedő lenni. Elborzaszt a fantázia nélküliség, a bunkó ízlés. Szeretem, ha szakemberek végzik a dolgukat, ha minőség van, ha nyilvános vita van az emberek között, ha például a városról is kuratóriumok döntenek, és nem politikusok. Most elsétáltam a Balettintézet mellett, végül felépült, de így állt húsz éve, szégyen. Itt a Paulay Ede utcában épült egy épület, szálloda lesz belőle, a színházunk hátsó színpada be volt zárva két évig miatta. A Balettintézet körül is felújítják az épületeket, de botrány, hogy néz ki. Az ember végigmegy a városon, hát hogy néz ki?
Ez nem politika, hanem ízlés kérdése, a felvilágosult, európai, polgári ízlés hiánya, amilyen én vagyok. A Nemzeti csúnya, ízléstelen, nem hallani és nem látni, hogy mit beszélnek a színészek. Más baja nincs. Az Erzsébet téren lehetett volna egy európai színház, korszerű, mobil színpaddal, abban érintett vagyok, kinevezett igazgatója voltam 11 hónapig. A MüPa, ha nem is nagyon szép, isteni az akusztikája. A Bálnát szeretem, az legalább valamilyen.
Az interjú apropója az Ön közelgő nyolcvanadik születésnapja. Ennek kapcsán arra gondoltunk, hogy beszélgetnénk néhány régi filmjéről, amelyek az olvasóinknak is olyan fontosak. Az Álmodozások korában van egy jelenet, amikor Jancsi családi fényképei szétszóródnak a földön – nem ismeri a felmenőit. Önnek mit jelent a családtörténete?
Az ember inkább később foglalkozik családtörténettel, fiatalon nem nagyon. Illetve valamikor sokat fényképeztem, engem a fotó mindig nagyon érdekelt. Az a bizonyos jelenet, az Álmodozások korában főleg idősebb koromban nagyon foglalkoztatott. Érdekel a családfa, a családom horvát ága, a Kedacic-nagymama, akit jól ismertem, mert vele éltem. Az íróasztalom fölött ott van a szüleim házassági fényképe 1936-ból. Rajta van az összes nagyszülőm, az összes nagybácsi-nagynéni, apám unokatestvérei. 1936, béke.
Amikor tizenöt évvel ezelőtt csináltam a Radnóti-estet, abba belevittem nagypapám, apám, anyám történetét. Akkor megtaláltam a nagypapa keresztlevelét, meg a nagyanyám iratait, és ezeket mind használtam is. Nemrég készült egy album nagyapám, Bálint Zoltán építész és egy kollégája, Jámbor Lajos műveiből, abba írtam egy hosszabb előszót. A nagyapám tervezte a mai Külügyminisztérium épületét, a volt Állami Számvevőszéket, több házat a Munkácsy és a Bajza utcában. Ki van írva a házakra, hogy Bálint et Jámbor fecerunt.
Milyen volt a közeg, amelyben fölnőtt?
Apám orvos volt, anyám vegyész, laborvezető volt a belklinikán. Nagy könyvtár volt otthon, volt egy zongora is. Aztán elváltak a szüleim, társbérlők költöztek be hozzánk, vége lett a polgári idillnek. Anyukám mikrobarázdás hangversenyekre járt. Még itt, a mostani Radnóti Színházban is voltak ilyen előadások. Fölraktak egy lemezjátszót a színpadra, az emberek beültek, és zenét hallgattak. Volt egy osztrák nagynéném, tanított bennünket angolul és németül. Volt kultúra otthon.
Az irodalom, a költészet az egész életében nagyon fontos, van önálló estje Szerb Antal száz verset tartalmazó antológiájából. Abban a válogatásban nincsenek magyar versek, ha Ön beválogathatna néhányat, melyik verseket mondaná?
Akkor mondom! Vörösmarty: Előszó, Petőfi: A négyökrös szekér, Arany: Sejtelem, az egy négysoros.
Életem hatvanhatodik évébe’
Köt engem a jó Isten kévébe,
Betakarít régi rakott csűrébe,
Vet helyemre más gabonát cserébe.
Ady: A ló kérdez, József Attila: Levegőt!, Kosztolányi: Hajnali részegség, Babits: Esti kérdés, Márai: Halotti beszéd, Radnóti: Sem emlék, sem varázslat, Szabó Lőrinc: Semmiért egészen, Szép Ernőtől az, hogy
Az én életem nem élet,
Csak életet játszik,
Az a fa vagyok, kérlek,
aki a vízbe látszik.
