1927-es Szárnyak (Wings)
A fesztivál legnagyobb újítása a 12 filmet felvonultató hivatalos versenyprogram volt, amely a szervezők bevallása szerint közelebb kívánta hozni a rendezvényt Cannes és Velence fesztiváljaihoz. Figyelembe véve, hogy a fődíjért versengő 12 alkotás közül három már korábban az érdeklődés középpontjába került Cannes-ban (No, After Lucia, Rozsda és csont) kettő pedig Velencében (Fill the Void, É stato il figlio), az említett európai fesztiválokkal való rokonság tagadhatatlan, azonban nem feltétlenül a legjobb értelemben véve. Már tavaly is szemet szúrt, hogy a londoni rendezvény előszeretettel tűzi műsorra azokat a produkciókat, melyekre az európai kritikusok már rábólintottak, míg a vörös szőnyegen igyekszik minél több hollywoodi nevet felvonultatni. Idén Dustin Hoffman, Winona Ryder, Ben Affleck, Tim Burton és Helena Bonham Carter valamint a Rolling Stones volt felelős a marketingért, a különös csodabogárból gótikus gyerekhorrorok futószalagszerzőjévé vedlett Burtont és múzsáját pedig a Brit Filmintézet örökös tagsággal is kitüntette.
A Londoni Filmfesztivált azonban korántsem lehet ötlettelen, szürke rendezvénynek nevezni, amely csupán európai társaitól tud néhány értékes darabot begyűjteni. A kurtább időtartam ellenére is több, mint 200 filmet felvonultató kínálat bőven tartogatott egyedi, emlékezetes pillanatokat, például a Kincsek (Treasures) szekció keretein belül vászonra került 1927-es Szárnyak (Wings) jóvoltából. William Wellman korát meghazudtolóan látványos háborús némafilmjének légi jelenetei mai szemmel is meggyőzőek, nem úgy mint a csoki sziruppal helyettesített vér – de épp az ilyen bájos bakikért szeretjük a régi filmeket! A Paramount 100. évfordulójára felújított film mellesleg az egyetlen Oscarral jutalmazott némafilm volt A némafilmes tavalyi győzelméig, és szerencsére oly sok év után is számos embert csábított a moziterem sötétjébe.
Hyde Park on Hudson
Bill Murray a Hyde Park on Hudson Roosevelt elnökeként a brit mezőnyt erősítette, amely sokak szerint az idei év A király beszédét hozza el a szigetországnak. Murray és Laura Lynney nem csak szórakoztató, de elképesztő alakítást nyújt, ezen kívül azonban a film érezhetően a biztos kasszasikerre hajt az Angliában remekül piacra dobható történelmi témával. Hasonló színes-szélesvásznú darab Dustin Hoffman első rendezése, a Quartet, amely leginkább egy őszbe hajló gimis drámának mondható. De nem ez az igazi Anglia.
Winterbottom Everyday című filmje a versenyszekcióban nem aratott különösebb sikert, azonban az a dokumentarista őszinteség, amellyel a rendező a négygyermekes anya (Shirley Henderson) mindennapjait mutatja be mialatt a férje börtönben van, sokkal életszagúbb közeget eredményez. Hasonló nyomvonalon halad a fesztivál egyik nagy esélyeseként beharangozott Ginger and Rosa Sally Pottertől, mely, bár nem vitte haza a legjobb filmnek járó díjat, Elle Fanning és az elsőfilmes Alice Englert magávalragadó alakítása mellett Annette Benning szingli, de eltökélt politikai aktivistája valamint Timothy Spall és Oliver Platt bájos értelmiségi meleg párja jóvoltából határozottan említést érdemel. Az egyszerű hétköznapokat bemutató lassú életképből induló film fokozatosan alakul végzetes drámává, ahogy a felnőttkor kapujában álló lányok túlfeszített kamasz érzelmei, mindenre fogékony tudata lassan egybemosódik a valósággal, a nézőt is beszippantva a 60-as évek Londonjába.
Bár amerikai co-produkcióként futott, Martin McDonagh az In Bruges után a Seven Psychopats-al a fesztivál egyik legjobb komédiáját jegyezte. A Guy Richie stílusát idéző fekete komédia tulajdonképpen egy műfajboncolgató stílusgyakorlat, amely remek szórakoztató perccel és szarkasztikus poénokkal ajándékozza meg azokat, akik kíváncsiak egy alkoholista, alkotói válságban szenvedő forgatókönyvíró (Collin Farrel) és kutyalopásból élő barátjának (Sam Rockwell) történetére, melyben a részben képzeletbeli, részben valóságos hét pszichopata bőven összeszámlálható.
