Berkes Juli: Nekem tényleg rémálmaim voltak, több is.
Reisz Gábor: Én nem aludtam. Eddig a paranoia, tegnap este meg két szúnyog miatt.
Milyen paranoia?
R.G.: Nem tudom, mindig kavarog valami a fejemben. Ha egyet kell kiemelni, akkor az angol miatt. Ilyen típusú vetítésünk még nem volt, soha nem látta egyszerre ennyi ember még a filmünket.
B.J.: Elég nehéz volt a végleges kópiáig eljutnunk és állandóan a feliratokat javítottuk. Volt egy olyan rémálmom, hogy valami fura teremben vagyunk a bemutatón, ott van egy fontos producer (aki a mentorom is), én nagyon-nagyon büszke vagyok, hogy eljött a vetítésre. Valahol a film felénél egyszer csak leállnak a feliratok, Gabival – hogy mentsük a helyzetet – a vetítő elé megyünk stand-upolni. Próbálunk viccesek lenni, de senki nem nevet. Feliratok továbbra sincsenek, próbáljuk angolul magyarázni, hogy mi történik, és nemsokára bejönnek a szervezők és közlik, hogy lejárt az időnk, kezdődik a következő vetítés. Mostanában többször reggel ötkor kezdtünk el sms-ezni Gáborral, amikor egyikünk sem tudott aludni.
R.G.: Zsófinak, a feleségemnek volt olyan rémálma, hogy a premieren vagyunk, nézzük a filmet, és egyszer csak elkezdődik egy olyan rész, amit senki nem látott még. Valamilyen szláv jelenetsor, az emberek elkezdenek elégedetlenkedni, Zsófi se érti, hogy mi ez, de amikor látja az arcomon, hogy elégedett vagyok – amit eleve nehéz elképzelni –, akkor megnyugszik, viszont látja, hogy többen kimennek, ő meg próbálja feltartani őket, mondja nekik, hogy ez egy fontos film, és ne menjenek el. (A film gálavetítését követő beszélgetésen végül a mikrofonok romlottak el – a szerk.)
Szerintetek Magyarországon mindenki az érettségijével álmodik?
B.J.: Nekem fura módon nem sok érettségi álmom volt, de anyukám a mai napig szokott. Egyébként én is az ipari forradalmat húztam.
R.G.: Én az ilyen szituációktól mindig szorongtam. Felelés, vizsgák, és nyilván az érettségi is ide tartozik. Azt hiszem, hogy az egyik államvizsgám volt a legborzasztóbb.
Egy filmszakos államvizsga?
R.G.: Nem filmszakos, TF-es (Testnevelési Főiskola – a szerk.). De az nem jó, ha elmondom, mert kicsit leégetem magamat és a TF-et.
Nem szólaltál meg és beégtél?
R.G.: Nem, nem. De emlékszem, hogy ülök, és rájövök, hogy semmit nem tudok a tételről, nézek ki a fejemből, és mondom, hogy nem hiszem el, hogy ezt elcsesztem.
Nektek feltűnt, hogy ez a film kicsit olyan, mintha rémálmok sorozata lenne?
B.J.: Igen? Tényleg?
Nem gondoltatok arra, hogy a filmben rengeteg szituáció van, ami olyan, mint egy rémálom? Amikor egy csomó újságíró van az érettségiden, és fotóznak, miközben kihúzod a tételt? Vagy amikor beszöksz valakinek a kertjébe, hogy használd a medencéjét, és kikergetnek?
R.G.: Speciel azt a jelenetet álomszerűnek, nem is annyira rémálomszerűnek, inkább lírainak akartuk. Nyilván van egy rész benne, ami azért őrület. Van benne egy kis nyomasztás. Amikor próbáltunk és elkezdtük felvenni, akkor derült ki, hogy igazából ez mennyire iszonyatos. Meg amikor a gyerekek elkezdték mondani a tételeket. Azt éreztük, hogy egyszer csak ott van előttünk az a probléma, amiből a film kinőtte magát.
Meséljetek kicsit arról, hogy hogyan finanszíroztátok ezt a filmet?
