Bár a Január 2. a második nagyjátékfilmed producerként, de szerkesztőként és később executive producerként nagy tévés múltad van. Például közel húsz éve készíted Tillával a Propagandát.
Egyáltalán nem készültem erre a hivatásra, nem is ilyen érdeklődésű családból jövök, a szüleim matematikusok, de ’91-ben, a rendszerváltáskor érettségiztem, ami nagyon különleges korszak volt itthon. Kistamás Lacival, aki az alternatív zenei körökben ikonnak számított, hamar ott találtuk magunkat a kulturális élet centrumában, a Tilos az Á-ban. Szerencsés vagyok, hogy egy olyan helyen kezdtem el először dolgozni, ahol mindenki az alkotói közösség része volt, nem csak a vezetők, de a büfés vagy a DJ is.
Itt ismerkedtem meg Tillával, nagyon hamar összebarátkoztunk, és együtt hoztuk létre a Vákuum TV-t, ami egy művészeti akció volt, egy performance sorozat. A kocsma színpadán felállítottunk egy hatalmas tévékeretet, Laci kitalálta, hogy egy projektorral vetítsünk rá, és mögötte mentek az élő beszélgetések. Nagyon sok fajta művész hozott létre együtt dolgokat, egy teljesen megismételhetetlen pillanat volt, mert ezek az emberek nem pénzért, hanem csak önmagukért és valóban az alkotás öröméért voltak együtt. Négy éven keresztül éltünk ebben a felszabadító létben, aminek akkor szakadt vége, amikor elmentünk tévézni.
Csernátony Dóra / Fotó: Bognar Bogi
Hogy került ez az underground csapat a tévébe?
Lacinak volt már tévés múltja és Kopper Juditék, akik médiaművészettel kapcsolatos műsorokat csináltak, elhívták az akkori Magyar Televízióba. Mi meg, mint az udvartartás, mentünk Lacival, és Tillávai így kerültünk a közelébe. Tehát teljesen véletlen volt, hogy ott landoltunk, de akkoriban sok ma már híres televíziós személyiség ott kezdte a szakmát. Én az elején zenéket válogattam a Laci által szerkesztett műsorokhoz, mert volt némi zenei hátterem, mert zenei általános iskolába jártam. Egyszer csak valaki megkérdezte, hogy nem raknék-e össze egy napi adást? Kipróbáltam, és úgy éreztem, hogy más logika alapján helyeztem el különböző anyagokat, mint a többiek. Benne ragadtam a szerkesztői munkakörben, mert nagyon élveztem, és bár nem vagyok újságíró, és nem én írtam a legjobb összekötő szövegeket, de a ritmusérzékemmel mégis érdekesen tudtam összetenni egy adást. A Múzsával kezdtük, amiben Tillából műsorvezető lett, aztán a kis csapatot Baló György áthívta a TV3-hoz, ott már saját műsort kaptunk, és onnan mentünk a TV2-höz, ahol 2002 óta csináljuk a Propagandát.
Dolgoztam realityben is. Kovács Gábor és Pataki Ági megkaptak egy projektet, ami egy évvel a Big Brother előtt futott, és bár már maga a BB formátum megvolt, de a svédek csináltak egy alternatív reality show-t, amit átvettek ők is, ez volt a Bár. Storyline editornak hívtak oda, és számomra tényleg nagyon izgalmas volt, hogy megkaptam huszonnégy órányi anyagot, és abból hogyan tudom összeállítani a harminc perces műsort úgy, hogy bemutassa az egész napot és érdekes is legyen. Aztán elkezdtem gyereket szülni és bár Radnai Péter hívott a Big Brotherbe is, én akkor nyolc hónapos terhes voltam, úgyhogy ezekből kimaradtam. Viszont a Propaganda, mivel a saját produkciónk colt, megfért a gyerekekkel és a családi élettel.