Ezekből én mind csináltam estet, így könnyű.
Amikor elkezdtek Szabó Istvánnal dolgozni, jelentett plusz kapcsolódást, hogy mindkettejük apja orvos, beszéltek erről akkoriban?
Nem, Pista nagyon szemérmes volt. Jó barátok voltunk, de ő szemérmes volt a saját életével kapcsolatban. Most volt a nyolcvanötödik születésnapja, együtt vacsoráztunk. Már többet beszél a családjáról személyesen. Akkoriban nem nagyon, csak a filmjeiben. Az Apa az édesapjáról szól lényegében, aki meghalt 1945-ben, orvos volt Tatabányán. A nagyszüleink generációja is fontos, az egy nagy generáció. Pista nagypapája kórházat alapított Tatabányán, az én nagyapám házakat épített Budapesten. Jordán Tamással csinálunk most egy estet, ott is mindketten beszélünk a nagyszüleinkről. Mind egyre többet beszélünk a felmenőinkről.
Az Apa főszereplője, Takó Bence személyiségével kapcsolatban fontos elem a hazugság, az apjával kapcsolatos mitológia felépítése. Bence leginkább az apjában hisz. Mit jelent a hazugság és a hit Önnek?
Egy hit naplója, ez az Apa alcíme. Olyan korban éltünk, amikor tudtuk, hogy nem mindig mondanak nekünk igazat, például a tanáraink sem, erről is szól a film, ezekről a hitekről. Nem voltunk hívő család, nem jártunk semmilyen templomba. A hit az belül van, az egy bonyolult dolog. A hazugság rettenetesen bosszant, fölháborít. Különösen manapság, ahogy kinyitom a tévét. Tele van az élet hazugsággal, borzalmas. Az ember átlát rajta, fölháborodik, lenyeli, mellé néz, szűk körben emlegeti. A közélet nagyon undorító, a politikus nem azt mondja, amit gondol, hanem azt, ami hasznos.
Sokat beszél arról, hogy a színház közéleti szerepe, jelentősége is mennyire megváltozott a nyolcvanas évekhez képest. Mit okoz az, hogy a közvélemény alakításában a politikusok vannak előtérben, és nem a gondolkodók, művészek, színházcsinálók?
A nyolcvanas években itt a Radnóti Színházban összegyűlt az értelmiség, a demokratikus ellenzék is, és vitatkozott. Már amiről lehetett, nem lehetett mindenről. Néha arról is vitatkoztak, amiről nem lehetett. Ez volt a Szóváltás sorozat, én vezettem a beszélgetéseket. Ma nincs igazi vita, nincs minőségi szóváltás, nem ütköznek eszmék, különösen a kovid és a háború óta. Még a barátok sem nagyon vitatkoznak. Sok családot ismerek, ahol emberek nem köszönnek egymásnak, nem mennek el egymás születésnapjára, mert más oldalra szavaznak. Üdvös volt a rendszerváltás, de az emberek között árkok képződtek, a mi szakmánkban is.
Akkor még vissza a rendszerváltás elé. Van egy ilyen mondata az Álmodozások korában: „Azt hiszem az ember 20 és 30 éves kora között a legértelmesebb.” Erről mit gondol?
Tartottam egy önálló estet Tékozló fiúk címmel Pécsett, és az elejére mottószerűen betettem egy Radnótit, pont arról, hogy húszévesen van a legjobb formában az ember:
Huszonkét éves vagyok. Így
nézhetett ki ősszel Krisztus is
ennyi idősen; még nem volt
szakálla, szőke volt és lányok
álmodtak véle éjjelenként!
Huszonévesen igen, akkor, ha az ember elég tehetséges és merész, akkor képes másként csinálni, mint a szülei. Később inkább megalkuszik, kompromisszumot köt. Most is azt gondolom, igen. Ezért nagyon becsülöm a fiatalokat.
Sokszor nyilatkozta, hogy a harminc év alatt, amíg igazgató volt, gyakran kellett kompromisszumot kötni. Ez a terhére volt?
Ez természetes, mert nem magamat képviselem, hanem a társulat hatvan-nyolcvan tagját, a színház eszmeiségét, az esztétikáját. Kompromisszumokat kell kötni különböző politikai erőkkel. 1985-ban lettem igazgató, az úgy nevezett átkosban, még bőven találkoztam elvtársakkal, aztán találkoztam másféle elvtársakkal, hogyne.
