Malgorzata Szumowska a kortárs film egyik meghatározó kelet-európai alkotója, aki sajátos szemléletű és formanyelvű alkotásaival (Test, 2015; Arc, 2018; A másik bárány, 2019), már számos nemzetközi elismerést begyűjtött. Közel 20 évet felölelő munkásságában a rendezőt leginkább olyan aktuális társadalmi problémák foglalkoztatják, mint a migráció, a globalizáció, az osztálybeli különbségek vagy az identitáskeresés, melyek univerzális jelenségként az egész világon jelen vannak.

Munkásságában ezen témák többségét hazája szemszögéből, de egy kívülálló szűrőjén keresztül dolgozza fel. Ennek köszönhetően egyedülállóan őszinte és egyben nyers, a maga abszurditásában gyakorta humoros hangvételű világot és a társadalommal szemben komoly kritikát felvázoló történeteket képes a filmvászonra vinni. A Soha többé nem fog havazniban egyszerre merít ihletet Andrej Tarkovszkij és Stanley Kubrick munkásságából, miközben szabadon játszik a sci-fi, a tragikomédia és a modern szuperhősfilmek eszköztárával.

Zsenya karizmatikus, magával ragadó természetével – és varázslatos erővel bíró kezeivel – hamar egy zárt lakóközösség bizalmába férkőzik, ahova mindig magával cipeli örök útitársát és munkaeszközét: a masszőrágyat. A nyitójelenetben feltűnő sötét és ködös erdőből egészen a lengyel bevándorlási hivatalig menekülő főhősünkről – akit az ukrán származású angol színész, Alec Utgoff rendkívüli energiákat felszabadítva formál meg – már a film első 5 percében egészen sok mindent megtudhatunk: hét évvel a csernobili katasztrófa előtt, a mai napig szennyezett terület egyik kis városában született, pontosan a tragédiával egyre eső napon. Természetfeletti képességei, melyek a film során lassan bontakoznak ki, feltehetőleg innen eredeztethetőek.

A való életben is Varsó szélén található, utópikus hangulatot idéző, szimmetrikusan elhelyezett hatalmas kúriákról először az amerikai külvárosokra jellemző, mintasor szerű lakónegyedek jutnak eszünkbe, azonban ez a fajta építkezési és egyben városfejlesztési mód már egyre elterjedtebb Európában is. Főhősünk menedéke a szocreál, szürkés-barnás tónusú betonpanel kontrasztként jelenik meg a steril, szinte ingerszegény környezettel szemben, ahol a klasszikus darabokat játszó csengő helyett csak a lépcsőház vasajtajának nyikorgása visszhangzik.

A gazdag középosztály fényűzőnek és tökéletesnek tűnő életéről azonban hamar felsejlik, hogy a gyönyörű díszdobozokban elő emberek belül valójában teljesen üresek, életüket személyes tragédiák, betegségek, alkohol- és drogproblémák árnyékolják be. Zárt világukban a megfelelési kényszer és a társadalom többi tagjától való elszigetelődés iránt érzett csillapíthatatlan vágy, olyan groteszk ám a valóságtól mégsem annyira távolálló helyzeteket idéz elő, mint a Lengyelországban francia magániskolába járó gyerekek vagy az éjjel segway-jel portyázó biztonsági őrök.

Ez a lakóközösség, mely általánosságban nem szívesen látja a bevándorlókat, talán kedves tekintete és jámbor természete, talán a karakteréből áradó titokzatosság és egzotikum miatt, mégis egyfajta megmentőként, fájdalmuk és traumáik feloldozójaként kezdenek el Zsenyára tekinteni. Ő ténylegesen sosem avatkozik bele a körülötte zajló eseményekbe, ám a hipnotikus transzban, eszméletlenül fekvő kliensei házában barangolva megmutatkozik valódi ereje. Ahogy a lakóközösség nézőpontjából hatalma tovább nyúlik a láthatónál, számunkra is sokáig nyitott kérdés marad, hogy főhősünk valójában csak egy szélhámos-e, vagy tényleg egy modernkori messiás, aki az emberi gyarlóságtól próbálja menteni a menthetetlent. Meglehet, még a saját múltjával küzdő Zheina is erre keresi választ.

Mint ahogy azt előző filmjeiktől már megszokhattuk, Szumowska és alkotótársa, Michal Englert operatőr, a történeti kontinuitás helyett most is nagyobb hangsúlyt fektettek a vizuális megjelenésre, melyek szürreálisan megelevenedő álomképekben, egyszerre igéző és nyugtalanító kameramozgásokban és lírikus metaforákban teljesednek ki. A hipnózisban elmerült emberek álomképeiben hulló hó, egyszerre reflektál a Csernobilt akkoriban vészjósló, szürke lepelbe temető hamura és a film címét is ihlető klímaelőrejelzésre, mely szerint 2025 után nem fog több hó esni a Földünkön. A filmben kiemelt szerepet kapnak a kutyák is, akik különböző módokon az esendő állatvilágot képviselik, az ember által befolyásolt világban.

Bár a színész nyilatkozata szerint nagy kihívás volt egy ennyire rejtélyes és különleges karakter megformálása - a forgatás közben is alakuló forgatókönyv csak tovább nehezítette a dolgát. A kemény akaratú rendező hírében álló Szumowska a lehető legtöbbet hozta ki – sokak által a Stranger Things-ből ismert – Alec Ugatoffból, aki eddigi karrierje legsokoldalúbb alakításával rukkolt elő.

 

Soha többé nem fog havazni annak ellenére, hogy több aktuális szocio-politikai jelenségre próbál reflektálni, mint amit teljesen egészében ki tud bontani, figyelemre méltó színészi játékával, esztétikus képi világával és abszurd humorával egyenrangúan fog szórakoztatni és elgondolkodtatni.

Valóban akkora a baj, hogy már csak egy modernkori messiás húzhat ki minket a közönyből? Adhat reményt és erőt a közös cselekvésre a klímakatasztrófa felé közelítő emberiségnek? Elsőre abszurdnak, aluljárókban prédikáló emberek képzelgésének hathat a kérdés, de ha jobban utánanézünk, mennyire borús jövőképekkel állnak elő a tudósok, tényleg az lehet az érzésünk, hogy már csak a csoda segíthet rajtunk. Szumowskától hiába várunk válaszokat, de egy nyugtalanítóan passzív társadalmi létállapot erőteljes ábrázolásával arra ösztönöz, próbáljunk kiutat keresni ebből a helyzetből. Lehet, hogy a végén még az is kiderül, hogy messiás sem kell hozzá.