B.J.: Gabival korábban volt két pályázatunk, amit elutasítottak a fő helyen, ahonnan Magyarországon pénzt lehet szerezni. Emiatt úgy döntöttünk, hogy ezzel nem is pályázunk, mert azt éreztük, hogy úgysem sikerülhet. Úgyhogy gyakorlatilag a Proton saját tartalékaiból kezdtük el a filmet, amihez jött a közvetett támogatás. Mivel már megcsináltuk a VAN-t, nagyjából volt gondolatunk és tapasztalatunk arról, hogy hogyan kell összerakni egy low budget filmet. Nem világítunk, nincs smink, tizenheten voltunk összesen a csapatban, a forgatás húsz napig tartott. Egy nagyon kicsi, lelkes stábot raktunk össze, elég sokaknak az első filmje volt. Közben régebbi partnereinkkel, a szlovák MPhilms-el pályáztunk a Szlovák Audiovizuális alaphoz, és ott kaptunk utómunkára pénzt. Már a Külön falkát és Hatalmat is együtt is csináltuk, jó kapcsolatunk van velük. Egyébként több szlovák filmet a magyarok is támogattak, megvan a reciprocitás, amit szeretnek a filmalapok.
R.G.: De ott is többlépcsős rendszer van, bár abban erőteljesen különbözik az itthoni struktúrától, hogy van egyfajta kommunikáció a pályázó és a döntőbizottság között, utóbbi pedig rotálódik. Mi nem tudjuk, otthon ez meddig lesz így, nem ismert, mennyi ideig tart a filmintézet kormánybiztosa és a döntőbizottsági tagok felhatalmazása. Bár hozzáteszem, hogy nem a szakma választja őket, így ennek jelentősége sincs.
B.J.: Ők mindig új bizottságot raknak össze. Oda már egy első vágattal jelentkeztünk, mert arra jutottunk Prikler Matyi koproducerrel, hogy a legegyszerűbb megmutatni, hogy mink van. Mindenki megnézte a filmet a bizottságból és olyan kérdéseket tettek fel, amiből abszolút kiderült, hogy végignézték, és értették, miről van szó. Szerintem segíteni is akartak. Direkt nem kértünk nagyon sok pénzt, meg lehet, hogy egy kicsit abszurd lett volna, ha sokkal többet költünk az utómunkára, mint bármi másra.
A Magyarázat mindenre stábja Velencében (fotó: a film Facebook oldala)
Amikor a Nemzeti Filmintézethez pályáztatok korábban, más tapasztalatotok volt arról, hogy hogyan állnak a terveitekhez?
R.G.: Akkor egy évig fejlesztettünk Jakab Julival. Három draft született, de COVID volt, ezért leginkább zoomos beszélgetést tudtunk tartani a fejlesztőbizottság elnökével, így őszintén nem mondanám, hogy az az alappillére lett volna a dramaturgiai munkának.
B.J.: De segíteni akartak.
R.G.: Sokat hitegettek minket, ami szerintem nem volt túl jó, de eleve ha kapsz pénzt a forgatókönyv fejlesztésre, akkor azt gondolod, hogy ez egy lépcső, és a visszajelzések alapján mész tovább a következőre. Nekünk folyamatosan azt jelezték vissza, hogy szuper, és aztán egyszer csak elutasították. Amikor gyártásra pályáztunk volna, akkor egyszer csak jött egy levél, hogy nem lehet, mert nem megfelelő minőségű a forgatókönyv, úgy, hogy egy év munkája volt benne, egy év fejlesztés, az NFI fejlesztési pénze. De semmilyen magyarázatot nem kaptunk, nem fejtették ki, hogy mire gondolnak. Szerintem ez nagyon-nagyon rossz, degradáló és deprimáló. Nincs párbeszéd, ebben a mostani filmben is többek között erről próbálunk beszélni.
