Csukás István (fotó: Máté Krisztián)
Mirr-Murr és A legkisebb Ugrifüles
Mirr-Murr kandúr és barátja, a szürke Kiscsacsi igazi úttörői a hazai tévés mesehősöknek, ők ihlették ugyanis a Magyar Televízió legelső stop-motion technikával készült bábanimációs sorozatát. Csukás István a hatvanas években írta meg korai történeteiket a tévé felkérésére, amelyeket esti meseként Rebró Mária színésznő olvasott fel. A mesék annyira népszerűek lettek, hogy Csukás könyvformában kibővítette őket, a Samu nevű csacsitól pedig egyre inkább a cica vette át a stafétabotot főszereplőként – az 1973-ben induló bábanimációs sorozat első szériája még a Kiscsacsi kalandjai-ként futott, Mirr-Murr, a kandúr nevét a második évadtól vette fel.
A Pannónia Filmstúdió gyártásában készített sorozatot a Tévémaci megalkotója, Foky Ottó rendezte, aki ekkor már túl volt jópár egyedi bábfilmen, de első alkalommal dolgozott televízós sorozaton. A rendező a bábművészet nemzeti hagyományait a film terén is megőrző cseh (illetve akkoriban csehszlovák) iskola hatására úgy döntött, hogy élőszereplős felvételekkel keveri az animációt: a szereplőket megszólaltató Halász Judit anyukaként volt látható, aki kisfiának mond minden részben esti mesét a gyerekszoba polcán lakó játékbabákról. Az önálló életre kelő játékok koncepciójával sok-sok évvel megelőzte a Toy Story-filmeket.
A történet alakulásában Mirr-Murr egy kabátzsebben elkeveredik otthonról, összebarátkozik egy másik macskával, Oriza Triznyákkal, akivel vándorútra indulnak, később még egy cirkuszhoz is csatlakoznak. Közben a szerző sziporkázó leleménye olyan további szereplőknek adott életet, mint Slukk Ödön vagy a Téglagyári Megálló. Csukás István a forgatókönyvírás módszereit menet közben tanulta ki, munkája nyomán a szereplőket és a díszleteket is tervező Foky készítette a képes forgatókönyveket, majd Bálint Ágnes dramaturg javaslatai alapján öntötték végső formába a szövegkönyvet – az első két évben a mesekönyvet követve, a harmadiktól új történetekkel kirukkolva.
A 70-es, 80-as években a stop-trükkel és hagyományos bábokkal készülő mesék is fénykorukat élték Magyarországon: Mirr-Murrék kalandjaiból 52 rész készülhetett, közben pedig olyan más legendás figurákkal osztoztak a Cicavízión (a minden gyerek által várva várt monoszkópon, ami jelezte, hogy mese következik), mint Mekk Elek vagy a Futrinka utca lakói. Ehhez a közönségsiker mellett az is kellett, hogy kultúrpolitikát történetesen a műfaj nagy rajongója diktálta: „Óriási szerencsénk volt nekünk animációsoknak, mert Aczél György – igaz, irtotta a nonfiguratívat –, de borzasztóan szerette a bábszínházat, a bábfilmeseket és általában az animációsokat. Vele együtt a Magyar Televízió is öntötte belénk a pénzt. Azt mondta a tévé, hogy nekem 13 Mirr-Murr epizódot kell csinálni. Elfogyott a 13? Foky! Csinálod a következőt! Elfogyott? Csinálod a következőt!” – nyilatkozata utólag a rendező a comment:com-nak.
Halász Judit a sorozatban
Mirr-Murr 1975-ben búcsúzott el a nézőktől, de Csukás és Foky rögtön egy új bábanimációval folytatta, ezúttal egy nyuszival és a sünivel a főszerepben. Csukás ezen a ponton már alig győzött új mesehősökkel előrukkolni a tévének, így amikor Bálint Ágnes felkérte az új sorozatra, a Téli tücsök meséi című könyvéből vette át hozzá A legkisebb ugrifüles alakját. A két évadot megélt sorozatban a főhősök ezúttal mind önálló hangot kaptak, Ugrifülest Márton András, Tüskéshátút Haumann Péter, a hozzájuk második szériában csatlakozozó Brekkencset pedig Gálvölgyi János szólaltatta meg. A három színész remekül működött együtt, és gyakori improvizációval színesítették a dialógusokat.
Keménykalap és krumpliorr
A Keménykalap és krumpliorr Csukás István első szárnypróbálgatása volt az ifjúsági regények terén, a Magyar Televízió dramaturgja viszont azonnal lecsapott rá. Az alapból háromrészesre tervezett, aztán mégis négy epizódként megvalósuló tévésorozatot A hamis Izabella és a Gyula vitéz télen-nyáron rendezője, valamint a Balázs Béla Stúdió egyik alapító tagja, Bácskai Lauró István készítette el Csukás saját forgatókönyve alapján. A sorozatot a Magyar Televízió 1974-ben vetítette le, méghozzá akkora sikerrel, hogy 1978-ban mozifilmként is érdemesnek tartották bemutatni.
