Közepes csalódást jelentett Werner Herzog The Queen of the Desertje. A széles ívű, monumentális alkotás egy nálunk kevéssé ismert történelmi alak, a modern közel-keleti államok megalakulásában nagy szerepet játszó Gertrude Bell (Nicole Kidman) történetét meséli el, aki az angol társasági életet megunva a sivatagban talál új otthonra, és az ottani népek ismerője, barátja, koronázatlan királynője, végül királycsinálója lesz. Bell tulajdonképpen egy női Arábiai Lawrence: a film egyes képeiben és zenéjében is idézi az 1962-es klasszikust. Természetesen maga Lawrence is megjelenik a történet során, Robert Pattinson némileg önironikus alakításában. (Félszeg, kockás fejkendős felbukkanását igazságtalanul harsány kacaj fogadta a berlini sajtóvetítésen.) Nicole Kidman remek választás Bell szerepére. A film nyitóképein kívül minden egyes jelenetet ő ural, és hitelesen alakítja az intelligens, tanult nőt, akinek nem a szalonok és vacsoraasztalok világa való, hanem szenvedélyesen veti bele magát a Kelet nyelveinek, kultúrájának és népeinek kutatásába.
Nézz bele a filmbe!
Illetve alakítaná, ha hagynák. Hiába lenne a csillapíthatatlan tudásszomj, az orientalizmus és a történelmi szál Bell hagyatékának lényege: Werner Herzog filmje sokkal inkább a romantikus leányregénybe illő szerelmi szálakat hangsúlyozza, és gyönyörű, egyes pontokon már-már giccsbe hajló képekben ünnepli a főhősnő éteri szépségét és férfiakra – arab sejkekre, beduin vezetőkre és brit tisztekre egyaránt – tett hatását. A körülötte forgó udvarlók közül James Francót emelhetjük ki, aki furcsa brit akcentussal, de profi szívtipróként tündököl (ahogy Bell apja, mi sem szívesen engednénk a lányunk közelébe), valamint Damien Lewist, aki visszakerült a komfortzónájába: a Közel-Keleten tevékenykedő angolszász tiszt szerepébe. Szikár, csöndes humorral alakítja a század eleji gyarmatosító katonát, akinek a femme fatale Bell hatására rendül meg a házassága. A biztos kezű rendezés eleganciája és a sivatagi felvételek lélegzetelállító szépsége kárpótlást nyújt a cselekmény néhol parttalan hosszadalmasságáért és a női főszereplő izgalmas tevékenységének a háttérbe szorításáért. A The Queen of the Desert ha nem is kiemelkedő műalkotás, mind történelemleckeként, mind romantikus drámaként kényelmesen megállja a helyét: vasárnap délutáni teázás után remek program lesz.
Egy szobalány megpróbáltatásai
A második berlini kosztümös drámának, a francia Benoit Jacquot alkotásának a főszereplője is nő: Léa Seydoux tökéletes választás az öntudatos szobalány, Célestine szerepére, aki Párizsból egy vidéki kúriára kerül, és ott kell elviselnie a ház szoknyapecér urának ostromát és asszonyának kegyetlen, rideg parancsolgatását. A The Diary of the Chambermaid című regényadaptáció (nem az első ilyen: 1946-ban Jean Renoir, 1964-ben Louis Buñuel is feldolgozta már a művet) a Herzog-filmhez hasonlóan a főhősnő és környezete szépségére támaszkodik: Seydoux karakteresen gyönyörű és erotikus arcának minden rezdülését érdekes nézni, ahogy a francia kertek rózsa- és levendulabokrai is végtelenül kellemes látványt nyújtanak.
