A Hierankl, amely hazájában mint a Heimatfilm (a népszínmű filmi változata) újragondolása vonult be a filmtörténelembe, a fesztivál nem hivatalos nyitófilmjének tekintendő, lévén, hogy megkapta a bevezető szavak utáni első vetítés jogát. A másfélórás mozi addig csűri-csavarja az érintetlen hegyi táj kontrasztjával ellenpontozott családi zűrzavart, amíg ki nem derül, hogy a legendás német agyvezérelt gépezetbe azért csúszott némi hiba. Persze az is igaz, hogy a többszörösen áttételes érzelmi rákfene okozta hullámok, ahogy jöttek, úgy simulnak el végül az álságos kispolgári világ felszínén. Ami marad, az csak egy kis érzelmi salakanyag. Alig mérgező, de eltávolíthatatlan. Az érintés-közelikkel sűrűn tűzdelt film középpontjában a Berlinben élő Lene áll, aki öt éve nem látott családjához tér vissza vidékre, hogy tisztázzon egy egykori konfliktust. Régi konfliktus helyett azonban új konfliktus várja, ha lehet, még nagyobb. Nemcsak azzal kell megbarátkoznia, hogy az apja csalja az anyját, amíg az a nála minimum húsz évvel fiatalabb kertésszel kever, akit viszont egykori barátjához, Lene bátyjához fűznek titkos homoerotikus szálak, de azzal is, hogy a férfi, akibe beleszeretett, nem más, mint a tulajdon vérszerinti apja. A Rainer Werner Fassbinder Lolájában és Lars von Trier Europájában fényesen bizonyító Barbara Sukowa most sem hagyja cserben rajongóit. A szinte teljesen érzéketlen anya szerepében olyan, mint maga a titokzatos házvezetőnő A Manderley ház asszonyában. A főhőst alakító, második filmjénél járó Johanna Wokalek pedig, noha eddig főleg színházi körökben volt ismert, úgy tűnik, tovább emelte népszerűségi mutatóit. Azért a teljességhez az is hozzátartozik, hogy a nagyjáték-téren elsőfilmesnek számító, eddig főként dokumentumfilmeket jegyző rendező, Hans Steinbichler, az egészestés műfajban még nem mozog komfortosan, így a drámai fokozások időnként elvesznek a lazára fűzött dramaturgiai láncolatban.

Komoly várakozás előzte meg a Napsugár sétány rendezőjének újabb retro-vígjátékát. Leander Haußmann Berlin blues-a, akárcsak a nemrégiben kijött Good bye Lenin, a berlini fal leomlásához nyúlik vissza időben, igaz, a történetet teljesen másra hegyezi ki, no meg persze a fal másik oldalára helyezi a hangsúlyt. Maga a korszak és annak jellegzetességei inkább csak aláfestésül szolgálnak egy sajátos világ mindennapjaihoz. A Kreuzberg negyed 1989-ben tele van életművészekkel, máshonnan nézve tipikus léhűtőkkel. A sörközpontú élet éjszakai vitézei már betéve tudják, ki a spicli, hol nem szabad drogozni és hol nyílik új kocsma, de arról persze fogalmuk sincs, hogy a Berlint kettészelő falnak csak napjai vannak hátra. A történelmet is csak úgy élik át, mint a mindennapokat: aláfestésként. A nagy összeölelkezés az újraegyesült város közepén pedig csak újabb alkalom egy jó pofa sör legurítására. A társaság középpontja a húszas évei végét taposó Lehmann, akit, bárhogy is bosszantja ez, mindenki csak Lehmann uraz. Az életen derűsen átténfergő ifjú titánnak azonban egyszer csak elkezd benőni a feje lágya. Túl egy vérszomjas pitbullal elkövetett hajnali ivászaton, néhány mélyfilozófiai vitán a szakácsnővel és egy groteszk NDK-beli kiruccanáson, Herr Lehmann szerelem és megcsalatás útvesztőjébe kerül, majd szembetalálja magát a barátság igazi próbatételeivel. Megijedni azért nem kell: ez még mindig nem vérkomoly.
 
