filmhu: Mi inspirálta a kötet megszületését?

Bíró Yvette: Néhány éve megismerkedtem Párizsban Alain Cavalier-vel, akinek nagyon megérintettek a filmjei. Csinált például Portrék címmel egy dokumentumfilm-sorozatot a televízió számára, amiben a virágárustól az újságosig sok mindenki belefért – ilyen gyengéd figyelmet, azonosulást és kifinomult részleteket életemben nem láttam még. Megértettem, hogy a figyelemnek figyelmet kell szentelni. Talán ő inspirált, más játékfilmjeivel is – a Therese, a Libera Me és a Találkozások a bensőség erejével hatnak, az érzelmek a gesztusokon, a tárgyakon a kiemelés erején keresztül szólnak.

filmhu: Annak, aki nem olvasta az Időformákat, mit mondanál róla?

B.Y.: A könyv indulatból született – hat évvel ezelőtt írtam egy esszét, aminek a lassúság dicsérete volt a lényege. Amerikában élek, úgy éreztem, túl nagy a rohanás. Tessék néha egy kicsit megállni, odafigyelni, mert a dolgok nem csak arról szólnak, hogy milyen sebesen futnak a vonatok, szállnak a repülőgépek. Nem baj, ha valahová hamar érkezünk, de az sem árt, ha látjuk, hogy mi történik útközben. Utáltam ezeket a vágtázó, villódzó, cifrázó, roppant üres filmeket – az akciófilmeket is lehet szellemesen, iróniával készíteni, mint erre Quentin Tarantino a példa. Ha az emberek életének lényege, hogy reggel kilenctől este kilencig verítékeznek, hajszolják a sikert, a munkát, az nem sok örömöt kínál. Én ezt unom, idegesít, nem hiszek benne. Mindenütt, ahol a világban ez az eszeveszett hajsza, felgyorsult életritmus folyik, óriási árat kell fizetni érte, hiszen nem csak kimaradunk sok mindenből, hanem ráadásul még minden percben össze is omolhat. És ezt azok is tudják, akik olyan irracionálisan vadak a hajszában, a versenyfutásban. Mert a sikernek ebben a játszmában semmi biztosítéka nincsen. A legnagyobb hollywoodi producerek gyakran a legnagyobb vesztesek, mert azt hiszik, hogy csak meg kell ismételni az előző film sikerét, és akkor minden tökéletes. Aztán pofára esnek, mert a fogadtatás megjósolhatatlan, könnyen be lehet telni valamivel, ha nincs benne semmi fűszer, eredetiség. Könyörgöm, álljunk már meg –gondolom néha. Nem árt, ha tudjuk, mikor lassuljunk le, élvezzünk egy pillanatot, amire érdemes odafigyelni, és ez adott esetben többet jelent, mintha még egy sebes repülőre felszállunk. A részletek sokszor beszédesebbek, mint a nagy egész. 

filmhu: A filmeket uraló gyors vágások, a sebes tempó nem módosítják a nézők ingerküszöbét?

 

"Gyengéd figyelem" Alain Cavaliertől
B.Y.: Dehogynem. Az első, ösztönszerű reakció a lassabb filmekre, az, hogy unalmasak. Ez a nézet nagyon sokáig tartotta magát, de aztán az orientális kultúra fokozatos betörésével nyilvánvalóvá vált, hogy a lassúságnak is van értéke, és az emberek szívesen fogadhatják azt. Az ázsiai mozikban az esztétikumnak, a szépségnek van valami egészen kivételes varázsa, és nem csak azért, mert számunkra ismeretlen – más a természet, a táj, a mozgásnyelv – , hanem azért, mert olyan dolgokra mutat rá, amikre érdemes odafigyelni, amin érdemes elgondolkodni. Egy közönséges tárgyban is lehet rengeteg értéket felfedezni, főként abban, amiket a látvány bennünk ébreszthet, de csak akkor, ha hajlandóak vagyunk megállni, odafigyelni, és nem azt nézzük, hogy ki ül a másik asztalnál. A lassúságnak nagy előnyei vannak, ha ráérzünk arra, hogyan formálódik az idő. A filmről mindig úgy beszélünk, mint vizuális művészetről, amire azt mondom, hogy rendben, de ki figyel arra, hogy egy filmnek milyen a meghatározott tartama? Milyen a hosszúsága? Miért időz el egy-egy mozzanatnál? Tarr Béla filmjei kényszerítő erejűek, kegyetlenül rábírják nézőt arra, hogy a szokásosnál hosszabban vele maradjon, élje az időt, megeméssze a dolgokat.

filmhu: Értsem ezen azt, hogy olyan, régi filmkészítési módszerekre próbáltad felhívni a figyelmet, amelyek mára már elfelejtődtek?

