A magyarhangya előtt tizenhét éven át a Budapest Filmnél dolgoztál, aminek akkor még a fő tevékenységei közé tartozott a filmforgalmazás. Mi volt az oka, hogy úgy döntöttél, megpróbálkozol inkább a filmforgalmazás alternatív módjával?
Én 2010-ben még a Budapest Filmnél voltam, de akkor már olyan filmekkel foglalkoztunk, mint A csirke, a hal, és a királyrák vagy a Sukiyaki Western Django, amiket addig nem mertünk volna. Látszott, hogy a filmkínálat jóval szegmentáltabb lett, mint korábban volt. Itt vannak ezek a nagyon izgalmas, egzotikus helyekről érkező filmek, amiket valahogy el kellene vinni a közönségnek és ehhez több forgalmazóra lenne szükség. A magyarhangyát arra találtuk ki, hogy kikísérletezzük, a szűkebben vett célközönséget hogyan lehet jobban kiszolgálni, a filmeket nagyobb hatásfokkal célba juttatni az internet korában.
Ennek volt az első lépése a forgalmazási verseny?
Ez volt a Helyzetek és gyakorlatok, a Budapest Film VOD szolgáltatása, a Filmklik utolsó húzásaként hirdettünk meg 2010 februárjában, mielőtt a korát megelőző, négyszáz filmmel rendelkező oldal új tulajdonosa kezébe került volna és végleg kilehelte a lelkét. A versenyen tíz művészfilmet kellett fiatalokból álló csapatoknak forgalmaznia. Ők választottak filmet, forgalmazási tervet kellett hozzá írniuk, amit három hónapos moziforgalmazás követett.
Minden feltételt mi teremtettünk meg: kaptak hozzá filmet, termet, és a jegybevétel negyede is az övék volt. Nekik a közönséget kellett megtalálniuk és bevinniük a moziba. Pénzt igazából csak két-három csapat tudott csinálni, a versenyt pedig A zenekar látogatása című izraeli film nyerte. Nagyon ügyesen megmozgattuk őket, láthatták, hogy ilyen filmek is léteznek és betekintést nyertek abba, hogyan lehet elérni a közönséget. Közülük ma sokan bloggerek, újságírók lettek, de olyan is akad, aki más forgalmazó céghez szegődött.
Eran Kolirin: A zenekar látogatása (fotó: Fotó: Filmklik )
Akkor a magyarhangya alapcsapata is innen szerveződött?
Voltak egy páran a versenyből, akik forgalmazással szerettek volna foglalkozni. Négyen-öten összegyűltünk, Donáth Péter pedig nem sokkal később, augusztusban csatlakozott hozzánk. A Filmkliknél voltak olyan filmek, mint a Varga Katalin balladája, amikre a Budapest Film Kft új német tulajdonosa nem tartott igényt, ezért mindenképpen új céget kellett alapítani, hogy tovább gondozhassuk a jogaikat.
Miért mozgalomként hirdettétek meg?
Azért akartunk mozgalmat csinálni, hogy több és jobb filmet tudjunk elvinni a nézőknek. Az eredeti ötlet az volt, hogy a filmfogalmazásba bevonjuk a fiatalokat, hogy kedvet csináljunk nekik a kultúra terjesztésére. Ha most újrakezdhetném, megint hasonló dolgot csinálnék, mert égető szükség van az utánpótlásra.
Honnan jött a magyarhangya név?
Azt Akkezdet Phiaival találtuk ki. Leginkább azért, hogy a magyar jelzőt véletlenül se sajátíthassák ki más, akkor éppen terebélyesedő mélymagyar irányzatok.
Az event-alapú vetítés fogalmát is ti vezettétek be itthon.
