A bal lator, aki álpapnak maszkírozva váltja meg a budapest undergound éjszakát a nyolcvanas években. A Vágtázó Halottkémek ugyanannyit érnek mint a sztálinista ex-párttitkár. Vonyítás a holdra, mert "minden őrjítően kevés". Kutya éji dala. Három egészestés nagyjátékfilm, néhány videora és celluloidra forgatott kisfilm, két befejezett forgatókönyv és írások a filmről, a filmnyelvről és a filmi jelentés határvidékeiről - Bódy Gábor életművének mérlege.
Az 1946-ban született rendező az Elte bölcsészkarán szerzett diplomát történelem-filozófia szakon 1971-ben. „Történelmi tanulmányaimból a XIX. század ragadta meg érdeklődésemet. (...) Filozófiából pedig egy-egy alak: Hérakleitosz, Bacon, Descartes, Kierkegaard, Marx, Nietzsche, Wittgenstein, Heidegger”-írja önéletrajzában. Szakdolgozatát Egy film jelentésstrukturájának vizsgálata címmel Magyar Dezső Büntetőexpedíció című filmjéről írta. A bölcsészkar befejezése után a SZFF rendező szakán folytatta tanulmányait, ezzel párhuzamosan pedig a Balázs Béla Stúdió keretein belül megszervezte a Filmnyelvi sorozatot, a stúdió első kísérleti filmes projektjét. Különböző avantgard alkotók (festők, írók, zeneszerzők) bevonásával a filmi kifejezés lehetőségeit vizsgálták, mind elméleti, mind gyakorlati szinten. E törekvések esszenciája Bódy első nagyjátékfilmje, az Amerikai anzix. Ő maga „kísérleti játékfilm”-ként aposztrofálta a művet. Az Amerikai anzix Bódy rendezői diplomafilmje is, azonban a főiskola konzervatív vezetése csak a pécsi filmszemle sikeres vetítései után fogadta el diplomamunkának.
Történelemhinta - Amerikai anzix
Amerikai anzix - képeslap amerikából. Bódy Gábor 1977-es alkotása technikai különlegességével és a történelmi „valóság” sajátos kezelésével hívta fel magára a figyelmet. Mitől különleges az Amerikai anzix? Elsősorban technikájában. Bódy és alkotótársai a történelmi korszakot (amerikai polgárháború) a filmtechnikával is megidézik: pszeudo-film a huszadik században, úgy mintha a XIX-ben készült volna. A korabeli dagerrotípiák elmosódottságát ültették át celluloidra a „fényvágás” segítségével. A kép folyamatosan vibrál, fehér villanások tűnnek fel a vásznon, szinte másodpercenként.. Nehéz nézni – a szemtől újfajta rugalmasságot kíván. Áltörténelmi utazás: így filmeztek volna az 1860-as években, ha lett volna film. A különös, filozófiai kérdéseket is felvető időutazás a történet kettőségében is megjelenik. A film főszereplői az 1948-49-es szabadságharc emigráns tisztjei, akik az elbukott forradalom után tovább vívják saját harcukat a világ forrongó pontjain. Az amerikai polgárháborúban az északiak oldalán harcoló magyar tisztek különböző személyiségtípusokat testesítenek meg: a racionális mérnök, a szenvedélytől fűtött „örök forradalmár” és a Cserhalmi György játszotta fatalista lovastiszt ugyanazon szellem különböző aspektusai. Az (ál)dokumentarista technika, a roncsolt hang és a szinte minimalista történet új utakat nyitott a magyar játékfilmkészítésben – bár a közönség nehezen fogadta be a sajátos vizuális érzékenységet igénylő művet, ez volt az első eset, hogy az experimentális technikák egy egészestés játékfilm legfőbb szervezőelemeivé váltak. Az emigránsok története több olvasatban értelmezhető: akár mint történelmi (ál)dokumentum, akár mint egyetemes politikai állásfoglalás a mindenkori magyar progresszió legjobbjairól, akik (időről időre – ld 1848/49, 1956) emigrációba kényszerültek. Különleges, Bódy pályája során folyamatosan visszatérő momentum lesz az egyetemes filozófiai kérdések filmbe emelése is – ez már megfigyelhető az Amerikai anzix egyik cselekményszálában is. Az Ambrose Bierce George Thourston című novellájából átemelt motívum többek közt egy vakmerő lovastiszt és egy óriási hinta. Hinta, amelyet kifeszítenek, hinta, amely átjáró élet és halál között. A vakmerő tiszt, aki fegyver nélkül kószál az ágyútüzben, soha meg nem adja magát az ellenségnek, és egyébiránt is tökéletesen fatalista, megkísérti a természet és a gravitáció törvényét is. Hogy bukása törvényszerű-e, vagy hogy a bukás olykor talán maga a győzelem - olyan kérdések ezek, amikre a film nem ad választ. Az már a néző dolga.
