A válogatás koronája kétségtelenül a nagy öreg, a nemzeti büszkeségként is jegyzett Werner Herzog, aki bár játékfilmesként a 2001-ben készült A legyőzhetetlen című filmjével tíz éves hallgatást tört meg, dokumentumfilmjeivel folyamatosan jelen volt a germán filméletben. A tavaly forgatott Kálacsakra szintén egy igazi herzogi nem fikciós, amelyben a 62 éves mester a buddhizmus misztériumának nyomába ered. A film voltaképpen a három-négy évente megrendezésre kerülő kálacsakra szertartást örökíti meg, amikor a Dalai Láma hívek és zarándokok ezreinek szeme láttára semmisíti meg a hatalmas munkával készített színes homokmandalát, jelképezve ezzel, hogy minden létezés csak addig szükséges, amíg be nem teljesíti feladatát. Herzog zseniálisan közelít a témához. Pontos érzékkel megragadja és leképezi a buddhizmus szellemiségét, ugyanakkor – elkerülve a szentségtörést – megmutatja a szertartás árnyoldalát is. Tökéletes dramaturgiai érzékkel rendezi egymás mellé a magasztos imák pillanatait és a zarándokok után maradt szeméthegyek képeit. És mintha még a sors is a rendező kezére játszana, abban a kegyben részesül, hogy a Láma betegsége miatt félbemaradó szertartás gratz-i folytatását is lefilmezhesse. A nyugati miliőbe, egész pontosan egy pár száz férőhelyes művelődési központba helyezett keleti bölcsesség – szemben eredeti környezetben tanulmányozott verziójával – látványosan szegényes. Itt még rendezői bravúrra sincs szükség. A képek önmagukért beszélnek.