Cannes: Rémálmok a Croisette-en

Ha van film, ami az első percben torkon ragad és az utolsóig nem enged a szorításból, az Michael Haneke Fehér szalja (Das Weisse Band). Haneke fekete-fehérben rekonstruálja az 1913-14-es évek észak- németországi protestáns közösségét. A mesélő, a helyi iskola tanára eleveníti fel a furcsa „baleseteket”, amelyek még véletlenül sem tűnnek balesetnek. Valaki, mintha szándékosan büntetne ártatlanokat, legalább olyan kegyetlenséggel, ahogy a közösség felnőtt tagjai büntetik gyermekeiket a legapróbb vétségekért is, akik erre sajátos módon reagálnak. A kegyetlenségek egy része zárt ajtók mögött zajlik, de ettől, ahogy azt Hanekétől megszokhattuk, ha lehet, még sokkal inkább nyomasztó a film. Az erőszak és a kegyetlen szigor csak még több erőszakot és ellenállást szül a felnövekvő generáció tagjai közt. A címbeli fehér szalag is a fegyelmezés eszköze, amelyet némelyik gyerek azért kell büntetésből viselnie, hogy az ártatlanságra és a jóságra emlékeztesse őket.