Csodálatos Baker fiúk

Bőven harminc felett is facér, láncdohányos és némiképpen iszákos playboy

A „Csodálatos Baker fiúk” 15 éve játszanak profiként, évi 300 fellépést vállalnak jazz sztenderdekkel, konokul dacolva az új korok új divatjaival. Az idősebbik fivér, Frank (Beau Bridges) csupa megalkuvás, számára a zene gazdasági kérdés, ő megélhetésileg gürcöl a zongora mögött; a mindig kifogástalan szmokingban fellépő, pocakos és kopaszos családfenntartó a szolgáltatóipar közkatonája, ambíció legmerészebb álmában sem kínozza. Két évvel ifjabb testvére, Jack (Jeff Bridges), kevésbé hajlik az uralkodó széljárás szerint; bőven harminc felett is facér, láncdohányos és némiképpen iszákos playboy, szmokingban alszik, rendre három perccel a fellépések előtt fut be, intellektusa hideg, modora ellenállhatatlanul darabos; ellenben zongorázni, hát azt nagyon tud. „Jack, tennél nekem egy szívességet? Ha cigizni akarsz a színpadon, vegyél fel napszemüveget, és menj ki a négerek közé játszani az utcára”, inti rendre egy bártulajdonos, nem is tudván, mennyire betalált profán szónoklatával. Jack ugyanis pontosan ezt akarja: ő, aki 88 billentyűbe álmodja bele a teljes világot, unja a hangulatkeltő szakmunkás szűkös szerepét, inkább zenélni akar. Bátyját mégsem hagyja magára –felelősséggel tartozik felé, másfelől meg tudja, hogy nélküle nehezen kapna rendes szerződést-, kényes egyensúlyban élnek és dolgoznak ők, mígnem beüt a krach: a vendégek egyre kevésbé kíváncsiak a műsorukra, s végül eljő a nap, mikor azért fizetnek nekik, hogy ne játszanak.

„Két zongora ma már sajnos nem elég, Jack.”, magyarázza a megalázó helyzetet Frank, mire testvére rezzenéstelen arccal teszi helyre a dolgokat: „Sosem volt elég.”. A csodálatos Baker fiúk egyéb ötlet híján énekesnő felvétele mellett döntenek, trióvá fejlesztenék a duót, ám a meghallgatás sokkszerű eredménnyel zárul: harminchét jelentkező közt nem akad, ki tudna énekelni, ami, „ha úgy vesszük, statisztikailag is lehetetlen.” (így Jack). Másfél órával zárás után toppan be egy heves vérmérsékletű, rosszul öltözött, szabados szájú kisasszony, aki kiköveteli magának az időn túli meghallgatást. Suzie Diamond (Michelle Pfeiffer) feslett modorú, ráadásul amatőr, semmiféle zenei múlt nem áll mögötte, mégis egyetlen dallal kifekteti a sokat tapasztalt Baker fiúkat; Frank tátott szájjal hallgatja a lányt, Jack pedig hosszú évek óta először nem vág olyan képet játék közbe, mintha citromba harapott volna.

Persze kell néhány fellépés, mire a trió összerázódik

Persze kell néhány fellépés, mire a trió összerázódik, de akkorra bajnokcsapattá érnek: Suzie nem csupán tehetséges, de szexi és elragadó, dőlnek-borulnak tőle a bártulajdonosok, sokasodik a hallgatóság, a testvérpár szekere kijut a kátyúból, sőt, sosem látott tempóban iramodik meg. Gyarapodó gázsiért játszanak egyre menőbb helyeken, elhagyják a kisebb bárokat és fokozatosan visszaveszik az elegáns szállodákat, immáron ők diktálják a feltételeket. Ám Suzie belépésével a másfél évtizedes egyensúly is felborul, és új problémák támadnak: a lány viszonyba keveredik Jackkel, átvariálják a műsort Frank háta mögött, miként az előadás stíljét is önnön igényeik szerint igazítják ki. A fiatalabbik Baker fiúban feltámad az ambíció, rendszeresen lejár a feketék közé ingyé’ örömzenélni, mindez áthallatszik a napi műsorba, és előbb-utóbb Frank számára is nyilvánvalóvá válik, hogy Jack és Suzie összeszövetkeztek, más irányba indultak el. A zenekarvezető azonban konok, nem mer kockáztatni, nem enged a gyeplőn. Frank Baker továbbra is befeküdne a közönség nem túl magas igényeinek, a trió minősített többsége azonban nem kívánja folytatni az iparosmunkát, az end korántsem happy: Suzie az általa csak petrezselyemnek titulált „Feelings” c. dal ezredik előadása után kiborul, bejelenti kilépését és elmegy jó pénzért macskaeledel-reklámokat énekelni (ha már prostitúció, akkor legyen megalkuvás nélküli), majd rövidre rá a csodálatos Baker fiúk is elválnak, hogy soha többé ne zenéljenek együtt.