Mi azért a Propagandával mindig is a tévézés szélén voltunk, és ott is akartunk lenni, de sokat hallgattuk azt profi tévésektől, hogy irigyelnek bennünket, mert nekünk hatalmas szabadságunk van.
Húsz éve csinálhatjátok a Propagandát egy kereskedelmi tévében, a TV2-nél. Ez valószínűleg köszönhető Tillának is, aki a csatorna vezető arca, és nagyrészt főműsoridőben vezet showműsorokat.
Mindig is billegtünk azzal kapcsolatban, hogy maradjon-e ezen a csatornán a műsor és Tilla miatt mindig úgy döntöttünk, hogy igen. Mostanáig, mert ősztől teljesen átmentünk a YouTube-ra. A legelején, egy nagyon rövid ideig a TV2 saját zsebből fizette a műsort, de hamar önfenntartóak lettünk. És talán ezért, de soha nem szabályoztak minket, még a legvonalasabb időszakokban sem volt olyan, hogy beleszóltak volna, hogy mit csináljunk. Amikor Tilla megkapta a Big Brother műsorvezetését, pont akkor állt a Propaganda mögé a Pannon GSM, mint a műsor első támogatója, ez a kettő pedig egymást erősítette: Tillának nagyon jó volt, hogy a showműsorok fix oszlopként állnak mögötte, amire támaszkodhat, de azért neki mégiscsak van egy olyan énje, ami a művészethez köti.
Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre / Fotó: Mozinet
Érzek egy fajta analógiát a tévés és a filmes tevékenységed között. Horvát Lilivel közös produkciós cégetek, a Poste Restante honlapján is azt írjátok, célotok, hogy bázist teremtsetek független filmeseknek. Mintha a tévében is hasonló dolgot szerettél volna létrehozni a Propagandával.
Ez nem tudatos építkezés, mert ahogy a tévézésbe, a film világába is teljesen véletlenül csöppentem. Érdekes, hogy inkább a realityt kötöm össze a filmezéssel, mert egy producer is azt csinálja, hogy van egy alap ötlet, egy anyag és azt kell elvinni a megvalósításig. Engem ennek az egésznek a kreatív és a lelki része jobban érdekel, mint az, hogy effektíve hogyan gyártsunk le egy filmet.
Leginkább azt élvezem a filmkészítésben, amikor párbeszédben vagyok egy alkotóval. Amikor Lilivel együtt dolgoztunk a Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre című filmen, ő írt, és időközönként konzultálunk. Látott valamit, ment valami felé, de igazából az alkotói munka olyan, mintha zselében haladnál előre, és nagyon kell, hogy valaki, aki ezen kívül van, bizonyos időközönként emlékeztet rá, hogy merre akarsz menni. Lili a Szerdai gyerek után felhívott, hogy saját lábra szeretne állni, és csatlakoznék-e hozzá.
Tehát tulajdonképpen ő kérte, hogy legyél producer?
Azt kérdezte, hogy akarok-e vele filmet készíteni, nekem pedig az volt az érzésem, hogy Liliben van valami rejtett vadság, amihez én jól tudok kapcsolódni. Eleve nagyon izgatott az új terep, de közben azt is éreztem, hogy nem tudom, hogyan kell öt évig készíteni valamit, mert a tévében nem ehhez szoktam hozzá, ott más a tempó. Öt évet odaadsz az életedből egy témának, azért ez komoly dolog. De a munkám során sok művésszel dolgoztam együtt, azt érzem, hogy meg tudom különböztetni, hogy valami hiteles-e vagy sem. Másrészt pedig, olyan mennyiségű mozgóképet néztem már végig, hogy kialakult az ehhez szükséges rutinom. Így vágtunk bele a Felkészülésbe… de hogy ez nem egyszeri kaland volt, az nem olyan rég derült csak ki.
