Kenyeres Bálint: Őszintén szólva tényleg nem tudom, ahogyan azt sem, hogy hogyan lehet majd’ ötezer filmet végignézni és kiválasztani belőle tizenegyet. De szerencsére ez nem is az én gondom.
A nagyjátékfilmek körül már az előkészítési szakaszban elindul a hírverés, így nem nehéz tudomást szerezni róla, ha egy ismerős név újabb filmre készül. Figyelik is őket, és tartják a kapcsolatot a producerekkel meg a forgalmazókkal. A rövidfilm ehhez képest radar alatti műfaj.
A-kategóriás fesztiválok esetében gyakran szabály, hogy előtte máshol nem szerepelhet a film, ezért producerek sokszor sakkoznak vele, hogy hová adják be. Nálatok miért pont Cannes-ra esett a választás?
K.B.: Tudsz jobb helyet a bemutatónknak?
Mindenképp kellemesebb májusban a Cote d’Azur-on, mint februárban Berlinben.
Bartók Anna: Télen forgattuk a filmet, tehát a Berlináléra már nem tudtuk volna beadni. Szerettük volna minél hamarabb elkészíteni és az első lehetőségre lecsapni, a soron következő A-kategóriás fesztivál pedig Cannes volt. Így is épp, hogy csak befejeztük az utómunkát a fesztivál kezdetére.
No. 3 (The Spectacle)
Mit gondoltok a fesztiválokról? Fontos nektek?
B.A.: Egy rövidfilm esetében mindenképpen az, hiszen ezeket nem vetítik moziban, nem tudnak százezres nézőszámot elérni ott. Ha mérföldköveket akarunk kijelölni, akkor egy rövidfilm életútjában nagyon fontosak a fesztiválok, egy A-kategóriás fesztivál meg még inkább. Már csak azért is, hogy egyáltalán látható legyen.
K.B.: Nekem ugyanakkor nincsenek olyan illúzióim, hogy itthon bármilyen fesztiválszereplés segítene az előrelépésben. Az előző mozifilmem óta 5-6 nagyjátékfilm tervvel pályáztunk itthon, és mindegyiket visszadobták, Európában pedig szinte reménytelen úgy filmet finanszíroztatni, hogy otthonról nem viszel pénzt. A No. 3 forgatókönyvét is beadtuk itthon. Anna ragaszkodott hozzá, hogy pályázzunk és adjuk meg az esélyét annak, hogy rendesen ki tudjuk fizetni a munkatársainkat. Erre a filmre sem kaptunk támogatást.
Megcsináltuk így is. Újra filmet szerettem volna készíteni, és nem pályázati dokumentumokat gyártani, meg évente egy-két újabb forgatókönyvet írni a fióknak. Azt gondoltam, hogy ha többet nem is, de legalább azt a két forgatási napot töltsem kamera mögött ebben az évben.
Bár én személy szerint azt gondolom, hogy a kisjátékfilm nem egyfajta előkészület mozifilm alkotás előtt, hanem egy külön eszköz a kifejezésre, mint a novella és a regény, de sokan kényszerből forgatnak kisfilmet, mert nincs lehetőségük másra. Ti ezt hogy látjátok?
K.B.: Ez most abszolút kényszerhelyzet volt, de az is evidencia, amit te mondasz, nyilván mindkét formának van létjogosultsága. Ugyanakkor kisformában összehozni egy filmet, nem sokkal kisebb erőfeszítés, mint egy nagyjátékfilmet: ezen is dolgoztam hat-nyolc hónapot, és a részemről akkor már inkább dolgoznék két évet egy mozifilmen. Nagyon sok ötletem van, két évente ki tudnék jönni egy nagyjátékfilmmel, de mivel ehhez semmilyen feltétel nem adott, ezért baráti összefogással, önmagunk kizsákmányolásával készítettük ezt a tizenöt perces filmet.
Persze mindez nem azt jelenti, hogy ez a történet ne érdekelt volna, hogy ez számomra egy mellékes ügy lett volna. Koncentráltság, energia, felkészültség kellett ehhez is, mint bármilyen játékfilmhez. A különbség az, hogy itt mire az ember kezd egy kicsit belejönni, bemelegedni, már mehet is haza, és vége a munkának, ami roppant frusztráló. De ugyanolyan a motiváció, az elkötelezettség, és ugyanaz a jogi és anyagi felelősség Anna részészéről is, mintha hosszabb filmet készítettünk volna.
