2014. 10. 01. Ruff Orsolya
„Blasen fünfzig, komplett hundert”
Viktória – A zürichi expressz
Inverz mese, melyben a legkisebb királylány összerakja szegényes motyóját, búcsút int hazájának, és nyakába veszi a világot, az út végén azonban nem a szőke herceg várja fehér lovon, hanem korosodó svájci családapák, akik szerelem helyett gyors koituszra és olcsó kielégülésre vágynak. Közben vonatok jönnek, álmok mennek. Kritika a Viktóriáról.
Svájci pénzből, de magyar szereplőkkel és magyar forgatókönyvből készült a
Viktória – A zürichi expressz. Történetét sok száz magyar lány és asszony története ihlette, akik maguk vagy mások döntése eredményeként jelenleg is a svájci nagyvárosok utcáit róják. Helyzetük legtöbbször kilátástalan, mindennapjaik nyomorúságosak. A társadalmi és prosti hierarchia legalján állnak ezek a nők, akikből szűkebb és tágabb környezetük az utolsó frankocskát is próbálja kifacsarni. Kifelé ugyanakkor persze néha úgy tűnhet, hogy ezeknek a lányoknak tulajdonképpen jól megy – feszül az új cicanaci, pukkadásig tömve a retikül, és még a taxisnak is jut borravaló.
Viktória szerepében Farkas Franciska
A fiatal Viktória (Farkas Franciska), valahol a nyolcadik-kilencedik kerület közepén, naiv csodálkozással bámulja a Svájcból frissiben hazatért szomszédlányokat, akik áradozva mesélnek a távoli országról („Figyelj, ott teljesen más az élet. Az a gazdagság meg minden...”). Az ismeretlen is jobb alternatívának tűnik az éjszakai dinnyepakolásnál, Viktória tehát dönt, pakol és utazik. A zürichi expresszről leszállva Marina (Pölöskey Erika) és fiúja (Nagy Zsolt) veszik szárnyaik alá a fiatal cigánylányt. Lakótársával, Blondie-val (Stefanovics Angéla) azonban villámgyorsan az utcán találják magukat, ahol a fiatal, esetlen lányba hamar beleverik a „blasen fünfzig, ficken achtzig, komplett hundert” reguláját.
Viktória és Blondie
Inverz fejlődéstörténet a Viktória, melyben a címszereplő lány egyszerre száll alá a pokol legnyomorúságosabb, hazugsággal, veréssel, kizsákmányolással és nemi erőszakkal kibélelt bugyraiba, és válik mindeközben ön- és céltudatos nővé. A kezdeti kallódás után lassan-lassan magára talál, és a saját szabályai szerint kezdi élni az életét – még akkor is, ha ezek a szabályok esetenként és morálisan erősen kifogásolhatóak is. Kőkemény burkot növeszt maga köré; mégsem válik érzéketlen robottá, hiszen az együttérzés, az empátia az elesettek és a kiszolgáltatottak iránt mindvégig megmarad benne.
Nézz bele a filmbe!
A Viktória nem egy közép-európai Pretty Woman-sztori. A potenciális Richard Gere-ek itt nem feleségül veszik a lányokat, hanem fel- és kihasználják őket. Leggálánsabb gesztusuk legfeljebb az lehet, hogy visszafuvarozzák a prostikat a placcra, ahonnan félórával korábban felcsípték őket. Nincsenek hollywoodi csavarok, sehol a rózsaszín cukormáz. Ez nem az a történet, ahol a kurvák a mennybe, a stricik meg a pokolba mennek. A valós alapokon nyugvó sztori kulcsa a hitelesség, még akkor is, ha esetünkben fikcióról van szó. Ezt a hitelességet erősíti Farkas Franciska fájdalmas zárkózottsága, érzékeny rebbenései, vagy Pölöskey Erika keresetlensége, akinek karakteréről jó ideig nem lehet eldönteni, hogy a kizsákmányoló vagy inkább a kizsákmányolt szerepébe simul-e jobban. Ugyanígy kettős szorításban vergődik Nagy Zsolt kisstílű stricifigurája, és az érzelmileg labilis Blondie is (Stefanovics Angéla), aki este unott képpel mászik be a kuncsaft kocsijába, napközben pedig zokogva beszél telefonon az otthon hagyott fiával. Mindenki álmodik valamiről (vastag köteg pénzről, otthoni kis butikról, új párducmintás felsőről, egy önfeledt táncról, végigaludt éjszakáról), a zürichi Langstrassén és környékén azonban az álmokért nagyon-nagyon súlyos árat kell fizetni.
Nagy Zsolt a Langstrassén
A Viktória forgatókönyvét Maros Anna írta, aki húsz éve Svájcban él, emiatt pedig képes külső és belső szemmel is tekinteni a jelenségre. Perspektívája mégis a magyar oldalhoz húz, a svájciak (a szociális munkás, a főbérlő, a kuncsaftok) villanásszerűen jelennek csak meg. A történet középpontjában egyértelműen a lányok állnak, az ő szemükön keresztül próbál valamicskét megmutatni ebből a világból. Dramaturgiája feszes, a párbeszédek élőbeszédszerűek, kopognak. Men Lareida rendező (Maros Anna férje és a film társforgatókönyvírója) pedig nem csak az erőszak fizikai, de lelki aspektusát is hangsúlyossá teszi, és a testi mellett a lelki-érzelmi kiszolgáltatottság is összefacsarja a szívet. Ez még akkor is igaz, ha a képeken időnként nagyon sok a hús: villannak a combok, kerekednek a fenekek a kocsisoron, vágy helyett azonban csak csömör és szánalom marad. Nekünk meg valahol öröm is, hogy elkészülhetett ez a film, amely a „mi” és az „ő” szempontjukból is vitán felül az év egyik legfontosabbika.