A honlapotokon is egyelőre csak a Felkészülés… látható közös munkaként, ami 2018-ban készült, illetve hamarosan felkerül a Január 2. is, aminek Lilivel ketten vagytok a producerei. Ez hat év különbség. Nem fogalmazódott meg benned, hogy Tilla filmjeiben is dolgozzál? Hiszen ő is rendezett már több filmet.
Őszintén szólva fel sem merült bennem, hogy Tillával nekünk együtt kéne filmet csinálnunk, mert neki ott van Stalter Judit producer és a Laokoón, és nekem az organikusnak tűnik, egy más világ, amit ő a mozifilmekkel csinál. Nekünk a Propaganda az, amiben megértjük egymást.
Lilivel való közös munkánk pedig nem állt meg. A Jegyzeteim a Marsról című filmet három évig fejlesztettük az NFI-nél, aztán két éve eljutottunk a gyártás előkészítési szakaszba, de elsőre olyan kevés pénzt kaptunk, hogy nehezen haladtunk vele. Tehát mi régóta készen állunk arra, hogy megcsináljuk ezt a filmet.
Mindeközben tavaly májusban megkeresett minket Szilágyi Zsófi, hogy lenne egy ötlete,mi pedig azonnal mellé álltunk. Ekkor azt beszéltük meg Lilivel, hogy nem tudjuk, a Mars milyen ütemben fog haladni, ezért hogyha Zsófi filmtervével bekerülünk a Biennale College-ba, akkor én elmegyek a külföldi fejlesztésekre, és majd a forgatásnál, illetve az itthoni feladatokban Lili is bekapcsolódik.
Szilágyi Zsófia, Horvát Lili, Csernátony Dóra / Fotó: Cirko
Lili és Zsófi ráadásul osztálytársak is voltak az SZFE-n.
Ez nagy előny, mert azt gondolom, hogy nagyon izgalmas dolog sokat együtt lenni, még jobban megismerni egymást és minél mélyebben ismerjük a másikat, annál könnyebben együtt dolgozni. Szerintem ez a legjobb dolog az életben. Mi Tillával azért dolgozunk még mindig együtt, mert tényleg nem kell semmit megbeszélnünk, félszavakból értjük egymást, és ez a filmezésben hatványozottan így működik. Minél jobban ismered a saját munkatársaidat, annál könnyebben tudsz egy olyan nehéz dologgal megbirkózni, mint hogy harminc nap alatt, száz ember fizikai közelségében kell leforgatni a filmet.
Zsófival viszont nem annyira voltatok közel egymáshoz, amikor elindultatok Velencébe, a Biennale College-ra. Milyen volt megélni ezeket a heteket?
Tizenhárom éve rendezik meg ezt a programot, amely Savina Neirotti és Alberto Barbera (a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál igazgatója - a szerk.) közös gyermeke. Ez a világon teljesen példátlan kezdeményezés, mert bár rengeteg forgatókönyv fejlesztő labor van, de olyan, aminek a végén elkészül négy film, sehol máshol. Egy szigorú szabály van, hogy a rendelkezésre álló 200 ezer euróból kell véghezvinni az egészet, nem lehet máshonnan forrást szerezni, vagy koproducereket bevonni.
A La Biennale Velence városának egy olyan intézménye, ami egybefogja a kortárs művészeteket, és nekik van egy ingatlanjuk egy különálló szigeten, egy régi elmegyógyintézet, a San Servolo, amelyet mindig annak a művészeti ágnak - táncnak, képzőművészetnek, filmek - adnak át, amelyik éppen soron következik. Ez a sziget és a rajta lévő épület egészen 1978-ig sárgaházként működött, ott adtak szállást, ott éltünk és fejlesztettük a forgatókönyvet a labor alatt. Reggeltől estig mentek a sessionök, és az a nagyon különös benne, hogy tényleg összekovácsolódsz a társaddal, mi Zsófival ott ismerkedtünk igazán össze.
Hogyan működik pontosan a Biennale College?