Bartók Anna és Kenyeres Bálint a forgatáson
A film magyar címe No. 3, a nemzetközi pedig The Spectacle. Utóbbi, a filmet látva evidens, de mire utal a magyar cím?
K.B.: Van a filmben egy momentum, amire utal. Eredetileg a főszereplő karakter neve lett volna a cím, de a készítés közben átkereszteltük szegényt a főszereplő saját nevére, és az új név címként már nem hangzott annyira meggyőzően.
Ezen kívül pedig van egy egészestés antológiafilm-tervünk is, tematikusan összefüggő, mai magyar rövid történetekkel, és annak is része ez a történet, ami az antológia film forgatókönyvében pont sorban a harmadik. Erre is utal a magyar cím.
B.A.: Elkezdtünk univerzumot építeni és rögtön a harmadikkal kezdünk, mint a Star Wars-ban. Viccet félretéve, nagyon sokat gondolkodtunk arról, hogy mi legyen a magyar címe, mert először az angol volt meg, és azt annyira kifejezőnek éreztük, hogy nem találtuk meg az ugyanannyira jó magyar fordítást rá.
Bálint, ahogy a No. 3-ben, a többi filmedben is mindig nagyon hangsúlyos a forma. Amikor eszedbe jut egy ötlet, általában a forma vagy a történet van meg?
K.B.: Ez a tyúk vagy a tojás tipikus esete, hamar összeforr a kettő és nehezen szétválasztható. Ugyanakkor nem gondolom, hogy a film ereje a történetben rejlik. Ahány film, annyiféle módon indul el a munka. Lehet, hogy egyszer csak beugrik egy ötlet, máskor meg ugyanúgy dolgozik rajta az ember, mint más egy bankban nyolctól ötig.
Ebben az esetben sem tudod szétbogozni?
K.B.: De, itt tudom, sajnos elkövettem a hibát, hogy már beszéltem erről, szóval kénytelen leszek következetes maradni: amikor eldöntöttem, hogy nem várok többet a játékfilmezésre, néhány napot rövidfilmötletek kiagyalására szántam és valószínüleg annyira ráállt az agyam erre a munkára, hogy nem csak az ébrenlét óráit töltötte ki, hanem az álomét is. Azt álmodtam, hogy kitalálok egy filmet és a No. 3 alaphelyzete volt az álmomban kitalált film.
Mint a legtöbb filmed, ez is nagyon más közegben játszódik, mint a te saját, valós életed. Ez mennyire volt benne ebben az álomban, vagy mennyire volt később tudatosan a munka része?
K.B.: Az én életem borzasztóan érdektelen és unalmas, nem lehetne vele még egy C-kategóriás rövidfilmfesztivál délelőtti vetítését sem megtölteni. Én meg végképp halálra unnám magam, ha még egy film erejéig sem léphetnék ki belőle. Az alapötletet szolgálni tudó közeg meghatározása már a munka része. A megismerése végképp. Rengeteg telepen jártunk, mire megtaláltuk a szereplőinket és a helyszínt.
B.A.: Elindultunk és Budapest 100 kilométeres körzetén belül – tehát ami még forgatható távolságban volt – megnéztük az összes telepet. De valójában sokat azon túl is. Egyrészt helyszínkeresés okán, másrészt szereplőt is kerestünk. Hosszú hónapokat töltöttünk el ezzel.
Werkfotó a forgatásról
Már akkor tudtátok, hogy kifejezetten cigánytelepet kerestek? Vagy ez a helyszínkeresés közben derült ki?
K.B.: Tudtuk, ez volt a kiindulópont. Valamennyire aztán megismertük ezt a világot, és sok embert is akinek ez a világ az otthona. Nem vagyok szociális munkás, nekem ez volt az első valódi, nem felszínes tapasztalatom ezzel a közeggel. Kemény. Nem nekünk, akik eltöltöttünk benne néhány hónapot, hanem nekik, akik ott élnek és olyan mértékben van a víz alá nyomva a fejük, hogy már az is csoda, ha levegőért fel tudnak jönni egy pillanatra. Permanensen teszik reménytelenné a helyzetüket, tagadják meg tőlük az emberi méltóságot.
Ami az egészben a vérlázító: nem kéne, hogy így legyen. Esélyt sem kapnak, pedig bőven van annyi a rendszerben, hogy legkésőbb a következő generáció már másképp éljen.
Fontos volt nektek, hogy a roma kisebbség körében játszódjon, vagy egyszerűen nehéz körülmények között élő embereket kerestetek?