Jött a felkérés a Kispáléktól a Napozz holddal bemutatására, ami nagyon jól sült el. Egyetlen este, 21 helyszínen vetítettük párhuzamosan, az egyiken ott volt a zenekar, a koncertet pedig az e-cinema rendszeren keresztül streameltük a többi moziba. Igaz, hogy 3000 Ft volt a belépő, de ehhez járt egy dupla lemezes DVD is. Egy nap alatt 5000 nézőt csináltunk vele, úgyhogy rögtön meg is térült az egész projekt. És ez be is indított bennünket, mert innentől kezdve nagyon elszálltak az elképzeléseink.
Merényi Dávid: Napozz Holddal - A Kispálfilm (fotó: magyarhangya)
Mi volt a legvadabb ötlet?
Rengeteg ilyen volt, de a legköltségesebbnek rögtön a következő, a hangyaPASS bérlet bizonyult. Hat filmet mutattunk be, kéthetes különbséggel, úgy, hogy a következő hangyaPASS műsorát a bérletesekkel szavaztattuk meg. Olyan filmek voltak ebben, mint az Enter the Void, az Attenberg, meg A prímszámok magánya. De ehhez két évre meg kellett venni a jogdíjakat, míg a mozik már mérsékelten voltak lelkesek az e-cinema rendszeren egyidőben szervezett vetítések iránt. Ez a filmfesztivál, ami két hetente újabb és újabb bemutatóval jön, túl ambiciózusnak bizonyult. A Napozz holdal-ra érthető módon könnyű volt szponzort találni, de amikor egy Gaspar Noé-t akartam eladni az OTP-nek, azt annyira nem értékelték.
Melyik eventetekre vagy a legbüszkébb?
Emlékszel még a Jodorowsky-maratonra? A kultikus rendező 3 leghíresebb filmjének tartottuk meg a hazai premierjét az Átriumban, 2K minőségben plusz egy dokumentumfilmet is bemutattunk a Dűnéről, Jodorowsky zátonyra futott gigantikus filmtervéről. FeLugossy Laca tervezett plakátot az eseményre, egy hajszálon múlott, hogy a mester maga is jelen legyen. És ott volt a Diktátorsimogató Húsvétvasárnap, amikor három bemutatót tartottunk a közelmúlt diktatúráinak abszurditásáról szóló dokumentumfilmekből válogatva, a Rózsa Sándor Közpénztékozló Alap támogatásában. A Kétfarkú Kutyapárttal amúgy Kalandorok címmel érzékenyítő, ingyenes, open air filmklubot is üzemeltettünk a nyáron.
Mennyire határozza meg a saját ízlésed a filmválasztást?
A végső döntés nálam van, de mindig megbeszéljük őket. Olyan filmet nem szeretnénk forgalmazni, amiket a hangyák nem szeretnek, ha valamitől feláll a szőr a hátukon, azt elengedem. De egyetlen olyan filmünk sincs, amit ne tudnék vállalni.
Gaspar Noé: Enter The Void (fotó: magyarhangya)
Mekkora csapattal dolgoztok most?
A legszűkebb csapat velem együtt három fő, Ábel a technikai-grafikai guru, míg Nóra, a sajtós-közönség szervező-marketinges kolléga. Ugyanakkor valaki mindig bekapcsolódik egy-egy kampányba.
Alternatív forgalmazóként mindig egyedi, kreatív kampányokat szerveztek a filmek köré. Melyik akcióra gondolsz vissza a legszívesebben? Melyik sikerült a legjobban?
Mindegyik más volt, és mindegyiket nagyon szerettem. A Vivian Maier nyomában-ra úgy hívtuk fel a figyelmet, hogy tévéket raktunk ki különböző kávézókba, amelyeken Vivian Maier-fotók mentek naphosszat, így tudott a film 5000 nézőig eljutni. Egy évvel később Wim Wenders A Föld sója című filmjének bemutatóján magvakat osztogattunk, hogy a nézők el tudják utána ültetni. Egyébként ez volt az eddigi legsikeresebb filmünk, 10.000 nézővel. A Citizenfour premierje idején üvegajtókat szereltettünk fel az Aréna bevásárlóközpont WC-kabinjaira, és ezzel a kampánnyal Arany Pálmát nyertünk Cannes-ban, a reklámfilm fesztiválon. A kígyó ölelése kapcsán Dél-Amerikából hívtunk vendégeket, akik füstáldást csináltak az A38-on. Ayahuascát azért persze nem szolgáltunk fel, de dohányzásról leszoktató terápiára be lehetett helyben iratkozni. A Szcientológia, avagy a hit börtöne című dokumentumfilm bemutatóján levetítettük a The Master-t is Paul Thomas Andersontól, hiszen ugyanarról a fickóról szól, csak fikciós formában.
