Corneliu Porumboiu: A román film „démonai”

filmhu: Amikor az elmúlt években az új román filmek elkezdtek megjelenni a nemzetközi színtéren, folyamatosan azon tanakodtam, vajon mennyire fogják Nyugat-Európában megérteni ezeket a nagyon helyi, nagyon kelet-európai történeteket. És minden alkalommal az derült ki, hogy működnek.

Corneliu Porumboiu: Azt hiszem, ez azért van, mert ezeknek a filmeknek a témái univerzálisak, és az alkotóknak mindig sikerül túllépniük a régiói sajátosságain. De én elsősorban a saját filmjeimről tudok beszélni részletesebben. A Volt-e vagy sem? című első játékfilmem lényege, hogy három perspektívából látunk egy történelmi eseményt, és hogy mindegyik szereplő misztifikálja a történelmet, hogy önmagát mentse – azt hiszem, ezért volt sikere külföldön. A Rendészet, nyelvészet esetében pedig az egyén-állam, egyén-törvény viszony került terítékre, az a fő kérdés, hogy miképpen viszonyul az egyes ember a törvényhez, és miképpen kapcsolhatóak össze az egyéni értékek az univerzális, általános értékekkel.

filmhu: Elég nagy a különbség a két film között. Az első egy ironikus szatíra volt, másodikban viszont alapvetően változott meg a hangvétel.

Corneliu Porumboiu: Valószínűleg maga a téma vezetett más irányba, valamint eltelt néhány év, és közben a mozival kapcsolatos látásmódom radikálisabbá vált. Vannak benne elemek, amelyek a választott témához tartoznak, de vannak olyanok, amelyek kifejezetten azzal a filmművészettel vannak kapcsolatban, amit művelni akarok – a teljes konstrukció más volt akkor. Ugyanakkor azt hiszem, hogy egy dologban hasonlítanak: a szavak iránti megszállottságban. A Volt-e vagy sem? a forradalom fogalma körül forgott, és arra vonatkozott, hogy miképpen értjük mi ezt a szót, majd pedig láttunk néhány személyes tanúvallomást a forradalomról. A második filmemben pedig a lelkiismeretről van szó, arról, hogy mit jelent mindenkinek a lelkiismeret, és hol vannak a határai.

filmhu: Akkor térjünk is rá a legújabb filmre: az ön megfogalmazásában mi a központi problémája a Rendészet, nyelvészet-nek?

Corneliu Porumboiu: Egy fiatal rendőrről van szó, aki nem akar rajtaütést szervezni néhány fiatal ellen, mivel nem szeretné, ha lelkiismeret-furdalása lenne miatta. És hát e mentén zajlik a diskurzus azokról a fogalmakról, amelyek egy társadalmat működtetnek, arról a módról, ahogyan a vita zajlik az egyéni értékek és a törvények által képviselt értékrend között. Felvetődik a kérdés: mi az egyéni szabadság határa egy törvénnyel szemben?

filmhu: Az az érzésem, hogy a filmben mindezek mellett nagyon hangsúlyosan jelen van a kommunikáció problémája is. Létezik ugyanis a főhős számára egy feloldhatatlan probléma: a követés során szerzett közvetlen, vizuális tapasztalatait képtelen a verbális kommunikáció nyelvére lefordítani.

Corneliu Porumboiu: Igen, végeredményben úgy is értelmezhetjük, hogy ez egy szavakról és fogalmakról szóló  film. Igen, ez a kiinduló probléma – valóban ezt a kép és szó közötti kapcsolatot kutattam az egész filmben. De a történet folyamán arra is rájössz, hogy igazából egy olyan társadalomról van szó, amelynek a fogalmai nincsenek pontosan definiálva.

filmhu: A filmben két fontos, radikális formai megoldás figyelhető meg. Az egyik az, hogy a főszereplő  által kézzel megírt jelentések a teljes vásznat kitöltik, és azt magunknak kell végigolvasnunk szép lassan – a kamera erre időt is hagy.

Corneliu Porumboiu: Igen, minden nap egy jelentéssel ér véget. Itt két motiváció játszott közre. Az egyik azzal kapcsolatos, hogy miután látjuk a főhős egy napját, megnézhetjük, hogy mi marad meg belőle; a másik pedig arra vonatkozik, hogy az írásmód képes jellemezni a szereplőt. Ebből a két okból választottam ezt a megoldást. Mert végeredményben ez a film a szavakról szól, és arról a módról, ahogyan mi felfogjuk, és magunkévá tesszük a valóságot. Mindaz, amit leír, valójában a szereplő interpretációja a vele aznap történtekről, végül ennyi marad a napjából.

Ráadásul az írásképnek nagyon fontos szerepe van, hiszen kifejezi a személyiséget; az írásnak saját élete van. Egy adott pillanatban grafológiai vizsgálatokat is végeztettünk, és ennek eredményeképp magukat a jelentéseket nem a színész írta, mert nem hasonlított ahhoz a jellemhez, amit a szereplőnek elképzeltünk.