K.B.: Magyarországon egyedül cigányok élnek szegénységbe kényszerítve, szegregátumokban elkülönítve. Nem véletlen és nem mellékes a közeg megválasztása. De nem szívesen használom a szegregátum szót, mert nem érdemes finomkodni: ezek stigmatizált „cigánytelepek”, ahová cigány emberek ugyan nem kerítéssel, de mégis be vannak zárva, egy életre.
Fontos volt, hogy autentikusan láttassuk, de természetesen nem lehet egy ilyen közeget valóban annak a komplexitásában, mélységében felfedezni, ábrázolni ilyen korlátozott játékidő alatt. De mindkettőnknek fontos volt, hogy az a szelet, amit mutatunk belőle, autentikus legyen, és ne egy patyomkin valóság. Ehhez igazából nem kellett más, csak hogy ne kényszerítsünk semmit a filmre magunkból, engedjük, hogy működjenek az emberek és a közeg. Persze ez akármilyen más filmre is igaz.
Úgy hallottam, hogy Sztevanovity Sandra látványtervezőnek végül nem is kellett nagyon sok pluszt kitalálnia a házzal kapcsolatban, annyira autentikus formájában használtátok.
K.B.: Nem díszletet építettünk fel, hanem egy létező házat használtunk, amiben egy valódi család él. Az idő meg az évek meg az életek úgy rakódtak egymásra ebben a házban, hogy nincs az a fekete öves art director, aki ezt reprodukálni tudná, mert ebben az épületben tényleg élet van, ott tényleg emberek élnek. A ház maga is elkerülhetetlenül karakterré vált.
Werkfotó a forgatásról
A két amatőr főszereplőt hogyan találtátok meg? Milyen figurákat kerestetetek?
K.B.: Volt a fejemben valami arról, hogy milyennek kéne lenniük, de hála a jó égnek, az ilyesmit hamar elengedem, ha szembejön a valóság. És ha belőle gyúrom az anyagot, sokkal érdekesebb is lesz, mint amit én ki tudok találni. Amikor belebotlottunk a Jolikába meg a Vilmosba, tudtuk, hogy megvannak a főszereplőink, Hiába rendelkeztek adott esetben az eredeti elképzeléstől eltérő fizikai attribútumokkal. Attól a pillanattól, hogy találkoztunk, nem volt kérdés, hogy ők azok, akiket kerestünk.
B.A.: Párhuzamosan kerestük a helyszínt és a szereplőket. Mindenhova úgy mentünk, hogy körbe jártunk, körbe sétáltunk, néztünk házakat, néztünk gyerekeket.
K.B.: Nem feltétlenül tudatosan, hogy akkor mi most motívumot gyűjtünk, de azáltal, hogy mentünk és megismertünk életeket, élethelyzeteket, családokat, helyeket, tulajdonképpen ez történt. Jártunk telepről telepre, és ismétlődtek a koreográfiák, az élethelyzetek, a maguk tipukusságában, de ugyanakkor mégis a maguk egyediségével. Enélkül a némileg strukturált mászkálás nélkül nem is tudtuk volna ilyen mélységekig megismerni ezt a közeget.
B.A.: Szerintem nem is lehetett volna másképp csinálni. Olyan közelséget és ismeretet adott, amitől nemcsak egy sima szemlélődéssé vált a folyamat, hanem megismertük Vilmost és Jolikát, sok időt töltöttünk velük, visszamentünk hozzájuk, meg aztán elkezdtünk velük próbálni. Ettől a közelségtől ért össze a film.
Nem lehetett könnyű belülről megismerni ezt a világot.
K.B.: Mindenkit nagyon megviselt, de a nap végén mi mindig hazamentünk. Akiket megismertünk, ők ott maradtak ezeken a telepeken, ahol élnek. Nekik nehéz, nekünk könnyű.
B.A.: Kifejezetten transzformatív volt ez a pár hónap, minden héten másik telep életébe láttunk bele. Kicsit olyan volt, mint amikor a budapesti értelmiségiek elmennek választási biztosnak vidékre és rácsodálkoznak, hogy körülöttük van egy olyan ország, amit nem is ismernek. Más perspektívába kerül az ember és a problémái.
K.B.: A végtelenül elkeserítő része nem is a szegénység, hanem a leírhatatlan reménytelenség, hogy halvány esélyük sincs ezeknek az embereknek méltósággal élni az életüket, illetve a vegetáláson túl bármire. És ahogy ez a reménytelenség lassan, de biztosan szétszedi őket. Ez egyszerűen vérlázító. Ugyanakkor a falvak az úgynevezett többségi társadalom lakta része mindenhol valóságos szellemvárosnak tűnt a telepekhez képest, a telepeken a nyomorúság és a reménytelenség és a szörnyűségek ellenére is sokszor több közük volt az embereknek egymáshoz, mint az átlagos „magyar” falvakban. Érdekes ellentmondás.
