A tavasz 17 pillanata
A gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt szóló nyitófilm mesevilága után már az első napokban alapos ízelítőt kaptunk a „való világból”. Rögtön a sajtóprogramban szereplő első versenyfilm egy hazájában tiltólistán lévő kínai rendező ezúttal is botrányszagú filmje volt. Chung Feng, Chen zui de ye wan (Spring Fever/Tavaszi láz) című alkotása a homoszexuális kapcsolatok testi és lelki oldaláról beszél nyíltan, tabuk nélkül, ami igencsak zavarba ejtette a közönséget és nem feltétlenül csak a naturális szexjelenetek miatt.
A film elején két fiatal férfi, a nős Wang Ping és szeretője Li Jing légyottjának lehetünk tanúi egy elhagyott kis házban, amelynek egy szemtanúja is akad, Luo Hai-tao magándetektív, akit Wang Ping felesége bérelt fel. A magándetektív egyre inkább részévé válik a Kínában mai napig tabunak számító kapcsolatnak (2001-ben a Kínai Népegészségügyi Hivatal a homoszexualitást, mint betegséget, mentális zavart tartotta számon és csak 2005 után enyhült némileg ez a nézet.)
 |
| A melegfilm Tavaszi láz botrányt kavart Kínában |
A feleség szembesíti férjét a tényekkel és megzsarolja őt, de Wang Ping képtelen fenntartani a látszatházasságot, és öngyilkosságot követ el. Miközben a detektív, bár már rég nincs szükség szolgálataira, képtelen felhagyni Li Jing követésével. Egy melegbárban összejön a férfival, és innentől kezdve újabb szerelmi háromszögnek lehetünk tanúi, ezúttal Li Jing, a magándetektív Luo Hai-tao és annak barátnője között, aki hallgatólagosan tudomásul veszi a dolgot és megpróbál alkalmazkodni a megváltozott helyzethez.
A film gyengéje, hogy egy kicsit hosszú és gyakran túlságosan rákapcsol a melodrámára, ami azért valamelyest ellensúlyoz a realista ábrázolásmód és a HD formátum. Nem a Tavaszi láz az első férfiak közötti homoszexuális viszonnyal foglalkozó kínai film: láttuk ezt már Wong Kar-wai-nál is az Édeskettesben, itt viszont láthatjuk, hogy a homoszexuális szubkultúra, a melegbárokkal és transzvesztitákkal miként van minden tiltás ellenére jelen a kínai társadalomban.
Chung Feng rendezőt 2006-ban itt Cannes-ban bemutatott filmjéért, a Summer Palace-ért, amely a Tiananmen téren 1989-ben zajlott véres eseményeket dolgozza fel, öt évre kitiltották hazájából. A 2006-os cannes-i felhajtásnak köszönhetően azonban a franciák segítettek abban, hogy a Tavaszi láz elkészülhessen.
Gumibaba és társai
Hirokazu Kore-eda japán rendező filmje a Kuki Ningyo (Air Doll/Gumibaba) sem éppen gyerekmese, még ha alapötlete, az életre kelő baba története alapján akár az is lehetne, csakhogy a szóban forgó baba egy felfújható guminő, aki nem csak életre kel, de ráébred, hogy szíve is van. A japán rendező már-már költői képeinek és finom humorának köszönhetően ízlésesen tálalja a magányról, a szeretetéhségről szóló történetet.
 |
| Egy gumibabának sem egyszerű az élete |
Hirokazu Kore-eda nemcsak a baba és tulajdonosának sorsába, de az őt körülvevő emberek problémáiba is bepillantást enged. A gyász, a haláltól való félelem, az öregedés, a kamaszkori kielégítetlen szexuális vágyak mellett még a bulimia is feltűnik, mint a szeretetéhség metaforája. Mintha a baba életre keltése csak ürügy lenne a rendező számára, hogy elmerengjen a modern kor nem is olyan újszerű problémáin.
Jacques Audiard, Un Prophète (Egy próféta) című filmje az élet nagy kérdései helyett az életben maradás esélyeit latolgatja. Hőse Malik El Djebena (Tahar Rahim) börtönbe kerül. Nincs családja, barátai, iskoláit a fiatalkorúak nevelőintézetében végezte, jóformán írni és olvasni sem tud. Hat évre ültetik le és a börtönben szembesülnie kell azzal, hogy a falak közt uralkodó korzikaiak szemében, élükön a keresztapával (Niels Arestrup), ő csak egy arab, az arabok szemében korzikai, tehát nem közéjük való.
 |
| Jacques Audiard, az Un Prophéte rendezője |
Az élet azonban megtanította Malikot figyelni, tanulni és túlélni. Nem csak a benti rivalizálás kulcsfigurája lesz, de hamarosan a börtönön kívüli sötét üzletek mozgatója is. Audiard filmje kegyetlen börtönvilágba helyezi a tulajdonképpen a korzikai maffia mindenhatóságáról szóló történetet, amelynek működését az a tény, hogy a vezetője és néhány bandatagja börtönben van, cseppet sem zavarja, hiszen a börtön irányítása is az ő kezükben van. Az Un Prophéte egyszerre maffiafilm, bildungsroman és társadalmi körkép, annak ellenére, hogy a börtön falai közül jóformán ki sem mozdul.
Az eddigi legnagyobb csalódást a Fülöp-szigeteki Brillante Mendoza filmje a Kinatay okozta. Mendoza, aki a maga dokumentarista realista stílusában olyan remek szociográfiai tanulmányokat készített, amelyek a szinte már a védjegyévé vált ironikus túlzásainak köszönhetően mindig nevetésre ingereltek, most túl messzire ment. Ígéretesen indul ugyan a film, amelynek hőse Peping (Coco Martin) a rendőrakadémia éppen most házasodó ifjonca. A fiú egy éjszakai bevetés során szembesül azzal, mennyire korrupt és kegyetlen az a testület, amelynek ő is tagja akar lenni. Az őrjárat során a rendőrök berángatnak a furgonjukba egy Madonna nevezetű örömlányt, akit először brutálisan bántalmaznak, megerőszakolnak, majd feldarabolnak és maradványait elszórják az úton, a sajtó szemében azt a látszatot keltve, hogy egy kegyetlen banda garázdálkodik a környéken.
 |
| A Kinatay gárdája |
Peping nem tesz semmit, hogy megakadályozza ezt, csupán elborzadt szemlélője a rémségnek, próbálja elleplezni undorát és félelmét. A „mocskos zsaru” régi figurája a zsarufilmeknek, de a Kinatayban túlzónak és a valóságtól teljesen elrugaszkodottnak a kegyetlenségük és korruptságuk. A realista képsorokkal éles ellentétben álló bizarr cselekmény aláássa a film hitelességét.