Nemek arca – Nárcisz és Psyché
A magyar filmtörténet egyik legnagyobb volumenü vállalkozása Bódy második nagyjátékfilmje, a Weöres Sándor azonos című verseskötetéből készült Psyché.
„A Psyché-produkció összességében négy évet foglalt el életemből, mint egy háború vagy mint egy iskola”, mondja a rendező. A film három verzióban készült el: egy ötrészes tévé-változatban és egy 210, valamint egy 136 perces moziverzióban. Weöres verses regénye a fiktív, XVIII. századi költőnő verseit tartalmazza , aki egy ( a valóságban is élt) élt költővel, Ungvárnémethi Tóth Lászlóval keveredik zaklatott szerelmi viszonyba. Bódy a két főszereplő (Psyché – Patricia Adiani, Ungvárnémethi Tóth László – Udo Kier) szerelmi csapongásait történelmi-metafizikai keretbe ágyazza. A filmeposz századokon átívelve fogja át a különböző korszakokat, történelmi személyiségek és kataklizmák jelennek meg a vásznon, ám mindez csak kulissza – a nemek ősi harcának háttere. Psyché, azaz Lónyay Erzsébet végigjárja a szerelem és a testiség különböző stádiumait, ebben partnere Ungvárnémethi Tóth László, az éteri, de szifiliszes költő (Udo Kier), valamint Zedlitz báró, a racionális, ám racionalitásában is az őrület szikrájával fertőzött mérnök-ember (Cserhalmi György). A három főszereplő bonyulult viszonyrendszere határozza meg a történet strukturáját, amelyre történelmi, filozófiai utalások sora épül. Az emberi kettősség: nő és férfi dualizmusa egy magasabb egységben. De mi lenne ez az egység? A történelem és a sors vak erői? A szereplők végigbotladoznak a századokon, elzúgnak felettük a forradalmak és a háborúk, ám ami leginkább megmarad nekünk és nekik: az néhány irracionális érzés és érzet a költészet Olümposzáról. Két költő, egy mérnök a film origójában: mi más lehetne a konkluzió, mint az, hogy nincs konkluzió. Csak költészet, filmen, filmköltészet a vásznon. A Psyché-ben a kultúr- és művészettörténeti, valamint a filozófiai utalások mellett egy különleges, a korra reflektáló gesztus is megjelenik: Bódy több ismert művészt is szerepeltet a filmben, akik a Psyché készítésének idején vagy a tűrt - vagy a tiltott kategóriában alkottak. Ilyen, emblematikus megidézés Pilinszky János költőé (az ő jellegzetes hangja kezdi a filmet), Erdély Miklós festőművészé (aki civilben a magyar neoavantgard pápája volt) vagy Hajas Tibor performeré.
