A humorban és akcióban egyaránt bővelkedő csupaszív haverfilmek a nyolcvanas-kilencvenes évek virágkora után szép fokozatosan kikoptak a moziból. Igaz, a folyton civakodó furcsa párok a kortárs szuperhősfilmben továbbra is jelen vannak, a klasszikus felállás egyre ritkábban, akkor is a retró köntösébe bújva köszön vissza. A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya alkotói egy totálisan más, a nosztalgiánál jóval izgalmasabb irányt választva térnek vissza az egykor szebb napokat látott filmtípushoz. Metaszinten próbálják új életre kelteni, a csodafegyvert pedig, amit a nemes cél érdekében bevetnek, úgy hívják, Nicolas Cage. 

Bárhogyan vélekedjünk Cage színművészetéről, az mindenképpen jelzésértékű, hogy véleményünk biztosan van róla? Elég csak felületesen ismerni a négy évtizede tartó, bő száz szerepből összeálló karriert, talán nincs még egy olyan emblematikus alakja az amerikai filmtörténetnek, aki ilyen óriási magasságokat és mélységeket járt be, gyakran néhány év leforgása alatt. Coenéktől kezdve Scorsesén át David Lynchig a legmenőbb rendezőkkel dolgozott, volt Hollywood (és a fizetési listák) csúcsán, de C-kategóriás trash-akciókban is haknizott. Közben azonban képes volt végig önazonos és összetéveszthetetlenül egyedi maradni. 

Jacob Scipio és Pedro Pascal

Cage ma persze inkább azért ellentmondásos színészlegenda, mert túlzó gesztusokból és zabolázhatatlan energiákból összeálló játéka, illetve a csúcspontokon robbanó „Cage-rage” az internetes mémek egyik ősforrásává avatták. Öntörvényű szabadsága mindig is kétélű fegyver volt, de az utóbbi években Cage régóta megérdemelt klasszicizálódása elindult. A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya ennek egy kimondottan szórakoztató és helyenként meglepően érzelmes állomása. A szupergazdag rajongója születésnapjára érkező és ott mindenféle kalandokba keveredő színész ezúttal ráadásul önmagát alakítja.

Az általa csak „nouveau shamanic” néven emlegetett játékstílussal Cage egy önálló, kizárólag rá jellemző esztétikai kategóriát teremtett. Ez sokszor zavarba ejtően vicces és bizarr hatást kelt, ám a jó rendezőknél akár zseniális is tud lenni. Az eddig egyetlen feledhető romkomot jegyző Tom Gormican pedig jó rendezőnek bizonyul, aki nemcsak e jellegzetes Cage-minőségre alapozza a filmjét, de láthatóan mélyen tiszteli a színészpápát. A társíróként is jegyzett forgatókönyvben nemcsak hemzsegnek a filmjeire és a vele kapcsolatos városi legendákra tett utalások, de Cage most végre izgalmasan fricskázhatja is a róla kialakult általános képet.

Nicolas Cage

Szerencsére távolról sem holmi kizsákmányolásról van szó, ahogyan arról sem, hogy most akkor az igazi Cage állna elénk. Zavarbaejtő gondolat azon filózni, létezik-e egyáltalán ilyen, a színész pedig több interjúban is elmondta, kimondottan nagy kihívás volt számára önmagát alakítania. Mindezzel Cage rafináltan építi tovább a saját mítoszát, hiszen pontosan úgy ábrázolja önmagát, ahogyan a közönség szeretné elképzelni. A felbukkanó családja vagy az ügynöke persze fiktív, de az egyébként remek összekacsintások és találó beszólások között érezhetően akad egy-két valóban őszinte pillanata. Cage, mint Cage maximálisan kielégíti a várakozásainkat, de ahogyan a karrierjére és színészethez való viszonyára reflektál, az kifejezetten szíven üti az embert. 

Adva van tehát egy önkritikus Cage, aki a sztori szerint épp mélyponton van és kénytelen rábólintani egy kínosnak tűnő, de millió dollárt jelentő haknira. Itt jön a képbe a keményvonalas spanyol rajongója, aki egy hatalmas tengerparti villában tengeti az életét és a szülinapi zsúrját dobná fel imádott kedvencével. Javi betéve ismeri Cage munkásságát és titokban egy forgatókönyvet is írt neki, nem mellesleg pedig potenciális terroristaként a CIA is megfigyeli. Így kerül a hollywoodi sztár két tűz közé, hiszen kénytelen egyszerre smúzolni és kémkedni, azaz izgalmas színészi feladatot kap. 

Nicolas Cage és Pedro Pascal

Ha van gyenge pontja a filmnek, akkor az egyértelműen a vázat jelentő kémkedős-terroristás sztori, ami egyrészt az unalomig ismert panelekből épül fel, másrészt kissé összecsapottnak érződik. Igaz, az egyik autós üldözésnél egy bal kanyar után hirtelen a budapesti belváros alakítja Palma de Mallorcát, de ezek az apróságok csak számunkra kuriózumok. Az akciófilmes szál inkább érződik egy gyorsan letudott, zárójelezhető alibinek, a lényeg egyértelműen Javi és Cage különleges viszonya, ami nemcsak humoros, de meglepően kedves és emberi. 

A hakni-üzemmódban érkező sztár kezdetben pontosan úgy viselkedik, ahogyan egy hakni-üzemmódban működő hírességről gondolnánk. Cage nárcisztikus és mufurc óriásbébiként téblábol, miközben Javi gyermeki rajongása nyilván hízelgő neki. Közben viszont fokozatosan megismerik egymást és mindketten hamar rájönnek, valójában rengeteg közös van bennük és lehetnének akár legjobb barátok is. Ezen a ponton pedig mindenképp ki kell emelnünk Pedro Pascal alakítását, aki hibátlanul dobálja fel a labdákat az általa érezhetően kedvelt kollégájának. 

Nicolas Cage

A két férfi még egy forgatókönyvön is elkezd dolgozni a valószerűtlen találkozásukról, az ötletelés közben pedig sorra megindokolják, miért kellenek mindenféle akciók, fordulatok és metapoénok egy barátság történetébe. A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya alkotói tehát ugyanolyan önironikusak, mint maga Cage, ami végtelenül szimpatikussá teszi a végeredményt. A film valójában számtalan ponton elhasalhatna, de épp az egészséges önirónia és kölcsönös tisztelet miatt működik.

A Cage-rajongókat, illetve a színész iránt komolyabban érdeklődőket nyilván nem kell győzködni, de akiknek hiányoznak a régi vágású haverfilmek, bizonyára az sem fog csalódni. A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya elsősorban mégis azért örömteli élmény, mert a valóban jó vígjátékokból jelenleg igen súlyos hiány van. A film közepén ráadásul egy hatalmas szív dobog, amit tényleg érdemes megbecsülni, mert az ilyesmi egyébként is ritka kincs.

A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya május 12-től látható a hazai mozikban a Freeman Film forgalmazásában, a cikk szerzője Torontóban látta.