Korunk egyik legpolitikusabb rendezője, Ken Loach megint a múltba tért vissza, hogy olyan, ma is aktuális témákat boncolgasson, mint a rendszer és az egyén konfliktusa, a haladás és a reakciós eszmék ellentéte, illetve a status quo megkérdőjelezése. A cannes-i versenyprogramban bemutatott Jimmy’s Hall az ír függetlenségi háború utáni években játszódik.
Főhőse, Jimmy Gralton (Barry Ward) valóban létezett: ő volt az egyetlen ír állampolgár, akit valaha eljárás nélkül toloncoltak ki hazájából. A történet elején, 1932-ben Jimmy tíz év után tér vissza Amerikából, hogy idős anyjának segítsen a gazdálkodásban. Elutazása előtt központi szerepe volt falujának közösségében: ő álmodta meg és építette fel a film címében is szereplő közösségi termet, amelyet az 1916-os húsvéti felkelés kivégzett vezetőiről, Patrick Pearse-ről és James Connollyról nevezett el. Egy ugrással vissza is kerülünk ebbe az idősíkba, és mindent megtudunk a terem múltjáról. Ide járt össze a környék népe, hogy önfeledten táncoljon, énekeljen, beszélgessen, verset tanuljon és elemezzen. (A film egyik leginkább magával ragadó jelenete egy szeminárium-szerű Yeats-elemzés, amelynek során a helybéli farmerek egyszerű szavakkal, de megrendítő őszinteséggel beszélnek arról, mit jelent számukra ez a vers.)
A terem Jimmy hazatértekor elhagyatottan, üresen áll, de ő újra megnyitja és a régi, hagyományos ír muzsika mellett új, gramofonról játszott amerikai zenével is megtölti. De Amerikából nem csak a forrdalami zenét, a feketék muzsikáját hozta magával, hanem bizonyos forradalmi gondolatokat is, amelyeket a teremben jól meg lehet vitatni a táncosokat fél szemmel figyelve. Öregek és fiatalok egyaránt eljönnek, de a szabad gondolkodás, a felszabadult öröm és a párbeszéd, amelyet ez a közösség nyújt, nem mindenkinek tetszik. A falu régimódi, minden újtól irtózó plébánosa (Jim Norton) hatásos, demagóg prédikációjában egyenesen választást kínál nyájának: “Krisztus vagy Jimmy Gralton?”. A savanyújóskákban és a hatalmuk elvesztésétől rettegő kiváltságosokban persze termékeny talajra hull ez az ige. Pedig ők, akik most annyira küzdenek az újszerű, baloldali eszmék ellen, pár éve, a függetlenségi háború idején még inkább a jó oldalon állóknak számítottak - de mostanra korrumpálta őket a hatalom és így semmivel sem jobbak, mint a korábbi rendszer elnyomói, akik ellen korábban harcoltak. Ők azok, akik a plébános hallgatólagos jóváhagyásával megszállottan üldözni kezdik Jimmyt és követőit.
A stáb a bemutató előtt (Paul Laverty, Ken Loach, Robbie Ryan, Barry Ward, Simone Kirby, Rebecca O'Brien, Aisling Franciosi)
Az egész közösség Jimmy köré koncentrálódik: ő az az egy ebben a történetben, aki a közösségért mindent odaad. Még ősellensége, a plébános is kénytelen elismerni, hogy függetlensége, méltósága, szilárd jelleme tiszteletre méltó. Ebben a történetben nem egydimenziósak a szereplők: a plébános alapvetően a rossz oldalon áll, de tiszteli ellenfelét és sportszerűen viselkedik vele. Jimmy egykori szerelme, Oonagh (Simone Kirby) pedig tíz év után már más felesége, odaadó családanya, de láthatóan semmit nem szeretne jobban, mint Jimmy karjaiba omlani.
Nézd meg a film előzetesét!
A Jimmy’s Hall-t régi, kikopóban lévő technikával készítették. Az operatőr, Robbie Ryan a sajtótájékoztatón elmondta, hogy a filmet Kodak 35mm-es celluloidon forgatták és manuálisan vágták. A film gyönyörű képekben, a harsogóan zöld ír táj szépségének hátterében mutat be egy izgalmas időszakot, amelyben nagy dolgok történtek: ez volt az a kor, amikor a gyorsabb híráramlásnak köszönhetően a korábbinál sokkal többen kezdtek politikai, társadalmi témákkal foglalkozni.
Ken Loach rendezése és állandó szerzőtársa, Paul Laverty forgatókönyve biztos kézzel, nagy rutinnal, mindig a lényegre koncentrálva mutatja be a történelem egy érdekes, de kevéssé ismert időszakát, de a film hatásában mégsem olyan átütő erejű, mint az alkotópáros szintén Írországban játszódó Felkavar a szél című műve, amely Arany Pálmát kapott 2006-ban.