A casting pedig tökéletesre sikeredett: Jeff és Beau Bridges a való életben is testvérek

A Csodálatos Baker fiúk szép és szívbemarkoló mozi, amely azért tud ily szívbemarkoló és szép lenni, mert egyszerre míves és hiteles. Steven Kloves mindent megtett ennek érdekében: nem csupán a kottát írta és a zenekart vezényelte (forgatókönyv, rendezés), muzsika dolgában sem érte be fércmunkával, és a szereplőket is bölcsen, komoly igények szerint válogatta. Zeneszerzőnek és zenei rendezőnek azt a Dave Grusint kérte fel, aki nem kis spílernek számít a szakmában; emberünk dolgozott már Benny Goodmannel, Carmen McRaevel, Sarah Vaughannel, Johnny Smithszel, tehát nem a B-ligában klimpírozott holmi siketfajdok örömére (e sorok írásakor a Hommage to Duke c. lemeze forog, nyugodt szívvel ajánlható album). A casting pedig tökéletesre sikeredett: Jeff és Beau Bridges a való életben is testvérek, jól ismerik egymás hibáit és erényeit, pont annyira utálják, mint amennyire szeretik egymást; jellemük és küllemük egyaránt jól passzol a forgatókönyvíró által felrajzolt szerepekhez, alakításuk tele van apró kis manírokkal, amelyek életszerűvé teszik a két testvér ambivalens viszonyát. Ráadásul – ez lenne a nagy kunszt! – mindketten elboldogulnak a zongorával, ezért megtehették, hogy nem holmi kézdublőrös vásári bohóckodásra szerződnek le, hanem órákat vettek Dave Grusintől és egytől-egyig megtanulták a filmben játszott dalokat, megkímélendő a zeneértőbb közönséget a kínos feszengésektől. Michelle Pfeiffer színészként élete legkiválóbb alakítását nyújtotta, másfelől egyetlen alkalommal sem használt hangdublőrt, a jazz-standardeket saját maga énekelte fel, s lőn csoda, kiderült, hogy énekesnőként sem kell szégyenkeznie: gyengébb pillanataiban is hozza az erős közepes szintet, helyenként pedig szemérmetlenül ragyog és brillírozik – tiszta szerencse, hogy Madonna, akit a stúdió kívánt beleerőltetni Suzie Diamond szerepébe, legvégül elállt a szerződéstől. Pfeiffer, Jeff és Beau Bridges pompás hármast alkotnak, s bár legvégül a szakadár muzsikus szerepét vállaló Jeff járt a legkevésbé jól (csak őt nem dekorálták ki különböző díjakkal, M.P. és B.B. egyaránt rangos elismerésekben részesültek), büszkén vállalhatja fel, hogy tudott élni a soha vissza nem térő lehetőséggel, és mind testvérét, mind partnernőjét lejátszotta a vászonról.

Michelle Pfeiffer színészként élete legkiválóbb alakítását nyújtotta

Steven Kloves első filmje (29 évesen dirigálta le a mozit) minőségi muzsikával átszőtt, inkább keserű, mint édes dráma, s bár a script helyenként szentimentálissá válik, a jól kimunkált karakterek és a remekül megírt, intelligens és életszerű párbeszédek mindig megmentik a történetet. Az 1989-ben bemutatott Csodálatos Baker fiúk nem csupán alapvető kérdéseket és tipikus dilemmákat tár a néző elé, de hitelesen mutatja be egy kiművelt ízléssel bíró és gondolkodó zenész félelmeit, a kommersztől megcsömörlött muzsikus szükségszerű végzetét. Sajnos, az élet ez alkalommal is utánozta a művészetet: bűnként nem róható fel, veszteségként inkább, hogy Steven Kloves az idő múlásával nem Jack, hanem Frank karakteréhez hasonult - eme remek filmes ma már nem a saját zenéjét játssza, hanem Steve Kloves néven a Harry Potter-sorozat forgatókönyveit írja.