Újra kezdetét vette a berlini hajtás, újságírók tömegei gyűltek össze a Potsdamer Platz környékén, hogy tíz napon keresztül annyi filmet nézzenek, amennyit csak bír a szervezetük. Az első napok a már jól bejáratott módon telnek, mindenki buzgón veri a laptopját és lapozgatja a filmes katalógust, hogy összeállítson magának egy menetrendet. Az egyik nap például döntenem kellett, hogy a spanyol tengeralattjárós fantasy-ra vagy az argentin kóristanő pszichothrillerére üljek-e be, de úgy, hogy közben mindenképpen találjak időt az olasz életrajzi filmnek is. Az ebédszünet ilyen sűrű program mellett akár el is maradhat.
Berlinben általános tapasztalat, hogy nem a hivatalos versenyprogramban, hanem a Forum, az Encounters és a Panorama szekciókban vannak az igazán izgalmas alkotások. A sztárokkal telepakolt filmeket sokkal könnyebb valamilyen formában otthon megszerezni, de a kevésbé ismert gyöngyszemek felfedezésére csak itt és most van lehetőség. A nyitófilmet (My Salinger Year) végül én is egy 75 perces kanadai filmre cseréltem, és egyáltalán nem bántam meg.
Kazik Radwanski: Anne at 13.000 Feet (forrás: Berlinale)
A kanadai kortárs mozi egyik fiatal tehetségének tartott Kazik Radwanski filmje, az Anne at 13.000 Feet (saját fordításban Anne 13.000 láb magasan) egy Torontóban élő fiatal óvónő életét követi. Anne életvidám és szereti a munkáját, de az idegei nehezen bírják az állandó stresszt és a munkahelyi konfliktusokat. Új kedvenc hobbija az ejtőernyős ugrás, legnagyobb vágya, hogy egyszer segítő nélkül, egyedül ugorhasson ki a repülőből. A rendező érzékenységét dicséri, hogy nem ad nevet Anne betegségének, nincsen megbélyegezve azzal, hogy bipoláris vagy mániákus depressziós, csak a család és a legjobb barát aggodalmán látni, hogy nem először jut mélypontra.
Deragh Campbell játéka fenomenális, teátrális kirohanások nélkül alakítja az óvónőt, akiben a hétköznapok súlyától, egy fájdalmas sms-től, máskor egy ártatlan gyerekcsínytől lobbannak fel az érzelmek, és aki a szemünk előtt szép lassan összeroppan. Nikolay Michaylov kézikamerája minden rezdülését végigkíséri, utoljára John Cassavetes Egy hatás alatt álló nő című filmjében volt mentális betegség ilyen érzékenyen megmutatva. Az ilyen filmek miatt érdemes odafigyelni a kisebb hírverést kapó szekciókra is.
Kazik Radwanski: Anne at 13.000 Feet (forrás: Berlinale)
Az amerikai függetlenfilmes közegből érkezett Berlinbe Kelly Reichardt, akinek First Cow című filmjét vártam idén legjobban a versenyprogram alkotásai közül. A Wendy és Lucy, a Meek’s Cutoff és az Egyes nők rendezője minimalista eszközökkel dolgozik, szikár westernben és csendes drámában is bizonyította tehetségét, és a First Cow-ban most a humoros oldalát is megvillantja. A vadnyugaton járunk, az 1820-as években, magányosan utazik az oregoni vadonban Cookie (John Magaro) a szakács, majd egy éjszaka kisegíti az erdőben bujdosó kínai menekült King Lu-t (Orion Lee). A közeli szőrmekészítő településen később újra összetalálkoznak és közös vállalkozásba kezdenek: Cookie főzési tudományát isteni sütemények árulásával kezdik el kamatoztatni a piacon, a frissen sült “olajos tortácska” (nagyjából a fánk 19. századi elődje) a tábor összes lakójának, köztük a helyi angol úr (Toby Jones) figyelmét is felkeltik. A gond csak az, hogy a tésztához szükséges tejet (a “titkos kínai összetevő”) pont az úr egyszem tehenének tőgyéből kell éjjelente ellopni, ami az áru sikerével egyre kockázatosabbá válik.
Kelly Reichardt: First Cow (forrás: Berlinale)
A western klasszikus zsánerelemeit (cowboyok, indiánok, lövöldözések) már a női főhősöket felvonultató Meek’s Cutoff-ban is leépítette, a First Cow-ban pedig tovább bontja a műfaj jól ismert vázát, kiindulási pontja Jonathan Raymond The Half Life című regénye volt. Az oregoni erdőben nincsenek véres párbajok, a férfiaknak csak egy töredéke tölti a kocsmában az idejét, a többi a kis háza körül sepreget, süteményt készít, cipőt varr, a párizsi divatról érdeklődik vagy arról álmodik, hogy szállodát nyit San Franciscoban. Fantasztikus azt nézni, ahogy a szakadt ruhás amerikai és telepes hősök olyan dolgokban lelik az örömüket, amiket amúgy nőiesnek gondolnánk, de szó sincs arról, hogy ezeket a férfiakat kitaszítaná magából a közösség. A rendező egyáltalán nem teszi őket nevetség tárgyává, és arra is csak finoman tesz utalást, hogy a településen élő indián közösség hogyan gondolkodik a fehér emberekről, akik magukat a modern civilizáció és kultúra zászlóvivőinek tartják.
Kelly Reichardt: First Cow (forrás: Berlinale)
A kulináris vonal ellenére a First Cow mégis western marad: a magányos hős itt is megvan, aki az érkezésével felforgatja egy kisváros életét, a tehén illegális megfejése pedig felér egy bank kifosztásával. A friss tej maga a folyékony arany, ami a két férfinak a boldog jövőt, az angol úrnak pedig az előkelőséget, a rangot jelenti. Az érzékeny, tiszta lelkű Cookie-nál rég láttam viccesebb vadnyugati hőst, az összetákolt házikójába virágokat szed, a barátja közben csirkéket etet és nagy terveket szövöget. Életük végéig békésen sütögetnének, de a vadnyugat törvényei sajnos az álmodozókat is utoléri.
Kelly Reichardt filmje egyelőre a kritikusok kedvence a versenyprogramból, de még a fesztivál felénél sem járunk, így a következő napokban biztosan érkeznek még komoly kihívói.
A filmeket a 70. berlini filmfesztiválon láttuk, tudósításunk folytatódik.