B.J.: Tudtuk, hogy az a költségvetés, amivel elindultunk a mostani filmnél, nem lesz elég a végéig. Én nem szeretek úgy nekimenni valaminek, hogy majd később összeszedjük rá a pénzt, szeretem tudni, hogy miből gazdálkodunk, de fura módon ebben az esetben ettől egy pillanatig nem féltem. Valahogy éreztem, hogy leforgatjuk és össze fogjuk szedni a maradék költségvetést utómunkára, mert jó lesz az anyag.
Most, hogy a film itt van Velencében, a lehetőség láthatóvá teszi azt is, hogy vannak, lesznek másmilyen – független – magyar filmek, amiket nem a Nemzeti Filmintézet finanszíroz? Ilyen értelemben akár túlmutat önmagán?
R.G.: Én nem voltam optimista ebben az ügyben, de ez mostanra kicsit változott. Egy csomó mindenbe nem látok bele, szerintem Juli sokkal többet tud ennek a financiális lehetőségeiről. Én annyit tudok, hogy Magyarországon ahhoz, hogy koprodukció induljon, kell magyar tőke, és ennek a mikéntjét még nem látom – hosszú távon semmiképp.
B.J.: Igen, elég komplex az ügy, mert csináltunk már ilyen módszerekkel több filmet, de nem lehet örökké így dolgozni.
R.G.: Nem is lehet munkának hívni, mert ebből nem lehet eltartani a szakmát. A független film nagyon erős kompromisszum minden stábtagnak és színésznek, csakis alázattal és szimpátiával lehet elvállalni.
B.J.: Őszintén, mi tényleg szeretnénk kifizetni a stábtagjainkat, meg a színészeinket. Amikor a Gabival elkezdtünk beszélni erről a filmről, én mondtam, hogy ezt csak akkor akarom csinálni, ha rajta is azt érzem, hogy át akar menni a falon. Nekem, mint producernek, nagyon kellemetlen így filmet csinálni, hiszen nem tudom felhívni a stábtagokat és a színészeket egy szuper ajánlattal. Az egésznek szívesség jellege van, és tudjuk, hogy nevetséges az összeg, amink van.
Mi is látjuk, hogy elindult egy függetlenfilmes vonal otthon és egyre több ilyen készül szükségből, de közben ez nem feltétlenül helyes. Nem helyes, hogy így kell dolgoznia olyan rendezőknek, olyan alkotóknak, akik előtte már bizonyítottak valamit, mégis kispadra kerültek. Egy ponton mindenkiben felmerülhet, hogy külföldről finanszírozzon, de kérdés, hogy hogyan lehet filmeket csinálni úgy, hogy az alappilléred nincs meg. Nyilván megpróbáljuk majd ezt az utat is, de tízszer annyi munka, tízszer annyi idő, és tök jogosan kérdezi meg a német filmalap, hogy miért támogassalak téged, ha Németországban is van elég rendező és alkotó.
Nektek személyesen mit jelent, hogy mindjárt bemutatják a filmeteket itt Velencében? Juli, te voltál már itt?
B.J.: Nem, ez az első Velencénk. Iszonyú megtisztelőnek érezzük, és annyi szeretetet kaptunk már most a fesztiváltól és a válogatóktól. Nagyon örülök, mert nekem mindig is az volt a célom, hogy a két rendezőt, akikkel dolgozom (Kis Hajni és Reisz Gábor – a szerk.), nemzetközi pályára rakjam. Hogy nemzetközileg elismertek legyenek, és ebből lehessen őket tovább építeni. Bízom benne, hogy Velence ennek legalább a kezdete. És hogy talán a következő film eggyel könnyebb lesz.
R.G: Nyilván ebben én is bízom. Az eddigi karrierünknek nemzetközi szinten megkérdőjelezhetetlenül ez az eddigi legnagyobb lépcsője, amit sikerült megugrani. Nagyon össze vagyok zavarodva, amikor külföldieknek vetítünk egy filmet, hogy itt van valami, amit barátokkal csináltunk, ők meg nem tudják, hogy hogy néz ki ez a város, ez az ország, ezek az emberek, és nagyon meglep mindig, hogy értenek valamit az egészből.
A Magyarázat mindenre a magyar mozikban október 5-től látható.