Dokumentumfilmek esetében sokszor szóba kerül, hogy a kiszolgáltatott helyzetben lévő alanyokkal kapcsolatban milyen felelősségük van a filmkészítőknek, hiszen azzal, hogy megjelennek egy kamerával, belepiszkálnak az életükbe. Ez a dilemma nálatok is felmerült?
K.B.: A felelősség kérdése napi szinten jelen volt és van is a beszélgetéseinkben. Nem könnyű, de megpróbálunk legalább nem ártani. Ha már igazán segíteni nem tudunk. A két főszereplőnk esetében két nagyon intelligens emberről van szó, akik pontosan tisztában vannak a saját helyzetükkel, és azzal, hogy ez egy film, és azzal is, hogy mi nem tudjuk megoldani az ő életüket. De azt is tudják, hogy tisztelettel viseltetünk irántuk, nem hazudunk nekik, és amennyit tudunk, nagyon is segítünk.
B.A.: Vilmossal kapcsolatban ezen kívül abban is reménykedem – bár lehet, hogy ez csak önáltatás –, hogy az a pár nap, amit eltöltöttünk együtt, és a beszélgetéseink tudnak adnak neki talán egy egészen pici muníciót. Mert ennek a reménytelenségnek a legkézzelfoghatóbb része az, hogy nincs semmi más, mint amit ismersz. Az új perspektíva nem oldja meg a helyzetet, de talán azt az evidenciát megtöri, hogy csak így lehet élni. Tehát remélhetőleg az, hogy szerepelt ebben a filmben – aminek a készítői szeretettel fordultak felé, és aminek a készítése során meggyőződhetett a saját tehetségéről – egy kicsit jobb, mintha mi nem lépünk be az életébe.
Kenyeres Bálint és Bartók Anna Cannes-ban
A cannes-i ünnep talán még a filmfesztiválok közül is kiemelkedik csillogásban. Még nagyobb kontraszt a szereplők valós életével. Kiviszitek őket is?
K.B.: Állami támogatás híján a film befejezésére sem volt pénz, így a szereplőket és a stábot egész egyszerűen nincs miből kiutaztatni. Szomorú, de ez a helyzet.
Anna, te sok évig marketinges közegben dolgoztál (a Fórum Hungary filmforgalmazó cég marketing vezetőjeként – a szerk.), a filmben pedig megjelenik egy kereskedelmi tévés stáb, akik nem a legszimpatikusabbak. Van összefüggés?
B.A.: Igen, érdekesen jött ki, mert nekem ez az első olyan filmem, amiben vezető producerként dolgozom, és pont van benne egy olyan szál, ami nekem ismerős, van némi fogalmam a közegről. De én filmmarketingesként dolgoztam, nem egy kereskedelmi televíziónál, olyan dilemmáim soha nem voltak, mint ennek a tévés stábnak.
Miután hazajöttök Cannes-ból, milyen terveitek vannak? Esett már szó, a több kis történetből álló antológiáról, de van egy The Forest című filmtervetek is, amelyet Szilágyi Zsófia Január 2 című filmjével együtt fejlesztettetek a velencei Biennale College-ben.
B.A.: Zsófiékkal együtt voltunk Velencében, mi is bekerültünk azok közé, akik fejleszthették a forgatókönyvüket, de már csak Zsófiék jutottak be a négy közé, akik mikroköltségvetésből, 200 ezer euróból le is forgathatták a filmjüket. Őszintén szólva ezt nem is annyira bántam, mert nagyon nehéz menet lett volna ennyi pénzből ilyen rövid idő alatt, magas színvonalon létrehozni a nagyjátékfilmünket.
K.B.: Itthon ezt a tervünket is kivágták. Szóval, a kétségbeesés azért sok mindenre ráveszi az embert, például, hogy ha nem kap lehetőséget, hogy méltó körülmények között dolgozzon, akkor három forintból, három perc alatt tegye ezt meg. Most is ez lesz: miközben keressük a kiutat az ördögi körből, amit a magyar finanszírozás hiánya szül, megpróbáljuk elkészíteni az antológia nagyjátékfilmet, ha kell részenként, kisebb-nagyobb magán- és európai pénzekből.
A No. 3 (The Spectacle) a 13. Friss Hús rövidfilmes versenyében látható.