Everyday
Emlékezetes, szórakoztató és említésre méltó filmek tehát voltak, azonban azt a mindent elsöprő érzést, amit a gyakori mozijáró minden filmtől vár, de csak kevéstől kap meg, a fesztivál során két cannes-i produkció hozta igazán. Pablo Larraín No című filmje és az After Lucia volt az a két film, ami valóban valami újat adott, többet mert, mint mások. Az első pár perc alapján a No-tól nem sokat várna a néző, de a chilei reklámfilmrendező története pillanatok alatt magával ragad frissességével, naivitásával – ám ez a naivitás cseppet sem bárgyú, inkább a keresetlen őszinteséggel egyenlő, amelyet film képi stílusa és Gael García Bernal alakítása is tükröz. Maga a film van olyan meggyőző, mint a címet ihlető, kissé talán bárgyú kampányfilm, amely a demokráciát hirdeti Pinochet ellenében. Larraín eszköztelen stílusa olyanná teszi a filmet, mintha a 80-as években készült volna és nem a 80-as évekről, halványan emlékeztetve olyan korabeli filmekre, mint Gothár Péter Megáll az idője.
A Cannes Un Certain Regard zsűri elismerését elnyert After Lucia pedig azok közül a filmek közül való, amelyek egyetlen sokkoló utolsó pillanattal képesek az elmúlt másfél órát újraírni, sokszorosan felértékelni. Michel Franco elismerésre méltóan operál a különböző narrációtípusokkal, a film elején egy megbízhatatlan struktúrát alkalmazva, amikor is a néző megismeri a feleségét frissen elvesztett Robertot és lányát, Alejandrát, akik egy új városban próbálják megvetni lábukat, azonban az anya halálának számunkra ismeretlen részletei baljós árnyékot vetnek a rejtett erőszakkal fűszerezett mindennapokra. A film legvégén azonban fordul a kocka, és hirtelen a néző lesz, aki többet tud a film hőseinél, még fájóbban átérezve így azoknak elkerülhetetlen tragédiáját. Külön említést érdemel a fesztivál egyetlen magyar szereplője, Fliegauf Bence Csak a szél című produkciója, amelyet a berlini sikerek után a londoni kritikusok is lelkesedéssel fogadtak, elismerő szavakkal illettek.
NO
Ami pedig a nyerteseket illeti: a legjobb filmnek járó díjat Jacques Audiard Rozsda és csontja vihette haza, mintegy kárpótlásul a Cannesban elmaradt elismerésért, valamint ráduplázva 2009-es díjára A prófétáért. A megrázó szerelmi dráma abszolút megérdemelten zsebelte be ezt a kitüntetést, ám korántsem előre garantáltan. A tavalyi fesztivál végig borítékolt végeredménye, a Beszélnünk kell Kevinről győzelme után kifejezetten üdítő élmény volt esélyesekként végignézni a versenyfilmeket, amely csak egy csalódást hozott, Rushdie Az éjszaka gyermekei című alkotását. A hosszúra nyúló, szerkezetileg gyenge és széteső filmet látva mindenki meggyőződhet róla, Rushdie jobb, ha a papírnál és tollnál marad, és nem próbálja önmagát vászonra adaptálni. A legígéretesebb első film nem meglepő módon a Beasts of the Southern Wild lett. Ben Zeitlin ragyogó látványvilágú első filmje, a Southerland Award győztese az idei Sundance filmfesztivál és Cannes után Londonban is osztatlan sikert aratott, az első filmes szekció legfigyelemreméltóbb darabjaként. Dokumentumfilmek terén Alex Gibney filmje, a Mea Maxima Culpa: Silence in the house of God kényes témájával és szókimondó valóságábrázolásával érdemelte ki a Grierson díjat.
Enyhébb csalódást csupán a gálafilmek okoztak, Tim Burton lelkesen beharangozott Frankenweenie-je ugyanis csak egy a rendező immár sablonformára készülő gótikus animációi közül, Mike Newell Szép remények adaptációjából pedig csupán az hiányzott, amitől Dickens egy Dickens. A humor és a realizmus. Túl szépre, stúdiószagúra sikeredett ez a film, amelyben Ralph Fiennes az, aki még a leginkább hozza a formáját, míg a többiek színtelenül beleolvadnak a kosztümös közegbe. Ha azonban ezt a két filmet sikerül elfelejteni, marad bőven, amire emlékezni lehet, még ha a 200 filmet számláló listát esélyem sem volt végignézni.