Az első körben tizenkét rendező-producer páros jutott be a treatmentjével, tehát mi velük vonultunk be két hétre erre a szigetre fejleszteni. Ebben a fázisban én inkább megfigyelői szerepben voltam jelen. Aztán hazajöttünk, Zsófi megírta a forgatókönyvet az ott szerzett tapasztalatok, beszélgetések alapján, és decemberben újra visszamentünk két hétre. Akkor már nekem is több feladatom volt, mások voltak a tutorok, velem és producer társaimmal külön foglalkozott egy komoly szakember, de talán Mary Stephen, Éric Rohmer vágója tette a legtöbbet ezért a filmért. Ő a film létrejöttéig jelen volt konzultánsként.
A kéthetes etap után mindenki előadta a filmtervét hét percben a Biennale Palazzojában, ami a San Marco mögött van. De valójában nem a pitch alapján választották ki a négy nyertes projektet, ott is elmondták, hogy nem számít, ha izgulsz, ha béna vagy benne, addigra ők már nagyon megismerték a filmterveket és az alkotókat is. Január végétől kezdve viszont, hogy zöld lámpát kaptunk, aláírtuk a szerződést, elkezdődött a forgatás, teljesen elengedték a kezünket és csak júniusban találkoztunk újra, amikor leadtuk az első vágást. A megvalósításban teljesen szabad kezet adtak.
Január 2. / Fotó: Cirko Film
Mentalitásban mit lenne érdemes átvenni?
Már akkor nagyon jó érzés fogott el, amikor megkaptuk a levelet, hogy bekerültünk a tizenkét team közé, akik fejleszthetik a filmötletüket. Leírták, hogy négy film ebből meg fog valósulni, és hogy ők lemondanak ezeknek az alkotásoknak a jogairól. Viszont te azzal, hogy beszállsz ebbe a programba, és létrehozol egy filmet, vállalod, hogy beveszik a velencei kulturális örökségbe. Nagyon megható ez a fajta gondolkodás. Ilyenkor azt látja az ember maga előtt, hogy ott van Tiziano, és valahol egy hátsó kis szobában ott lesz ez a film is. Ez annyira klassz dolog. Micsoda kultúra! Arra áldoznak, hogy jönnek ghánaiak, magyarok, kirgizek, és megcsinálhatják a filmüket. Ez tényleg szívszorító!
A labor alatt pedig többször elmondják, hogy ez egy olyan program, ahol nem azzal kell foglalkozni, hogy hogyan lesz ebből eladható film, hanem csináljuk azt, amit szeretnénk, kísérletezzünk, éljük át, hogy szabadon alkothatunk. Egyszerűen élvezzük a folyamatot.
Ennek ellenére nem könnyű ennyi pénzből nagyjátékfilmet csinálni. Neked ez volt a legnehezebb a forgatás alatt?
Igen. Sőt, néha azt éreztük, hogy picit nehezebb ennyi pénzből csinálni filmet, mint nullából. Mert Magyarországon az a helyzet, hogy mindenkinek kell a munka. Egy technikus nem tud különbséget tenni, hogy amerikai filmben van, vagy egy nagyon kis költségvetésű magyarban. Azt tudja, hogy itt kevesebbet keres és nehezebbek a körülmények. Amerikában független producerektől azt hallottuk, hogy az a normális, hogy ilyen produkciókban te kevés pénzért dolgozol, és ezt nem kell elmagyarázni, mert közben a nagy stúdiófilmekben megkeresnek annyit, hogy ez ne legyen számukra probléma. Magyarországon olyan munkatársak vannak, akiknek kiesik egy havi bevételük, és azt valahol meg akarják keresni.