Az eddig főleg televíziós programokat jegyző Elmar Fischer rendezése, Az ismeretlen barát, visszarepít a mába. A néhány mozgalmasabb jelenetet leszámítva szinte végig ugyanannak a lakásnak a négy fala között játszódó négy(fő)szereplős kamaradarab egyszerre vállalja fel a felhőtlen egyetemi lét, a férfibarátság, a szerelem és Németországban élő bevándorlók problémájának bemutatását – mindezt szeptember 11 kapcsán. Yunes a 22 éves jemeni diák közösen bérel lakást a német Chris-szel. Barátságuk határokon, konvenciókon és előítéleteken átívelő. A harmóniát csak néhány übermensch-ként viselkedő „jó német állampolgár”, pár furcsa vallási kilengés meg a barátnőkkel megvívott szerelmi civódások zavarják meg időnként. Az idősíkokat váltogató, múltat és jelent összevegyítő film második valósága, azaz a jelen, azonban súlyos lélekmoziba megy át. Amikor ugyanis Yunes egy erősen átmulatott éjszaka után egyszer csak szőrén-szálán eltűnik, Chris és barátnője a levegőbe repült WTC árnyékában újraértelmezi az elmúlt éveket. Érvek pro és kontra, lelki vajúdás, gyanakvás és lelkiismeret szövevénye veszi át az irányítást. A pszichothiller „hatóanyagait” sem nélkülöző dráma végül semmibe és bizonytalanságba torkollik. A kérdés talán nem is az, ismerjük-e a másikat, hanem hogy ismerjük-e saját magunkat.

Valami hasonló problematikát feszeget Christian Petzold Wolfsburgja is. A tökéletes képi világba precízen behelyezett szereplők élete maga az elidegenedés. A Wolfsburgot látva az embernek az az érzése, hogy Christian Petzold hősei nem azért fáznak, mert hideg van, hanem mert nem is ismerik a meleget. Nem a szegénység, a nyomor vagy a fájdalom űzi őket távol az élettől, hanem a szeretet hiánya. Amikor Philip Wagner autókereskedő halálra gázol egy gyereket és cserbenhagyja, hirtelen kívül helyeződik mindezen. Esélyt kap az önvizsgálatra, az újrakezdésre. Miközben furcsa felelősségérzet hajtja közelebb és közelebb áldozata anyjához, egyre távolabb kerül a csillogó kocsik, hipermodern szobabelsők és élére vasalt nadrágok világától. A szerelem és a szenvedély, amit vérszegény menyasszonya mellett sohasem ismerhetett meg, tiltott úton közeledik hozzá. A játszma másik szereplője Laure Reiser, a gyermekét sirató anya, aki egy sikertelen öngyilkosság után csak tengődik egy napi rutinra alapozott örömtelen létezésben. Ebbe a könnyes valóságba sikerül türelemmel és odafigyeléssel betörnie az ismeretlen ellenségnek. Kettőjük kapcsolata eleve halálra van ítélve. A vég véres, szenvedélyes, de enyhet adó is egyben.

A válogatás koronája kétségtelenül a nagy öreg, a nemzeti büszkeségként is jegyzett Werner Herzog, aki bár játékfilmesként a 2001-ben készült A legyőzhetetlen című filmjével tíz éves hallgatást tört meg, dokumentumfilmjeivel folyamatosan jelen volt a germán filméletben. A tavaly forgatott Kálacsakra szintén egy igazi herzogi nem fikciós, amelyben a 62 éves mester a buddhizmus misztériumának nyomába ered. A film voltaképpen a három-négy évente megrendezésre kerülő kálacsakra szertartást örökíti meg, amikor a Dalai Láma hívek és zarándokok ezreinek szeme láttára semmisíti meg a hatalmas munkával készített színes homokmandalát, jelképezve ezzel, hogy minden létezés csak addig szükséges, amíg be nem teljesíti feladatát. Herzog zseniálisan közelít a témához. Pontos érzékkel megragadja és leképezi a buddhizmus szellemiségét, ugyanakkor – elkerülve a szentségtörést – megmutatja a szertartás árnyoldalát is. Tökéletes dramaturgiai érzékkel rendezi egymás mellé a magasztos imák pillanatait és a zarándokok után maradt szeméthegyek képeit. És mintha még a sors is a rendező kezére játszana, abban a kegyben részesül, hogy a Láma betegsége miatt félbemaradó szertartás gratz-i folytatását is lefilmezhesse. A nyugati miliőbe, egész pontosan egy pár száz férőhelyes művelődési központba helyezett keleti bölcsesség – szemben eredeti környezetben tanulmányozott verziójával – látványosan szegényes. Itt még rendezői bravúrra sincs szükség. A képek önmagukért beszélnek.