Bácskai Lauró István: Keménykalap és krumpliorr (fotó: Filmarchívum)
A történetben a Vadliba őrs tagjai otthon betegeskedő osztálytársukat szeretnék felvidítani azzal, hogy cirkuszt szerveznek neki – de amíg a fiúk megpróbálják egy valódi oroszlán bőgését felvenni, az Állatkertből nyoma vész a majmoknak. A gyerekek eldöntik, hogy megkeresik őket, de közben folyton az útjukba kerül Bagaméri, az álruhában járó fagylaltárus, aki a majmok megkerítéséért járó pénzdíjra hajt.
A szereplőgárda felvonultatta a kor legtöbbet fogalkoztatott gyerekszínészeit, a csapat fejét például a Hahó, Öcsi!-ből és Az öreg bánya titkából ismert Kovács Krisztián alakította. A film legismertebb alakja mégis a gyerekek ellenlábasa, az ehetetlen fagyit árusító, egykori cirkuszi mutatványos. A Bagaméri nevet Csukás István a saját gyerekkorából merítette, Kisujszálláson valóban élt ilyen nevű fagylaltárus.
A film forgatása (fotó: Ráday Mihály / Morvay Pálma / Fortepan)
Azt hihetnénk, hogy a szerep eleve az artista-komikus Alfonzóra (Markos Józsefre) volt szabva, pedig a szerző több interjúban is elmesélte, hogy eredetileg Major Tamás volt kiszemelve rá: „Szerencsére – ma már azt kell mondanom, hogy szerencsére - őt nem nagyon érdekelte ez az egész, azt hiszem, kicsit le is nézte ezt a gyerekműfajt. Úgyhogy kényszerből támadt valakinek az a zseniális ötlete, hogy nézzük meg ezt a bohócot, Alfonzót, aki a szónak a klasszikus értelmében nem volt színész, de attól még zseniális volt. A sorozatnak a negyedik részében van egy cirkuszi előadás, ahol gyakorlatilag az egész repertoárját végigjátszotta, több órányi anyagot vettünk fel vele, bár az operatőrnek végig remegett a keze, úgy rázta a röhögés” – mondta el annak idején az Origo Filmklubnak.
Alfonzó játéka halhatatlanná tette a figurát, akinek hangzatos szlogenjét nem is lehet kivakarni az ember füléből: „Itt van, megjött Bagaméri, ki a fagylaltját maga méri!” A Keménykalap és krumpliorr nemcsak itthon aratott óriási sikert, még Hollywoodban is díjazták, 1975-ben a X. Televíziós Filmfesztiválon elnyerte a legjobb gyerekfilmnek járó díjat – a korra sajnos jellemző volt, hogy az alkotóknak még a jelölésről sem szóltak, és a díj hírét is elhallgatták a hazai sajtóban.
Süsü, a sárkány kalandjai
Süsüt eredetileg egy szerb rádiójáték ihlette, de Csukás István elmondása szerint Miroslav Nastosijevic műve és a szelíd egyfejűről szóló magyar mese között az igazi hasonlóság kimerül annyiban, hogy mindketten sárkányok. Az írót Szabó Attila - akivel 1975-ös Le a cipővel! című ifjúsági filmen is dolgoztak - kereste meg, hogy készítsenek a tévé számára sorozatot: „Rögtön felmerült a sárkány, de először nem tetszett az ötlet, mert a könyökünkön jöttek ki a sárkányos mesék. De aztán megfordítottuk a figurát: legyen behemót sárkány, aki ijesztő tüzet fúj, de belül békés, mint a galamb. Ettől az ellentmondástól rögtön működni kezdett a figura” – derült ki egy interjúból Süsü megszületéséről.
A bájosan behemót bábfigurát Lévai Sándor bábművész tervezte, méghozzá a kisgyerekek arányait alapul véve, Süsü így egyharmad fejből és kétharmad testből áll, és kis szárnyai csak később kerültek fel. A barátságos címszereplő Bodrogi Gyula jellegzetes hangján szólalt meg, mozgatásához viszont legalább három emberre volt szükség. Ha épp nem állványon volt rögzítve, akkor a testet Kemény Henrik vagy Pehartz Imre bábművészek tartották a vállukon, míg valaki más a kezeket vagy a sárkányfarkat irányította.
A sorozat 1977-1984 készült kilenc epizódjában majdnem 60 kesztyűbáb vonul fel. Míg az eredeti Süsü a mai napig a legkedveltebb hazai mesesorozatok egyike, kevesebben emlékeznek arra, hogy 2001-ben Foky Ottó rendezésében kései folytatás is készült hozzá: Süsüke, a sárkánygyerek kalandjai csak egy szériát élt meg. 2019-ben Csukás István bejelentette, hogy elkészült egy esetleges harmadik sorozat forgatókönyveivel, de ennek megvalósulásáról azóta nem érkeztek új hírek.
