Több interjúban is mesélted, hogy a filmet nagy részben egy 3000 km-es túrád ihlette, amit Új-Zélandon egy barátoddal csináltatok végig. Ez a fajta fizikális megpróbáltatás a Messzi északban is hangsúlyos. Miért így közelíted meg a túrázás élményét?
Pont, hogy ezt keresi szerintem az ember. Szeretem, ha van ilyesfajta kihívás benne. Ez a típusú fizikai megterhelés igenis tud örömet okozni. Két részből áll az, ha az ember a természetben túrázik: az egyik a mentális, a másik a fizikális. Ez az új-zélandi túra egy idő után már nem is jelentett fizikai kihívást, mivel egyfelől az ember hozzászokik a napi 20 km-hez, másfelől nem szorított minket az idő, így az egész inkább csak mentális próbatétel lett.
Elképesztő, mire képes az emberi test, hihetetlenül gyorsan tud alkalmazkodni. Volt, amikor 40 km-t mentünk egy nap, amitől elképesztően kimerültek voltunk, aztán másnap reggelre már nem is éreztünk semmit belőle. Én kifejezetten ezeket a kitűzőtt célokat élvezem a túrázásban. Hogy egy nap mennyi idő alatt, mennyit mész; hogy mire vagy képes. Szóval az elején tényleg van fizikai megpróbáltatás, aztán viszont minden fejben dől már el. Ilyenkor gondolkodik el az ember, hogy pontosan miért van itt, mit szeretne az életében, így pedig a túra új dimenziókat képes behozni.
Kép a Messzi észak című filmből
Komoly elhatározás a részedről, hogy ennyire meghatározó részét képezi a hobbid a filmes karrierednek. Eddig két nagyjátékfilmet készítettél, és mindkettőben kulcsfontosságú tematikus jegy a természetjárás. Mi volt az a legmeghatározóbb élményed a túrázásaid során, aminek hatására úgy döntöttél, hogy központi témaként a filmjeidbe is beemeled?
A legfontosabb aspektus a szabadság volt. Az első filmem (Human Nature - a szerk.) egy olyan nőről szól, aki egyedül áttúrázott Norvégián. Amikor visszatértem Új-Zélandról, megcsináltam ugyanazt a túrát, amit később a film során a főszereplő is megtesz. Az Északi-foktól indulva egészen Finnországig gyalogoltam. Ezen a nagyjából 700 km-en olyan szabadságérzetem volt, amihez hasonlót sosem tapasztaltam. Teljesen egyedül vagy, csak magadra számíthatsz, arra és úgy mehetsz, ahogyan szeretnél. A való életben sokszor előre kijelölt úton halad az ember, és rengeteg elvárással kell megküzdenie. Ezek itt hirtelen megszűnnek, ami egy nagyon érdekes érzés. Az összes gondolat, ami saját magammal kapcsolatban eddig megfogalmazódott, már nem számít. Amikor emberek között vagy egy városban, kicsit olyan, mintha egy maszk lenned rajtad. És szépen lassan arra jöttem rá, hogy nem muszáj így élnem. Ezért is döntöttem úgy, hogy erről az érzésről készítek filmet.
Érdekes, hogy pont a szabadságot hozod fel, mivel ez a filmjeid készítésében is tetten érhető. Mindkétszer kicsi csapattal forgattál, rengeteget improvizáltatok, és a stáb is végigcsinálta ugyanazt a túrát, amit a két főszereplő. Ez a fajta hozzáállás a filmkészítéshez a túrázással kapcsolatos tapasztalataidból jön?
Pontosan! Ezért is szeretek kis stábbal filmet csinálni, mivel van lehetőség az apróságokra figyelni, és nem valami nagy összkép megkonstruálására kell figyelni, amit általában látunk a filmekben. Lassú és hosszú folyamat, amíg az emberben megfogalmazódnak fontos dolgok az életével kapcsolatban, ezekre a természetben könnyebb fókuszálni. A Messzi észak esetében egy hat fős stábbal forgattunk: a két főszereplő mellett ott volt az operatőr, illetve a segédje, a helyszíni hangmérnök, valamint én. Hárman pedig kocsival jöttek utánunk és segítettek az ellátásban és a technikában.
Egy forgatáshoz általában mindent nagyon pontosan előre meg kell tervezni, de nekünk erre esélyünk sem lett volna. Az időjárás nagyon változékony arrafelé, ezáltal a helyszínek is változnak, szóval folyamatosan alkalmazkodnunk kellett, hogy az adott pillanatban miből tudunk dolgozni. Ez persze azt is jelenti, hogy mindig kreatívnak kellett lennünk, és kitalálnunk a következő snittet, és ilyenkor olyan dolgok történtek, amikre egyáltalán nem számítottunk. Ezek remekül formálták a történet ívét. Ráadásul folyamatosan újra is írtuk a sztorit, amikor azt éreztük, hogy valami nem lenne hiteles, és inkább elindultunk egy másik irányba. Ezt egy hagyományos forgatáson nem teheted meg, még akkor sem, ha közben realizálod, hogy nem lesz az úgy jó, akkor is úgy kell leforgatnod.