Más szempontból nagyon nagy figyelmet fordítottam a főszereplő testbeszédére: végig úgy néz ki, mint egy vadász; ahogyan jár, ahogy tanulmányozza az esetet, ahogy követi a gyanúsítottakat mind valamilyen erős szenvedélyt, megszállottságot mutat. Ezek alapján könnyebb megérteni a végső döntését, azt, hogy miért fogadja el a végén a főnöke verzióját: talán a tudatalattijának a részét képezi ez az egész attitűd.

Feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon miként néz ki valaki, aki minden nap ezt csinálja, akinek az a feladata, hogy ne vegyék őt észre a többiek. És azt hiszem, hogy ez mindenképpen alakítja, meghatározza az embert. Csak egy bizonyos típusú személyiséggel felruházott ember tudja ezt a munkát végezni. Ugyanakkor nem akartam, hogy ezek a dolgok nyilvánvalóvá váljanak, ezért használtam a testbeszédet és az írásképet ennek kifejezésére.

filmhu: Tanulmányozta a rendőrök munkáját?

Corneliu Porumboiu: Igen, elég alaposan dokumentálódtam. Igazából az egész ötlet innen jött, hiszen a forgatókönyv első változata a bűnügyi filmhez állt közel. De a dokumentáció során rájöttem, hogy más irányba kell indulnom, és csak ez után kezdtem el egy ilyen típusú karakterben gondolkodni, figyelmet fordítani az írásmódjára. Eleinte a jelentések például csupán színészgyakorlatként voltak jelen. A színésznek az volt a feladata, hogy minden forgatási nap után írjon egy jelentést, ugyanis arra gondoltam, hogy ha minden munkanap után meghatározott szabályok alapján kell egy jelentést írnod, egy adott idő után ez befolyásolni fogja azt a módot is, ahogyan a világot látod. Azért tartottam fontosnak megmutatni a jelentések teljes szövegét, mert ezekből látni, hogy mi érdekelte őt. Ki lehet olvasni belőlük a színek, az öltözék, az idő iránti megszállottságot, a harmadik személyben való fogalmazás pedig egyfajta távolságtartást jelez a követés alanyával szemben. Sok dolog van, ami kifejez egy személyiséget, és amelyeket filmen nem lehetett másképp megjeleníteni.

filmhu: A másik meghatározó  radikális formai megoldás a rendkívül hosszú beállítás lényegi esemény nélkül: a film nagy részében nem látunk mást, mint a várakozó nyomozót.

Corneliu Porumboiu: Ez a film egy műfaji referenciaként is működik, hiszen mint már említettem, a forgatókönyv első változata úgy volt felépítve, mint egy puzzle, mint egy klasszikus bűnügyi film. Azonban elkezdtem dokumentálódni, és rájöttem, hogy a filmekben megszokottól eltérően egy rendőr ideje nagy részét várakozással, kereséssel tölti. És ha egy klasszikus bűnügyi filmben minden az akcióra van felépítve, akkor én úgy döntöttem, hogy ezzel szembemenve a filmet a várakozásokra alapozom. Hiszen a film valójában egy fiatalemberről szól, aki megpróbálja megtalálni saját feladatának az értelmét abban a rendszerben, amelyben dolgozik, abban a világban, amelyben létezik. És ennek a problémának az ábrázolásához megfelelőbbnek tűnt számomra az akció hiánya, mint annak a jelenléte. A téma – egy figura, aki saját életének értelmét keresi – sokkal jobban megjeleníthető volt számomra a várakozásnak, a keresésnek ezzel a terével.

Ha az előző filmemmel hasonlítom össze, itt van a lényegi különbség: a Volt-e vagy sem?-ben az idő leíró jellegű, a történetnek alárendelve működik; itt a filmes idő előtérbe kerül, és maga lesz az eszköz. A pillanatok, a várakozások kihangsúlyozása egy csipetnyi abszurdot tesznek hozzá… valójában ez egy időtartam-film, ha jellemeznem kellene.

filmhu: Végül térjünk vissza a többiekhez. Lát-e ön lényeges különbséget saját filmjei és a román újhullám többi alkotása között?

Corneliu Porumboiu: Szerintem bizonyosan vannak különbségek közöttünk, mindannyiunknak más témái vannak, és másképpen dolgozzuk fel őket. Persze léteznek hasonlóságok is, például a hosszú beállítás és egyfajta realizmus iránti elkötelezettség, valamint az, hogy bizonyos klasszikus paradigmák ellenében készített alkotások ezek. De ugyanakkor mindannyian keressük önmagunkat, karrierünk elején vagyunk, az első, második, maximum a harmadik filmünknél – keressük a saját hangunkat. Alkotóként nekem nehéz minden aspektust figyelembe venni, de azt érezni lehet, hogy mindannyiunknak más „démonai” vannak.