A szcientológiai egyház híres arról, mennyire nehezen viseli el a kritikát. Ez a film többek között arról is szólt, meddig képesek ilyenkor elmenni. Nektek volt dolgotok az itthoni képviselőkkel?
A filmet azért mutattuk be, mert alapvetően arról szól, milyen könnyű az emberek agyát átmosni. Ezt éppen akkor nagyon aktuálisnak találtuk. Nem a szcientológusokkal akartunk kikezdeni, de azért sikerült. Bármikor vetítjük, majdnem teltház van, és érdekes módon minden egyes alkalommal megjelennek a szcientológiai egyház hazai tisztviselői, akik ki akarják fejteni az álláspontjukat. A filmben nem akartak nyilatkozni, de itt a közönséget szeretnék meggyőzni arról, hogy mi nem igaz belőle.
Alex Gibney: Szcientológia, avagy a hit börtöne (fotó: magyarhangya)
Bevállaltatok más provokatívabb húzásokat is?
Az Ai Weiwei-ről szóló Never Sorry-hoz csináltattunk a MOMÉ-n egy nagy rózsaszín szobrot egy kézről, ami a középső ujját mutatja. Három csapat is vállalkozott rá, hogy körbe viszi a városban és mindenfelé fotózzák. Még a tömegbe is betoltuk egy nagy tüntetés alkalmával a Szabad sajtó útján. Az Ai Weiwei: Never Sorry plakátjára amúgy pályázatot írtunk ki, amit az akkor még ismeretlen Bucsi Réka nyert meg. Pablo Larrain No című filmjét “Pinochet Budapesten” kampánnyal vezettük föl, és egy beöltözött diktátor rótta Budapest utcáit, aki aztán fel is szólalt az ellenzéki tüntetésen. Két éve, a választások idején pedig, amikor alaposan meg volt osztva az ország, a Francia Intézet falára egy 15 méter magas Agnes Varda-molinót feszítettünk ki, vállán egy cicával. Még a Miniszterelnöki Hivataltól is engedélyt kellett kérni, hogy beledorombolhassunk a történelmi városképbe.
Volt olyan terv, ami nem jött össze?
A Manta Ray premierjére meghívtuk a Snowdrops nevű francia zongorista duót, akik úgy adtak volna koncertet, hogy a filmvetítés része lett volna a shownak, ám a zongorista lány egy nappal előtte eltörte a bokáját, így le kellett fújjuk az eseményt.
A Scope100 projektben 100 kiválasztott néző kezébe adtátok a döntést a bemutatandó filmekről. Hogyan jött létre ez a nemzetközi kezdeményezés?
Éveken keresztül a magyarhangya volt a lebonyolítója a Scope100 nevű nemzetközi projektnek, ami tulajdonképpen egy online filmfesztivál volt, amire mi toboroztuk a hazai közönséget. A projektet együtt találtuk ki a lengyel és francia kollegákkal. Szóval alapítók voltunk és mi győztük meg a többi nemzet alternatív forgalmazóit, hogy csatlakozzanak. Volt év, amikor 10 országban zajlott egyszerre a fesztivál. Mi a közös vetítéseket szerettük a legjobban, amikor Varró Attila moderálásában vérre menő vitákat folytattunk a filmek hazai potenciájáról. Sok tehetséges fiatal bukkant fel és sziporkázott ezeken az eseményeken. A Scope100-nak nem lesz folytatása, illetve már lett! ArteKino filmfesztiválnak hívják, neves fesztiváligazgatók válogatják, Európa összes országából elérhető az adott nyelven feliratozva, ingyen, hiszen az ARTE szponzorálja.