Két nap, egy éjszaka
Utóbbi inkább a “mindenki egyért” perspektívából vizsgálja a kérdést, ugyanakkor az individuum döntéseinek problémáját is központba helyezi. Egy hétvége: ennyi ideje van a Marion Cotillard által alakított Sandrának, hogy rábeszélje tizenhat kollégáját, mondjanak le a bónuszukról azért, hogy ő megtarthassa az állását. “Sandra vagy Bónusz?” - áll majd a szavazólapon, és egyszerű többség kell a kérdés eldöntéséhez. A dilemma valóban igen fájdalmas. Sandra ugyanis szeretnivaló kolléga, senkinek nincs vele semmi baja, kis gyerekei vannak, és persze lakáshitele is. Van miért sajnálni is, hiszen közelmúltja viharos volt, súlyos depresszióból lábalt ki nemrég, és a mostani stressz félő, hogy újra visszataszítja.
Vannak barátai a cégnél, az ő támogatásukra eleve számíthat. Ellene dolgozik azonban a műszakvezető, és a legtöbb kolléga, köszöni szépen, mégis csak az ezer eurót választaná, nem pedig a felebaráti szeretet vagy önzetlenség jó érzését. Sandra azonban nem adja fel: szombat reggel elindul és mindenkit szépen sorban felkeres. Ahogy arra számítani lehet, mindenki máshogy reagál: a munkatársak közt vannak konfliktuskerülők, önzetlenek, agresszívak. Sandra dolgát nehezíti, hogy egy szép nyári hétvégén kell munkatársainak gondtalan szabadidejébe egy ilyen kínos kérdéssel, sőt, kéréssel betolakodni, így a körülmények ellene dolgoznak. A legtöbben gondolatban már el is költötték a kilátásban lévő bónuszt, és Sandra reménytelenségét minden “a gyerekek iskoláztatására kell!” vagy “a hátsó terasz lekövezésére szántuk!” félig bocsánatkérő, félig vádló felkiáltás tetézi. Minden egyes találkozás máshogy végződik: van, amely baráti összeborulással, más kiabálással, sőt, verekedéssel. A háttérben ott van a mindig támogató férj és a jó szándékú barátnő, akikre feltétel nélkül lehet számítani. Egy különösen nehéznek ígérkező találkozó előtt a férj fel is ajánlja, hogy vele tart, de Sandra megacélozza magát és visszautasítja: az övé és egyedül az övé a feladat, hogy a túlélés érdekében megvívja a könnyebb-nehezebb csatákat.
A stáb a bemutató előtt (Marion Cotillard, Jean-Pierre Dardenne, Luc Dardenne, Fabrizio Rongione, Christelle Cornil)
A feszültség kibontása, a pszichológia megfigyelőképesség, a kimondatlan, szavak nélkül is érezhető, lappangó érzelmek, szorongás, félelmek ábrázolása rendkívül kifinomult. Marion Cotillard alakítása tökéletes, sokak szerint egyenesen Arany Pálma-gyanús, kivételesen erős és kidolgozott: ahogy a feltámadó remény váltakozik az eluralkodó kétségbeeséssel, úgy változik az arca, pillantása, hanghordozása, de még a tartása is. Az idei cannes-i versenyfilmek közül eddig talán ez az, amely a leginkább bevonja és egyben meglehetősen kényelmetlenül is érinti a nézőt. A teremből kijöve mindenkinek kivétel nélkül szembesülnie kell önmagával és megválaszolnia a kérdést: én vajon mit karikáznék be a szavazólapon és ez milyen következményekkel járna a környezetemet, életemet tekintve.
Nézd meg a film előzetesét!
Felmerül azonban az a kérdés, hogy - bár Cotillard játéka, ahogy említettük, kifogástalan - nem lett volna-e valóságszerűbb egy alulreprezentált csoportból választani a hősnőt alakító színészt. Az a baj Cotillard-ral, hogy egyszerűen annyira szép és megnyerő, hogy ha egy pillanatra munkanélküli is lenne, valószínűleg az első állásinterjún azonnal felvennék. Ha nagydarab volna, nem francia származású és akcentussal beszélne, talán valamivel hitelesebb lenne az a reménytelenség, amelyet az állásának elvesztése jelent e nő számára.
A film a Dardenne-fivérek első olyan alkotása, amely digitális technológiával készült: láthatóan akadály nélkül vették a kihívást, a film képi világa őrzi a tipikus dardenne-i jegyeket. A magyar mozikban szeptemberben mutatják be.
Olvass még több tudósítást és interjút a fesztiválról!