Itthon is létrejönnek filmek barátságból, van összefogás, de csak akkor, ha sok haverod van, akik kifejezetten veled szeretnének dolgozni, ezért jönnek ingyen is. Viszont pont ez a helyzet, ami velünk volt, hogy van rá valamennyi pénz, de kevés, értetlenséget szül. Nagyon sokat beszéltek arról a Biennale College-ban is, hogy meg kell találni azokat az embereket, akiknek az a fontos, hogy legyen kreditjük, hogy előbbre lépjenek. De nekem az volt a nehéz, hogy a Biennálé Collegeban elhittem, hogy majd jönnek az emberek örömmel kísérletezni. Viszont a valóság az, hogy a filmforgatás egy nagyon nehéz meló és igazán ritka, hogy forgatás alatt az emberek örömmel kísérletezzenek.
Te az a fajta producer vagy, aki nagyon beleteszi a lelkét egy-egy filmbe, részese az alkotói folyamatnak is, nem csak a pénzügyi része érdekli. A castingba mennyire folytál bele? Mit szóltál, amikor kiderült, hogy amatőr szereplők lesznek? Mert az mindig rizikós tényező.
Bár követtem az egész folyamatot, de a castingot Lili vitte. Ők Zsófival egyébként is szoktak egymás casting direktorai lenni. Nagyon sokat kerestük a szereplőket, szuper színésznők voltak külön-külön mindkét karakterre, de ketten együtt nem működtek. Aztán egy januári kamerateszt alkalmával, Zsófi megkérte a látványtervezőnket Jóvári Csengét és a produkcióban gyártási emberként közreműködő, amúgy filmrendező Konrád Zsuzsit hogy legyenek a dublőrök. Akkor írt rá Zsófi Lilire, hogy szerinte a szereplőink ott ülnek az autóban. Helyeseltünk, számomra ez egy kifejezetten Biennale College-os húzás volt.
Amikor ezt prezentáltuk velenceieknek azt mondták, hogyha bárki más azzal jött volna, hogy a látványtervezőt meg a helyszínkeresőt kéri fel főszereplőnek, azt mondták volna, szó se lehet róla, de a Zsófiban abszolút megbíztak, úgyhogy belevágtunk. Tőlem nem állnak távol a bátor döntések, a hőseim, például Halász Péter, nagyrészt intuitív módon hoztak meg fontos művészi döntéseket. Nem ijedtem meg tőle, kifejezetten tetszett.
A Január 2. stábja Velencében
Mennyit voltál kint a forgatáson?
Amikor Lilivel a Felkészülést csináltuk, az első vagy a második nap teljesen mélypontra kerültem, egyszerűen nem találtam a helyemet, mert teljesen más egy producer dolga a tévés forgatáson, mint a filmnél. Azt éreztem, hogy vannak emberek, akiknek van ott dolga, és vannak, akiknek nincs, és én azok közé tartozom, akiknek nincsen. Azt láttam, hogy Lili, Maly Robi (operatőr - a szerk.), és Stork Natasa állnak egy konyhában, ott volt az ötven fős stáb, és mégis olyan, mintha ők hárman egy buborékban lennének, amin mindenki kívül van. Nagyon megdöbbentett, hogy én ebben nem vagyok benne, mert egész életemet abban töltöttem, hogy egymás szavába vágva hozunk létre valamit. És akkor leesett, hogy ez egy teljesen más műfaj, mint amiben eddig dolgoztam.
Zsófi viszont más típusú rendező, néha kifejezetten örült neki, hogy valaki ránéz arra a monitorra rajta kívül. Fel kell mérni azt is, hogy kinek mire van igénye. Nekem a producerség azt jelenti, hogy folyamatosan figyeled, hogy hol nem működik valami és akkor odaugrasz, viszont ha minden működik, akkor semmi szükség rád.
A költözés mindig nehéz. De ha az ember válik és még gyerekei is vannak, akkor még kegyetlenebb. Neked volt nagyon nehéz költözésed?