Az Ai Weiwei: Never Sorry-hoz készült szobor (fotó: Bognár Péter)
Nemrég azt nyilatkoztad, hogy magyar filmekkel elvből nem foglalkoztok. Ennek mi az oka? A Déva esetében a kivétel erősíti a szabályt?
Mert egy magyar filmnél helyben van a rendező és mindig, mindent jobban tud. A Budapest Filmnél volt alkalmam tapasztalatokat szerezni, tudom milyen az. Irreális elképzeléseik vannak arról, hogy filmjükre mennyi néző lenne kiváncsi itthon. Szőcs Petrával azért tettünk kivételt, mert a Déva ugyan forgalmazási szempontból halmozottan hátrányos film – külföldi produkcióként nem kaphatott támogatást a Filmalaptól – mégis társadalmilag fontos érzékenységekről beszél költői képekben. Segíteni szerettünk volna Petrának, aki az elején megígérte, nem lesznek a nézőszámra vonatkozó elvárásai.
Az elmúlt tíz év alapján mit gondolsz a közösségi filmforgalmazás modelljéről. Sikeresnek látod a kísérletet?
Sok modell van, mi kipróbáltunk belőle vagy egy tucatot. Van, ami működött és volt olyan is, amivel vért izzadtunk. Eleve ellenszélben dolgozunk a kezdetek óta. A fővárosi artmozik például teltházas bérleti díjat kérnek, ha rendezvényt szeretnénk ott rendezni. Többek között ezért sem tudtuk folytatni a Cinema Niche sorozatot, aminek során olyan filmművészeti kulcsfilmeket vetítettünk nagy vásznon, amire a többi forgalmazó rá se hederített. Úgy gondoltuk, hogy Pablo Larrain, Jia Zhangke, Carlos Reygadas mesterművei megtöltenek legalább egy termet egy olyan metropoliszban, mint Budapest, de tévedtünk. Bár az utolsó vetítés már teltházas volt, mégis úgy találtuk, hogy ez a modell fenntarthatatlan.
Jan Komasa: Corpus Christi (fotó: magyarhangya)
Milyen jövője lehet akkor az alternatív forgalmazásnak?
Szerintem fényes jövő áll előttünk! Azzal, hogy mi vagyunk a 90% körüli piaci részesedéssel bíró amerikai dominancia ellenpontjai, tevékenységünk nem csupán sziszifuszi, de hősies küldetés is! Ha mi nem lennénk, a szerzői filmek után érdeklődő közönségnek sem lenne utánpótlása. Mi hozzuk el a friss hangokat, mi fedezzük fel a legújabb tehetségeket, mi mutatjuk be a radikális műveket, mi propagáljuk a forradalmi megoldásokat, mindig is az alternatívok fújták a passzátszelet. Ehhez persze jó lenne a hazai feltételeken is javítani: tematikus filmfesztiválokra kiírt pályázatokról és önzetlen, mélyzsebű szponzorokról álmodom. Remélem, hogy a Budapest Film igazgató váltásával mostantól könnyebben hozzá lehet majd férni fővárosi mozitermekhez.
Mi, mint a magyarhangya, az évente bemutatott 5-6 filmünkkel csak színes bokréta vagyunk a hazai filmforgalmazás kalapján, mégis kulcsszerepet játszunk a fiatalok megszólításában. Minden generációban meg kell találnunk a középiskolából, egyetemről kikerülő suhancokat, mert bennük megvan még a kellő lelkesedés, ami ahhoz kell, hogy tovább hirdethessék az igét. Azzal próbáljuk inspirálni őket, hogy olyan alapműveket hozunk nekik, mint a következő premierünk, az Oscarra jelölt Corpus Christi, vagy a nyáron érkező Ema - mindkét film egy-egy enigmatikus fiatal színész fényes mennybemenetele lesz.