A film különleges vizualitása, képi világa is sokat merít a kortárs képzőművészet eredményeiből. A díszletek, a világítás, a képkompozíciók mind egyfajta mesei szürrelitást sugallnak, ötvözve a pontos, mérnöki megtervezettséggel. A Psyché különleges effektjei, burjánzó és barokkos képi világa máig egyedülálló kísérlet a magyar filmművészetben. Egyes kritikusok Peter Greenaway munkásságához hasonlítják a magyar rendezőt: a filozófiai és művészettörténeti kalandozások látványorgiába csomagolása valóban közös vonatkozási pontként állítható fel. De a Greenaway-i hasonlat, már amennyi igaz belőle, csak a Psychére lehet érvényes. A következő és egyben utolsó nagyjátékfilm, a Kutya éji dala egyszerre egyetemes és speciálisan magyar, a látványorgia visszafogottabb, a kísérletezésben pedig visszatér az experimentális dokumentarista módszerhez, a barokkos látványfestészet helyett.
Utolsó nagyjáték – Kutya éji dala
„Miért ugatnak éjjel a kutyák? Ki akarnak törni a kutyalét kereteiből, az örökké visszatérő kényszereikből.” Az 1983-ban készült Kutya éji dala az egyetemes szétesés filmje – minden széthullik, hogy egy magasabb egységben forrjon össze újra. A filmben különös sorsok kavargását követjük nyomon: egy vidéki faluba új pap érkezik (Bódy Gábor), egy mozgássérült, sztálinista párttitkár a halálra készül, egy katonatisztet elhagy a felesége és fölmegy Budapestre megmerítkezni az alternatív éjszakában, egy, a kozmosz titkait kutató csillagász egyben Vágtázó Halottkém, aki a „minden őrjítően kevés” filozófiáját hirdeti. Bódy technikailag is visszatér pályája elejének radikális kísérletezéseihez: a 35-mm-es, klasszikus film mellett nagyon sok a videora és a Super 8-ra forgatott anyag a Kutya éji dalában. A látványeklektikára rímel a történetmesélés szakadozottsága, a sorsok egybefonódásának mesei kapcsolatai, az emberi archetípusok megidézése a szocialista hétköznapokban. „Minden őríjtően kevés. Minden tárgy egy koporsó, ahonnan már eliszkolt a hulla is. Az élet csak egy hullámverés a Semmi közepén.”, mondja az önmagát (csillagász/punkénekes) játszó Garndpierre Attila a filmben. A világ, a társadalom elemeire hullik – egyedül a periféria az, ami életképes. Már amennyire. A Kutya éji dalában a széttöredezettség vitathatatlan melankóliája mellett érezzük a kozmikus igényt, amely egy távlatibb, vágyott rend felé mutat. A sorsok kavargása egy apokaliptikus világban (amely kortalan, bár a filmben egzaktul helyhez és időhöz kötött) nem más mint gigantikus haláltánc, danse macabre - egy végóráit élő világkorszak mementója. Minden ami szétesik, újra összeáll egyszer.
Bódy Gábor besúgó volt. Bódy Gábor papot játszik utolsó nagyjátékfilmjében, papot, szakrális személyt, aki világokat köt össze, világok közt közvetít – az égi és a földi közt, a transzcendens és a hétköznapi közt. A papról a filmben kiderül, hogy álpap. Nem igazi. Nincs felhatalmazása, nem kapott szentséget - áruló és lator. Mégis.
A szocializmus hétköznapjai szétmarták a kamera filozófusát – de művészete él, és filmjei a magyar filmtörténet egyik állócsillagává avatják őt. A besúgó és az áruló képe egyre halványul, az történik vele, amit ő idéz a Kutya éji dala végén: miközben mindenki a megváltóra figyel, a bal lator csendesen leszáll a keresztről és elsomfordál. Művei mindig is a középpontban maradnak, míg az esendő ember porhüvelye békében nyugszik a föld alatt, annak a kozmikus rendnek a részeként, amit filmjeivel ő maga is hirdetett.