Nem is szerettem volna azt leforgatni, amit otthon ülve leírtam. Írás közben nem vagy odakint, nem tudod, milyen érzés, de amikor együtt tapasztaljuk meg, és a szereplők mellett a stáb összes tagja is végigcsinálja a túrát, együtt sátrazunk kint a szabadban, akkor mindenki átérzi az egészet. A színészek pedig nem sztárok, akiket hotelben kell elszállásolni, hanem rendesen végigcsinálják a túrát a 25 kilós hátizsákukkal. Ez pedig érződik a játékukon is.
Bart Schrijver (j) a Birth című rövidfilm forgatásán
Forrás: Instagram / Bart Schrijver
Gondolom neked nem volt különösen megterhelő ez a forgatás, viszont milyen élmény volt a többieknek?
Az operatőrrel, Twan Peeters-szel együtt csináltuk az első filmemet, és az sokkal keményebb volt, mivel eléggé felkészületlenek voltunk. Mindenesetre neki sem volt új a helyzet, de a többieknek teljesen az volt, és eléggé nehéz amellett, hogy egy nagyon hosszú és megterhelő túrát csinálsz, még arra is figyelni, hogy ebből egy épkézláb film szülessen. Nekem persze az is a dolgom volt, hogy folyamatosan figyeljek rájuk, monitorozzam őket, hogy milyen állapotban vannak, hogy bírják a tempót. Mehetünk-e tovább, vagy meg kéne pihennünk. A legfontosabb tényleg az volt, hogy mindenki jól legyen, amikor pedig azt éreztük, hogy valaki teljesen kimerült, újraterveztünk mindent. Emiatt volt például olyan nap, amikor egyáltalán nem is forgattunk, mivel ez tette a legjobbat a filmnek.
Persze, amikor a zuhogó esőben, térdig érő sárban a hegynek felfelé kell menetelned kilométereken keresztül, miközben még forgatod a filmet is, az minden szempontból megterhelő. A holtpontokon viszont átsegített mindenkit a filmezés iránti elszántság, és az, hogy nagyon értékes jeleneteket tudtunk felvenni, így eléggé fel tudtuk hergelni egymást; mindig visszajött a lelkesedés. Mindenki szóba áll még velem, szerintem még kedvelnek, szóval mégsem lehetett olyan rossz élmény nekik sem.
Az írás fázisában a két szereplő közti kapcsolat vagy maga a táj volt a kiindulópont?
A kiindulópont a két szereplő közti kapcsolat volt, és részben a saját élményeimet vettem alapul. Például az egymás közötti kommunikációt több hétnyi együtt sátrazás után. Érdekes volt, hogy bár nagyon közel voltunk egymáshoz fizikai értelemben, és gyakorlati dolgokról rengeteget beszélgettünk, nem igazán voltak mélyebb beszélgetéseink az érzéseinkről és a megélésünkről. Kicsit olyan ez, mint egy lakótárs, akivel nem vagy különösen jóban, annak ellenére, hogy egy fedél alatt éltek. Ezt is szerettem volna; hogy egymás mellé tegyem ezt a két különálló karaktert, és megnézhessük, ez milyen dinamikát teremt úgy, hogy mindketten közel szeretnének kerülni a másikhoz, de egyikük sem tudja, hogy lehetne ezt elérni. Mindezt pedig belehelyezni ebbe a gyönyörű skót tájba, amivel rengeteg tér nyílik arra, hogy az apró gesztusok, mozzanatok hangsúlyosabbak lehessenek, mivel a külvilág teljesen megszűnik.
Chris és Lluis egykor nagyon közel álltak, azonban a cselekmény idejére már eltávolodtak egymástól. Hogyan írtad meg ezt a két karaktert, te melyikhez érzed magad közelebb?
Nagyon más a két karakter, van, aki Chrishez, van, aki Lluishoz tud könnyebben kapcsolódni. Külső szemmel én például Lluishoz érzem magam közelebb. Mindenesetre az lebegett a szemem előtt, hogy míg a húszas éveik elején ezeknél a régi barátságoknál mindkét fél nagyon hasonló cipőben jár, addig a harmincas éveik elejére elképesztően nagy különbségek lehetnek már köztük. Az egyikük már letelepedett, megállapodott, stabil anyagi háttere van egy főállással, a másik pedig még mindig keresi önmagát. Erre szerettem volna fókuszálni, hogy bár ugyanonnan indultak, teljesen máshol tartanak az életükben, és ha most találkoznának először, szerintem nem is lennének barátok. De manapság azt veszem észre, hogy amikor az emberek belépnek a negyvenes éveikbe, akkor újra közelebb kerülnek azokhoz, akikkel előtte eltávolodtak egymástól.
Abban már a legelején biztos voltál, hogy ez a két barát más országból származzon és nem ugyanaz az anyanyelvük?