Vincent Lindon és Léa Seydoux
Ezzel együtt nem igazán értjük, mi volt a cél a filmmel. A fent-lent (tehát szolgák és urak) viszonyát nem sikerült valóban újító módon kibontani. A karakterek egysíkúak, fekete-fehérek maradnak: a legtöbb férfi csak ágyast lát a női személyzetben, míg az úrnők általában hisztérikus, szeszélyes, irigy és kegyetlen figurák. Egy kivétel van, egy tragikus sorsú fiatalember és a nagyanyja. Ők egyenrangúként kezelik Célestine-t, és a szolgálatukban ő is boldog lesz. De egy tragédia rövidre vágja az idillt, és a lány újra visszakerül a szobalányok kegyetlen életének rideg valóságába. A főszereplő jellemének fejlődése sem követhető pontosan nyomon, és a korábban említett tragikus szálon meg egy-két, a többi szobalány által elmesélt, de kibontatlanul hagyott és a cselekményhez nem kapcsolódó, bulvárjellegű történeten kívül igen kevés dolog történik a cselekményben. Némi korrajz persze körvonalazódik a filmben: a Dreyfus-perre való utalás és a birtok romlott kocsisának antiszemita nacionalizmusa emlékeztet arra, milyen szelek fújtak a század fordulójának Franciaországában. A látvány gyakran idézi a francia impresszionisták festményeinek világát: a többször megesett, mindig kócos szakácsnő mintha egy Toulouse-Lautrec-képből pattant volna elő, de Célestine egyik elképzelt jövőbeli vágyálom-jelenete is egy renoiri pultoslányt idéz.
Idős korára elérzékenyült
Sherlock Holmes rajongói nagy csemegére számíthatnak az Ian McKellen főszereplésével forgatott, az idős detektív életének utolsó szakaszát elmesélő Mr. Holmesban. A ragyogó színészi alakításokkal teli, elégikus, gyönyörűen fényképezett, tökéletes egyensúllyal megrendezett film szintén regényadaptáció: Mitch Cullin 2005-ös The Slight Trick of the Mindjának a feldolgozása.
A 93 éves Holmes visszavonultan él vidéki házában, és méhészkedik. Egyre jobban hatalmába keríti a demencia. Flashbackekből ismerjük meg egy régi ügyének és a közelmúltban tett japán útjának történetét: egy rejtélyes úriember meghívására érkezett a távoli országba, és egy memóriajavító növényt keresve a hirosimai pusztítás nyomaival kellett szembesülnie. Ez már nem a jól ismert, viktoriánus, fiatal Sherlock, aki mindent analitikusan és érzések nélkül, szinte autisztikus módon szemlél: öregkorára, ahogy a pengeéles elme egyre tompul, megjelennek az érzelmek is. Megrendíti a háború okozta emberi fájdalom. Angliába hazatérve őszintén megszereti és saját unokájaként kezdi kezelni hadiözvegy házvezetőnőjének fiát, és japán vendéglátójának történetét is az érzelmek bevonásával, sőt némi kegyes hazugsággal oldja meg egy levélben. De ami nem hagyja nyugodni, az az utolsó, lezáratlan ügye, amelyben egy gyermekeit elvesztő asszonyt kellett kétségbeesett férje kérésére követnie – de nem emlékszik arra, hogy mi történt. Ahogy lassan, keserves munkával, a leszálló köd ellen küzdve megtalálja a megoldást, úgy érkeznek a válaszok az élet nagy kérdéseire, és válik el egymástól valóság és fikció.
Nézz bele a filmbe!
Ian McKellen ragyogó Holmes (persze előre sejtettük, hogy ez nem lehet másként): gyönyörűen, méltósággal formálja meg az öregedéssel, az elmúlás közelségével és a demenciával küzdő lángelmét. A film készítői valamiért ragaszkodtak ahhoz, hogy hatalmas műorrot viseljen. Nem tudni pontosan, erre miért volt szükség – megöregített, elmaszkírozott arcából szinte csak a szemei ismerhetők fel, ami azt eredményezte, hogy a pár percnyi flashbackes jelenet kivételével végig hiányzott az a karakteres arc, amit olyan jól ismerünk és szeretünk. De még ezzel a furcsa maszkkal együtt is ezer különböző arcát mutatja meg, miközben a rigolyás öregúrból érzékeny, a szeretetet és a veszteség érzését lassan, de erősen megtapasztaló humanista lesz.