A fiatalsághoz társítunk egyfajta hevületet, forradalmi lendületet. Az Ön által játszott karakterek hangsúlyosan apolitikusak, főleg a Szabó-filmekben.
Hát ez a legendás mondat, hogy Béres Ilivel ülünk a híradómoziban, és akkor megkérdezi Ili (Béres Ilona – a szerk.), hogy te kommunista vagy?, én meg mondom, hogy én mérnök vagyok. Ez jó mondat. Ez akkor nagyon merész mondat volt, 1964-ben. Persze Pista írta és forgatta le, én csak mondtam, de ez merészség volt. Pista filmjeiben végig ezt a karaktert játszottam, ezt a kicsit alkalmazkodó, intelligens, helyes, visszafogott fiút. Az Álmodozások korát követő négy filmet már nekem írta. Jancsónál más, nála a tömegek fejezték ki a politikát. Ott egy zsidó fiút játszottam, de a Bábeli fogságban… kezdetű dalt Miklóstól tanultam, nálunk otthon nem volt zsidó hagyomány.
.jpg)
Szabó István: Apa
De azért nagyon is foglalkoztatta Önt ez a hagyomány.
Igen, erről egy egész estet csináltam, a Radnóti-estet. Nem szeretem a végleges gondolkodást. Az esten személyes történeteket mesélek el, például, hogy Kellér Dezsővel szerepeltem együtt, és hallgattuk az egyik kollégát a színpadon, erre azt mondja a Kellér, „Milyen jó ez a fiú, pedig nem is zsidó, nem unsereiner!" Ebben a típusú „közülünk való" gondolkodásban, a vérben nem hiszek. A másik történet, szintén az est szövegéből, arról szól, hogy mentünk a Krisztával (Deák Krisztina, filmrendező, Bálint András felesége – a szerk.) autóval Bécsbe, és vitatkoztunk a zsidó-magyar kérdésről. Én Radnótit idéztem, és azt mondtam, hogy az, hogy a nagyszüleim száz éve milyen vallásba születtek, az nekem nem határozza meg a személyiségemet és a tulajdonságaimat. Erre kiszálltunk Bécsben, és a Ringen az első járókelő megkérdezte, hogy nem tudom-e, hol van a zsinagóga. Ezen nagyot röhög a közönség. Szóval innen is, onnan is…
Korlátozónak érezte ezt, hogy mindig ilyen kifinomult karaktereket játszott filmen?
Filmen nem lehet alakítani, játszani, az ember csak létezik, van, van egy arca, egy hangja, egy szeme. Nagyon önazonosnak kell lenni. És épp ezért, én arra vagyok nagyon büszke, amikor egész mást játszottam. Például Szörény Rezső Tükörképek című filmjében egy KISZ-titkárt. Az egy hatperces jelenet volt, egy monológ, tanú vagyok egy bíróságon. A Puskin Moziban volt a premier, nyíltszíni tapsot kapott az alakításom, beletapsoltak a filmbe. A Filmkritikusok-díját kaptam ezért az egy snittért. Ellenszenves, nyálas, óvatos karaktert kellett játszanom.
A BUÉK-ban, ami egy nagyon jó film, szintén Szörény Rezső munkája, karakter voltam, nem voltam helyes. Nem úgy van, hogy az ember nem akar rokonszenves lenni, csak ez a feladat. Nem szabad észrevenni, hogy a feleségem megcsal. Gyávát, önzőt kellett játszani.
Aztán Berkesi András regényét adaptálta Palásthy György a Kopjások című filmben, ott egy horthysta katonát, egy gengsztert, egy antiszemita tisztet játszom, ilyen is volt. Repülőgépelhárító-terroristát játszottam egy csehszlovák filmben, Magda Vasaryovával. Amikor a rendező, Otakar Vávra meglátott, bajuszom volt, bakancsban és egy szakadt pulóverben voltam, úgy néztem ki, mint egy repülőgépelhárító-terrorista.
Persze színpadon is volt negatív szerep, amit nagyon szerettem, azt hiszem jó is voltam benne, a polgármester Móricz Rokonokjában. Épp Jordán Tamás rendezte. Szabó Pista feldolgozásában Oleg Tabakov, orosz színész játssza. Filmen nem játszhattam el, de színházban az orrom alá ragasztottak egy nagy bajuszt, hangosan és közönségesen röhögtem, és elmondtam a kedvenc mondatomat, ma is lehetne mondani: pajtikám, mondom a főhősnek, néha a nem-rokonoknak is kell adni, ugyanis azok vannak többen. Ez Móricz.