Pom-Pom meséi
Csukás István a 70-es évek végétől készítette fantáziadús mesekönyveit Sajdik Ferenc illusztrátorral, amelyek főhősei különböző színes, képzeletbeli lények voltak, a két alkotó fantáziája a közös munka hatására szárnyra kapott: a Móra Könyvkiadónak nagyjából huszonhat történetet szállítottak le rövid idő alatt. A kiadást az alkotók legalább havi rendszerességgel tervezték, de hiába volt szó 30 oldalas kis kötetekről, a kiadó akkoriban egy szerzőtől évente legfeljebb egy művet jelentetett meg. Mivel Csukás akkoriban már dolgozott a Pannóniával, és Sajdik számára sem volt idegen a rajzfilmek világa, bedobták nekik is az ötletet.
A stúdiónak tetszett a terv, meg is rendeltek tizenhárom epizódot a parókaszerű szőrmók meséiből. „Az első figuránk, aki aztán állandó főhős lett, szegény Gombóc Artúr volt. Ő kicsit önéletrajzi ihletésű, egy olyan lény, aki állandóan küszködik a súlyával: állandóan fogyókúrázik, ugyanakkor az égvilágon semmi mást nem eszik, csak csokoládét. Aztán ott van még a főszereplő kislány, először Bogyónak hívtuk, de aztán Sajdiknak volt egy keresztlánya vagy valami ilyesféle rokona, akit Picurnak hívtak, végül róla lett elnevezve” – emlékezett vissza a szerző a sorozat harmincadik évfordulója kapcsán készült interjúban.
Sajdik sajátos rajzstílusa nagyban eltért a Pannóniában addig megszokottól, de az alkotópárosnak sikerült meggyőzni a stúdióvezetőséget, hogy a képzeletbeli lényekhez pontosan ez illik, így végül szabad kezet kaptak, Dargay Attila rendezésében pedig 26 epizód készült el belőle. „Ott aztán tényleg kitomboltuk magunkat” – tette hozzá talán legfantáziadúsabb sorozatáról Csukás.
A nagy ho-ho-horgász
A Pom-Pom meséi mellett az alkotók egy másik sorozaton is dolgoztak. A halakat elkapni képtelen pecás címszereplő először 1982-ben ült ki a tópartra. A nagy ho-ho-horgász-t Dargay Attila és Füzesi Zsuzsa rendezték. Csukás kedves gyerekkori időtöltéséből indult ki, és talán nem is gondolnánk, hogy világirodalmi ihletettség is megbújik a bolondos karakterek mögött: „Nem akarok szerénytelen lenni, de a nagy horgász lényegében Don Quijote-i figura. Kísérője is van: az ő Sancho Panzája a Főkukac, a realista, aki rendre megpróbálja gazdáját visszarántani a valóságba, amikor azt szenvedélye elfordítja” – monda el Balázs Péter és Mikó István hangján megszólaló párosról.
Csukás meglepő visszaemlékezése szerint a figurát a sport szerelmesei először egyáltalán nem vették jó néven “Az igazi pecások, illetve a sporthorgászok visszadobják a halakat. Az én horgászfigurám még ennél is tovább megy: ki sem fogja őket. Ez persze humoros helyzet, de amikor a könyv, majd nem sokkal később a rajzfilm is megjelent, akkor a horgászok megorroltak rám. Azt hitték, gúnyolódom rajtuk, de sikerült meggyőznöm őket: valójában nagy szeretettel ábrázolok egy nagy szenvedélyt.” A halat fogni képtelen horgászt ennek ellenére a nagyközönség, nem kis részben a 100 Folk Celsius fülbemászó főcimdalának köszönhetően a szívébe zárta. A sorozat a rendszerváltást megelőző évben is visszatérhetett újabb tizenhárom részre, amelyben téli életmódra rendezkedett be a balfék pecás.
Csukás István 83 éves korában, idén februárban hunyt el. A Kossuth-díjjal és a Nemzet Művésze címmel kitüntetett író, költő gazdag életművébe számtalan mesekönyve mellett az ezekből készült sorozatok, filmek és animációk és színpadi adaptációk is szervesen beletartoznak. Kedves meséi, szeretnivaló hősei több generációt is felneveltek itthon, ez pedig minden bizonnyal a jövőben is így lesz: a művei és a forgatókönyvei alapján készült alkotásokkal a mai napig rendszeresen találkozhatunk a tévében és a színpadon is, a Keménykalap és krumpliorr-t nemrég a Filmarchívum digitálisan felújította adta ki (ideiglenesen itt meg is lehet most nézni), irodalmi művei pedig a szeptembertől bevezetendő új tanterv legkevésbé vitatható új adalékát fogják képezni.