Mindig is sokat utaztam, és sok külföldi barátom volt. Azzal pedig, ha angol nyelvű filmet készít az ember, több esélye van eljutni a világ különböző pontjaira, és ez velem is megtörtént. De nem szerettem volna két angol, vagy két amerikai barátot, mivel egyfelől nem ismerem jól azokat a kultúrákat, másfelől szerettem volna egy igazán európai filmet készíteni, ahol mindkét szereplő meg tudja tartani a saját identitását, de mégis van köztük egy összekötő erő.
Kép a Messzi észak című filmből
Bár a film nagy része a hegyekben játszódik, viszont a két érzelmileg leghangsúlyosabb jelenet a tengerparton. Van valami szándékosság emögött?
Ez nem volt szándékos. Bárcsak mondhatnám, hogy van mögötte valami találó elgondolás. Egész egyszerűen pont ott voltunk, amikor ezeknek meg kellett történniük. Inkább az volt a fő szempont, hogy melyik jelenetet hol tudjuk egyáltalán megvalósítani, és nem az, hogy melyiket hol kéne felvenni. Én a forgatás előtt végigmentem az útvonalon, és folyamatosan észben tartottam a helyeket, hogy hol, mit lenne jó felvenni, szóval nem jelenethez választottunk helyszínt, hanem helyszínhez jelenetet. Az út elején nem volt partvidéki szakasz, csak az út második felében, én pedig tudtam, hogy mindenképp szeretném használni.
Említetted, hogy több ponton cseng össze Chris és Lluis története a te életeddel, a film legelején pedig egy barátodnak ajánlod a filmed. Mondhatjuk, hogy valamennyire terápiás volt számodra ez a projekt?
Egy kicsit igen. Mindkét karakterben vannak tulajdonságok, amik belőlem jönnek, rám igazak, a forgatás alatt pedig érdekes volt látni, ahogy más eljátssza azt, amit én egykor tettem, úgy viselkedik, ahogy én viselkedtem. Úgy éreztem hirtelen magam, mintha tükörbe néznék. Voltak komoly felismeréseim, ráeszméltem több dologra, hogy milyen hülyén csináltam ezt is, meg azt is. A filmekben azt érzed, hogy olyan egyszerű csak szimplán beszélni az érzéseidről, miközben a való életben ez meg olyan nehéz tud lenni. Ez pedig inkább szembesítő erejű volt, mintsem terápiás. Illetve az is szomorú, hogy mennyivel jobban lefoglal maga a teljesítmény ténye és a túrának a kihívás része, így pedig sokszor nem tudsz figyelni azokra a csodálatos dolgokra, amik körülötted történnek a természetben.
A film bekerült az Európai Filmdíj shortlistjére, ami egy hatalmas eredmény egy ilyen kicsi produkció esetében. Hogy jutottatok el ide, és hogy éltétek meg a nemzetközi sikert?
Őrületes volt! Sosem volt ez előre kitűzve célként. A produkciós cégemmel, a Tuesday Studióval azt szoktuk csinálni, hogy az elkészített filmeket egész egyszerűen elérhetővé tesszük a saját weboldalunkon. Sosem kerülnek ezek mozikba, fesztiválokra, illetve streaming felületekre sem. Itt annyiban tértünk el a megszokott modelltől, hogy szerettünk volna egy kis PR-t csinálni neki. Elküldtük a filmet pár holland újságnak, valamint a The Guardiennek, akik jelezték, hogy szeretnének írni róla egy kritikát, amiben végül az ötből négy csillagot adtak a filmre.
Ez igencsak felkeltette az emberek érdeklődését. Kaptunk is egy hívást egy ausztrál/új-zélandi forgalmazótól, hogy szeretnék bemutatni a filmet a mozikban. Ezt követően pedig Hollandiából kaptunk megkeresést, ahol aztán 124.000-en nézték meg moziban a filmünket. Rengeteg cikk született róla. Összesen 75.000 euróból készítettük egy apró stábbal, a sikeren felbátorodva pedig az egyik munkatársam a cégben, Arnold, sales agentté avanzsált, és elkezdtük a filmet a nemzetközi piacon árusítani. A Holland Nemzeti Filmdíjra nem jelöltek minket, ami miatt kicsit szomorú voltam, aztán gondoltam egyet és leadtam az Európai Filmdíjra, mondván, hogy milyen vicces lenne, ha bekerülnénk oda, miközben a hollandra nem. És aztán bekerültünk a shortlistre. Sokat dolgoztunk a film utóéletének a gondozásán, de ez egészen hihetetlen volt. Nem szoktak ilyen dolgok történni az emberrel.
Szeretnéd a későbbiekben is tartani magadat ehhez a szabados filmkészítési modellhez?
Mindenképp! A filmkészítésben a legfontosabb számomra az a szabadság, és persze most a Messzi észak után több lehetőségünk lesz akár valami nagyobbat készíteni, de én továbbra is kevesebb pénzből, kicsi stábbal szeretnék filmeket csinálni, mivel ebben érzem magam a legjobban és mivel úgy érzem, hogy így tudom megőrizni az autentikusságát és hitelességét ezeknek a történeteknek.
A Messzi észak június 25-én kerül a magyar mozikba a Bubbling under forgalmazásában. Premier előtt a Művészben vetítik, június 21-én.