.jpg)
Fotó: Oláh Gergely Máté
A külső miért fontosabb filmen, mint a színpadon?
Nem szeretem, amikor egy filmszínészen látom a szándékot, hogy csinálja a szerepet, hogy spilázik, hogy játszik. Azonosnak kell lenni. Az alapvető különbség mégiscsak az, hogy a filmen az ember létezik, van, nem illik, nem szabad hazudni, mert látszik.
Milyen élmény volt külföldi produkciókban dolgozni?
A Hold és a csillagokban például egy magyar filmrendezőt játszottam egy angol-olasz filmen Jonathan Pryce és Alfred Molina oldalán. Csodálatos ripacsok voltak, ők nagy színészeket játszottak, nekem meg rendeznem kellett őket. Nagyon jól szórakoztunk együtt, az egy elég improvizatív szerep is volt, hülyülhettünk. Volt sok mondatom angolul, azt nagyon élveztem, az akcentusát az ember nem tudja elveszteni, és pont ettől volt jó az alakításom. Német filmben is játszottam szerep szerint magyart, úgyhogy lehetett úgy beszélni németül, ahogy én beszélek.
Játszottam Ivan Passer Sztálin filmjében, amiben Robert Duvall játszotta Sztálint. Én Zinovjev elvtárs voltam, az egyik áldozata. Egy NDK-tévéfilmben pedig játszottam francia hadifoglyot.
Volt egy nagyon sikeres német film a hetvenes évek elején, a Trotta, annak én voltam a főhőse, azzal Cannes-ban is voltunk, úgyhogy jártam a vörös szőnyegen. Ott csak arra gondoltam, „ha ezt anyukám látná…” A legenda szerint Johannes Schaaf rendező először Alain Delont akarta fölkérni, aztán a Brandauert kereste meg, aztán végül rám fanyalodott. Budapesten forgattuk a filmet, egy osztrák bárót játszottam. Ez egy csehoviánus figura volt, egy vesztes. Csinos huszárhadnagy volt a háború alatt, aztán vesztes arisztokrata, aki a kutyájával megy, és nem áll szóba senkivel, a felesége megcsalja egy nővel. Sokszor játszom megcsaltat. Szeretek vesztest játszani.
Ekkor fölmerült, hogy disszidálna?
A Trotta sikere után volt egy lehetőség, hogy én kezdjek egy nyugati karriert, be is jelentkeztem egy híres színészügynökséghez. De végül úgy döntöttem, hogy maradok, különben föl kellett volna adni a magyar karriert, a Madách Színházat. Nagyon kevés magyar színésznek sikerült külföldön, Ernyey Béla osztálytársam megcsinálta, Tordai Teri sokat játszott német filmekben, aztán visszajött. Daniel Olbrychski is ott hagyta Lengyelországot, mert külföldi karriert akart, aztán néha látja az ember nyugati filmekben, mindenféle orosz ezredeseket meg ukrán tábornokokat játszik. Én nem akartam, óvatosságból, gyávaságból, hazaszeretetből, azért mégiscsak egy magyar színész vagyok, nekem a nyelv, az irodalom nagyon fontos.
A Befejezetlen mondatban is előkelő figurát játszik, Parcen Nagy Lőrincet. Az ő világa is összeomlik, de őt ez gondolatra ébreszti.
Azt nem lehet eljátszani, de azt lehet játszani, hogy valaki meg akar változni, hogy valaki másként akar élni. Van ez a híres Rilke-sor, hogy du mußt dein Leben ändern, változtasd meg élted! A Parcen Nagy más akar lenni, mert beleszeret egy baloldali táncosnőbe, és akkor elmegy proletárgyűlésekre, ahol meg is verik, engem a Kern Andris vert meg kurvára az utcasarkon, proligyereket játszott. A Parcen Nagynak az volt a lényege, hogy ezzel a külsőmmel, a fehér sálammal meg akarom változtatni az életemet.
A saját életében is volt ilyen érzése?