B.Y.: És tökéletesen kimentek a divatból. A filmszakma legnagyobb része azt hiszi, hogy az a modern film, amelyik rohan, amelyiknek dinamikája van. Nem arról van szó, hogy egy X értékkel szemben egy Y-t kell állítani, és akkor minden rendben lesz – nem rendszámtáblát kell váltanunk, hanem érzékenységet. A lényeg az arányokban volna, a dolgok egymásutánjában, melynek ábrázolásához rengeteg belső érzékenység kell egy filmes részéről. A jó érzésű rendező ezt, azt gondolom zsigerileg tudja. Wong Kar-Wai remek példa erre – a leglassúbb és a leggyorsabb, a legvisszafogottabb és a legszenvedélyesebb részeket váltogatja, és ettől olyan magával ragadóak a filmjei.

filmhu: A gyors tempón kívül látsz még egyéb tendenciákat a kortárs filmművészetben?

B.Y.: Nincs uralkodó irányzat, és ez az egész korra jellemző. Ami szerintem jó. Úgy képzelem, hogy az élet is ilyen sokféle; egymás mellett élnek különféle tendenciák. Ami érdekes a számomra az a kisrealizmustól való eltávolodás, ami valaha az egyetlen eszmény volt a filmben. Ez most nem létezik. Ma már mindenki fényképez, filmez, akár rögtön meg is nézheti, hogy mit kapott el, ezért ezt önmagában felmutatni már nem érdekes. Van már bennünk igény, hogy eltávolodjunk ettől a kisrealizmustól, megemeljük, megfűszerezzük, megbolondítsuk a valóságot. Az idei cannes-i győztes Dardenne-fivérek is ezt csinálják –realizmus, amit a filmjeikben láthatsz, de karcosabb, kényelmetlenebb, több dimenzióba hatoló realizmus, eltávolodás a puszta leírástól.

filmhu: A könyvben példaként felhozott filmeket milyen szempontok alapján válogattad össze?

Akciófilm szellemesen, irónikusan
Quentin Tarantino
B.Y.: Rendszertelen ember vagyok, nem készítek soha jegyzeteket, rosszul is emlékszem a dolgokra. Rám is pirítottak a minap, hogy az Aranypolgár záró képét rosszul idéztem meg, mert nem az üveggömböt, hanem a szánkót dobják a végén a tűzre. Impulzíven reagálok, amit megszeretek, azt megőrzöm, a többi dolgot pedig elfelejtem. Rengeteg mai példát is belevettem a könyvbe, olyan filmeket, melyek az esszé után születtek és megszerettem őket, Fatih Akin Fallal szemben című filmjét vagy Ingmar Bergman legújabb alkotását, a Sarabandot és természetesen a magyar kedvenceket, Tarr Bélát, Fehér Györgyöt.

filmhu: Azokat a filmeket, melyeket elemzel, sajnos kevesen látják, az emberek többsége a szórakoztató filmek kedvéért jár moziba. Nem zavar ez?

B.Y.: A menün is sokféle az étel – ez nem baj. Valaki mesélte nekem, hogy a babák a hasban Vivaldit szeretnek leginkább hallgatni, de képzeld el, ha egész életünkben Vivaldit kellene hallgatnunk. Szörnyű volna. Évek óta azt próbálom magyarázni a tanítványaimnak, hogy legyél találékony, lepj meg! – a meglepetés, az eredetiség a fontos a filmben és közönségfilmben is. A lényeg, hogy úgy tekints a dolgokra, ahogy mások nem tekintenek, és akkor nem fogod unni magadat, érdekes filmeket fogsz készíteni.

filmhu: Kiknek ajánlanád az új könyvedet?

B.Y.: Annak, akinek van türelme hozzá. Az időről sokan kétségbeesve, melankóliával beszélnek, mint olyanról, ami uralkodik felettünk. Az Időformákkal azt szerettem volna megértetni, hogy formálhatjuk az időt. És nem csak a művészek. Az időnek az ember ad rangot, súlyt, hiszen ő emlékszik rá. Erőszakkal meg lehet állítani, el lehet tenni a pillanatot. És minél több pillanatot teszel el, annál jobb az életed. Az az egyetlen hatalmunk az idő felett, ha van mire emlékeznünk.