Aki már vált el, annak van ilyen története. Azért tartom nagyszerűnek Zsófi forgatókönyvét és a filmet, mert ezeket a nehéz pillanatokat így megénekelni nagyon kevesen képesek. Ugyanis szerintem az igazán fajsúlyos történet valójában nem a válópernél vagy abban a percben történik meg, amikor kimondják egymásnak, hogy szétmennek, hanem egy váratlan pillanatban, amikor belehasít az emberbe a tudat. Akkor, amikor átéled, még nem tudod, hogy húsz év múlva melyik lesz a válásod pillanata.
Horvát Lili hasonlóan finom alkotásokat készít, és a Jegyzeteim a Marsról című új filmjéről már lehetett hallani ezt-azt, de nagyon kevés konkrét információnk van róla. Például tudjuk, hogy a főszerepet két világhírű színész, Andrew Scott és Greta Lee fogja alakítani. Hogy jutottak el idáig?
Ebben szintén nagyon egymásra találtunk Lilivel, és annyira örülök, hogy vele lehet ennyire nagyokat álmodni. Ő már rögtön a Felkészülés bemutatója után elkezdte írni a Marsot, és amikor a Felkészülés bejutott az Independent Spirit Award öt filmes shortlistjére, amit az Oscar előestéjén rendeznek, akkor pár napon belül elkezdtek ömleni hozzánk az e-mailek amerikai ügynököktől, producerektől. És persze gyorsan megtalálta az egyik legnagyobb amerikai ügynökség is, ahol azonnal lett saját ügynöke, aki már akkor elkezdtek azon gondolkodni, hogy milyen producerekkel kellene összejönni ahhoz, hogy egy nemzetközi lépést tehessen. Hamar kiderült, hogy az európai koprodukció lenne a következő lépés. Viszont legyen angol nyelvű, mert akkor többeknek szól, és Lili erre teljesen érett. Én tényleg azt gondolom, hogy itthon kevesek alkalmasak arra, hogy ekkorát nyissanak, de ő nagyon az.
A Mars egy házaspárról szól és egyelőre annyit lehet róla elmondani, ami a filmről megjelent első hírben is benne van: Greta Lee és Andrew Scott a főszereplők, akik mindketten nagyon várják, hogy a Lilivel dolgozhassanak.
Január 2 / Fotó: Cirko Film
Lili és a Zsófi is mindig nő centrikus filmeket csinál, nagy részben női alkotókkal, női főszereplőkkel, női problémákkal. Szerinted létezik olyan, hogy női film?
Szerintem van ilyen, és tudom, hogy Zsófi szerint is van, mert az ember abból dolgozik, amihez köze van. De ennek ellenére nagyon boldog lennék akkor is, ha Zsófi egy férfi történettel jönne legközelebb, hogy megtudjuk azt is, hogy mit gondol a férfiak világáról.
Van már szó a következő közös filmről?
Mostanában egy kicsit jobban beindult a produkciós cégünk, már olvasunk forgatókönyveket másoktól is, mert nagyon szeretnénk független alkotóknak létrehozni egy műhelyt. Most például Konrád Zsuzsi könyvét adtuk be a Kreatív Média pályázatára. De végesek az energiáink, mert azzal az elánnal, azzal a kézművességgel, amivel mi szeretünk dolgozni, nem lehet egyszerre nagyon sok dologba belefogni. Nagyon szép forgatókönyvek íródnak, de ez kevés. Muszáj, hogy alkotóval is nagyon tudjál kapcsolódni, plusz magáról a filmről is azt gondolod, na ennek most kell megszületni. A Január 2-ről úgy gondolom, hogy időben van, erről eddig nem beszélt itthon senki filmen, ennek van helye és el kell készülnie. Lili új filmjéről is azt gondolom, hogy ehhez hasonlót sem mesélt el senki, miközben ő maga is összhangban van a saját ötletével, nincs benne semmi hamisság. Alap, hogy valaki azért hozzon létre egy művet, mert nem tudja visszatartani.
