A fentiekben úgy beszéltünk a westernfilmről és a hozzá kapcsolódó befogadói lelkületről, mintha jellegzetesen a férfivilág részei volnának. S valóban, a hagyományos tapasztalat szerint a lányok nemigen rajonganak a westernért, valahogy nem fogékonyak a varázsára (Persze, ők farsangkor királylánynak öltöztek, és sosem értették mi a pláne abban, ha egy karóra a tízezred-másodpercet is halálpontosan mutatja.) A helyzet azonban valószínűleg változik. Napjaink világa a nőket is egyre erőszakosabban győzködi arról, hogy a hatékonyságnál fontosabb dolog nincs ezen a földkerekségen, ők pedig ezt a jelek szerint egyre inkább elhiszik. (Pedig egykor a női bölcsesség megkülönböztető jegye volt, hogy a kompetenciafétis imádata sosem tudta elvakítani.) Ennek folytán a tömegfilm is egyre inkább férfiasan tetterős nőfigurákkal operál, s ezzel minden bizonnyal az ilyesmire fogékony női közönség kegyeit is keresi. Láthattuk például G. I. Jane-t; női terminátor vonult diadalittasan a törmelékhalmokon Arnoldot kergetve; és nem utolsósorban szemügyre vehettük Sharon Stone-t westernhősként. Talán itt köszöntött be a műfaj alkonya. Lehet, hogy Clint azért ivott annyit William Munny szerepében, mert megérzett ebből valamit. A gyorskezű, vérprofi fickók, akik végül egyedül lovagoltak el a naplementében, mára kimentek a divatból. Az idei Oscar-jelölések favoritja, a Brokeback Mountain már két (egymásba) szerelmes cowboy drámáját festi elénk.