A férfiak negyven éves koruk körül szokták megváltoztatni az életüket, otthagyják a feleségüket, apám is ezt csinálta anyámmal. Disszidálnak, más foglalkozást választanak. Én történetesen színigazgató akartam lenni, és bele is vágtam. Akkor változtattam meg az életemet, ami akkor közepes sikerű volt, inkább a régi fényében úszott…
A szerepeim játékosak voltak, és ez belőlem jön, vigyorgok, most is szórakoztatom ugye a kollégát (a fotóst – a szerk.), hülyéskedés az egész, a színészet egy nagy marhulás. De mást is akartam, elkezdtem tanítani a Főiskolán, Szabó Pista tanársegédje voltam, filmszínészetet, majd művészi beszédet tanítottam. Igyekeztem nem igazságtalan, nem erőszakos, hanem empatikus és megértő lenni. Különböző tehetségekkel találkozik az ember, van, akit én jobban kedvelek, de ezt igyekeztem nem mutatni a növendékeknek. Minden fiatal hozza a maga igazságát, azt kell megőrizni.
Különben Csányi Sanyi is a tanítványom volt, most pedig ő rendez engem, a filmjének az olvasópróbáján voltunk Kern Andrissal, Koltai Robival, Jordánnal, Pogány Judittal, Bodrogi Gyulával. Csupa öreg játssza az összes öreg ripacsot.
A pécsi Nemzeti Színház színművészeként 1967-ben (forrás: MTI Fotó/Keleti Éva)
Van olyan, hogy egy tehetséges színész csak színházba, vagy csak filmbe való igazán?
Rám hosszú ideig azt mondták, hogy csak filmszínész, kvázi negatívan. Törőcsik Mariról is eleinte azt mondták, de nem akarom hozzá hasonlítani magam. Azért én is színész lettem. A színházi színészet nagyon komoly mesterség, meg kell tanulni, hogy mi egy kijelentő mondat, mi egy kérdő mondat, mi a lényeges, hogy használjon az ember egy széket, egy kalapot, egy sétapálcát. És mindezt úgy kell megtanulni, hogy közben ne veszítse el a növendék a saját igazságát. A filmszínészetben, ha az ember önazonos, és a rendező nem kényszeríti olyasmire, amit nem tud, akkor egy civil is lehet sikeres.
Volt fontos mentora, aki önbizalmat adott a színpadi színészettel kapcsolatban?
Nagyszerű rendezőkkel találkozhattam. Valló Péterrel, Gothárral itt a Radnótiban, Vámos Lászlóval, Lengyel Györggyel, Kerényi Imrével a Madáchban. Mentorom kifejezetten nem volt, voltak idősebb kollegák, akikkel közelebbi viszonyban voltam. Mensáros Lászlóval sokat játszottunk együtt, barátságban is voltunk, ő gondolkodást mutatott, hogy keresse az ember mindig az igazságot.
Az igazság keresése a tanítás lényege is. Hogy mi az a szerep, amit eljátszunk. Amikor tanítottam a Főiskolán, három műszakban dolgoztam, délelőtt próbák a Radnótiban, délután átmentem a Főiskolára, este játszottam. És arra jöttem rá, hogy amikor tanítok, akkor este jobban játszom. Ha a hitelességet kérem számon délután, ha az igazságot várom el, akkor este nehezebb hazudni a színpadon.
Mit gondol a mai színészképzésről, van lehetősége ma egy tehetséges fiatalnak olyan filmkarriert befutni, mint az Öné?
Nagyon más a helyzet, és nincs róla nagyon jó véleményem. A Főiskolát egy politikai támadás érte, erről nem érdemes beszélni. Nagyon fájdalmas az egész, és nem is látom már úgy át. Napi sorozatokba mennek el a fiatalok, fölvesznek egy nap tíz-tizenöt hasznos percet, rengeteg jelenet van, nincs próba. Ipari termelés folyik. Nekem ilyenben még nem kellett részt vennem.
Annak idején egy film attól volt híres, hogy egy színész eljátszott benne egy szerepet, Latinovits az Őrnagyot, Sinkovits a Tizedest, Kállai Feri a Tanút. Most pedig csak a szerep nevét tudja mindenki, van a Feri, a Jenő, a Panni meg a Lujza, hogy ki játssza őket, azt nem tudják. Pedig ugyanannyi tehetséges fiatal van, és bizonyos színházakban még minőség is létezik.
Zárásként hadd kérdezzem meg, hogy mivel készül a születésnapjára?
Elutazunk az országból, Krisztával és az unokámmal Velencébe. Kriszta és a fiam, Dani (Bálint Dániel, operatőr – a szerk.) csináltak az én Szerb Antal-estemből egy variációt, egy kisfilmet. Nem láttam még, meglepetés.
