Dettre Gábor 1980-ban emigrált az Egyesült Államokba, első alkalommal tizenegy év után látogatott "haza". Noha eddigi két, önéletrajzi ihletésű filmje, a még Amerikában forgatott Fekete fények, fehér árnyékok és a magyarországi munkák közé tartozó a Tekerőlantos naplója mellett számos dokumentumfilmet készített - így a koldusokról, a zsidóságról, az öngyilkos gyerekekről, a látens és nyílt konfliktusokról, a kaposvári húskombinát munkásairól, nem szólva a nagyszabású, tizenkét részes, a világ huszonhat országában forgatott, befejezetlen Cigány-exodusról - leginkább a halál-filmek rendezőjeként szokták emlegetni (A Színésznő és a Halál, ...halott lepke száll tova..., A holnap érdeklődés hiányában elmarad). Legújabb munkája, a Füst a Gangesz felett az utómunkálatoknál tartana, ha a rendező képes lenne hozzáfogni.
Dettre Gáborral egy jól sikerült filmről és a rettegésről beszélgettünk.

- Próbáljuk meghatározni - már ha ilyesminek egyáltalán értelme van -, hogy az általad eddig készített, meglehetősen tematikus filmek sorában hová helyezhető ez a munka? A téma nyilvánvalóan életbevágó, a film főszereplője a halál mezsgyéjén táncol, ugyanakkor mennyire érhető tetten benne az önéletrajziság? Mennyire vagy benne te?
- Mindig, minden életrajzi ihletésű. Én nem tudok történeteket kitalálni, ilyesmi eszembe sem jut, vagy nem úgy működik az agyam. Narcisztikus módon mindig magammal foglalkozom. Talán mindenki így van ezzel, csak szeméremből vagy gátlásból történésekkel takargatjuk el az életünk, a személyiségünk problémáinak leglényegét. Ezért rengeteg mindent csinálunk, mondunk, és még gondolunk is, bár a gondolat az egyetlen, amit nem nagyon tudunk befolyásolni, mert óhatatlanul feltolulnak az agyunkban, minden akaratlagos dolgot félresöpörve. A gondolatok sokkal erősebbek minden történetnél. Én ma már nem akarom, sőt, lehet, hogy nem is vagyok képes elterelni a figyelmet a legbenső és legfontosabb ügyeimről.
- Volt egy időszak az életedben, amikor nagyon keményen ittál. Ez a film pedig a függőségről szól...
- Nem voltam soha drogos, bár a heroin kivételével kipróbáltam mindent. Sok ópiumot szívtam Ázsiában, és elképesztő élményeim vannak. A drogosok körében szerzett tapasztalataim alapján azt kell mondjam, arra válaszol a drog is, amire az alkohol. A lélektani háttere mindkettőnek nagyjából ugyanaz. Én a belső küzdelmeimre, gondjaimra ittam, és voltak olyan periódusok az életemben, amikor úgy gondoltam, nem is tudok leállni, ezért le kellett, hogy szokjam róla, aztán le is szoktam...
- ... merthogy erről le lehet szokni?!
- Én le tudtam. Ez nagyon sok szempontból biológia, még akkor is, ha mélyen hiszek abban, hogy abszolút mértékben a lélektani folyamatok határozzák meg a szomatikus tüneteket is. Egy pszichiáter ismerősöm azt mondta, most az agresszió, az addikció és a depresszió világát éljük. Így menekülünk a valóság elől. Az éjszaka közepén, a legmagányosabb, legnémább pillanataimban, amikor tényleg a legőszintébb vagyok, tudom, mi az, amibe bele kell őrülni, és mi az, amiért enyhülés után áhítozunk, azért, hogy tovább tudjunk élni. Én ezeken végigmentem. Egyébként, noha nem iszom már, nagyon közel álltam ahhoz, és azt hiszem, most is úgy vagyok vele, hogy bármikor feloldozást tudnék találni a hetekig tartó komoly piálásban. De én tisztában vagyok ezzel!
- Egyszer azt mondtad, szégyelled, de viszolyogsz a betegségtől és a halál fizikai közelségétől. Filmet forgatsz arról, hogyan megy Tavaszy Sándor a halálba, és hogyan kíséri végig ezen az úton a felesége és egy hospice-orvos. Tudjuk, egykori élettársad, Kathleen Gáti mit élt át nyolc hónapig rákbeteg édesanyja ápolásától annak haláláig, de te nem tudtál részt venni édesapád halálában. Vagyis lehetséges, hogy lelkiismeret-furdalásból készítesz filmet a halálról, a betegségről, a szenvedésről?
- A haláltól már nem félek egyáltalán, de az öregségtől, a fájdalomtól, a betegségtől rettegek. Apám halálában nem tudtam részt venni - ezt anyám is így akarta -, mert bebörtönöztek volna, ha hazajövök. Akkor díszletmunkásként dolgoztam egy filmben napi tizenkét órát, aztán teniszeztünk, úsztunk, este elmentünk piálni, bungalóban laktunk egy erdő közepén, én egy nővel voltam együtt. Azt akartam, hogy a környezetem ne szerezzen tudomást arról, mi történt, miközben engem mindez nagyon megérintett, nagyon szenvedtem tőle. Sok időt töltöttem egyedül, keveset aludtam, ücsörögtem az erdőben, és közelebb éreztem magamhoz apámat, mint bármikor. Anyám nem olyan régen halt meg. Igen, abban sem vettem részt. Látod, ez már érdekesebb. Valóban: miért nem? Mondjuk, egyáltalán nem voltunk jóban. Elmart mellőlem mindenkit, akit szerettem és nagy szerepe volt abban, hogy a feleségemmel tönkrement a kapcsolatunk. Bementem hozzá elköszönni a kórházba, nem volt már magánál, és éreztem, sőt, tudtam, meg fog halni. Másnap elmentem Chilébe. És meg is halt. Normális körülmények között talán nem kellett volna elutaznom. A húgomat megint magára hagytam, a másik szülőm halálával is neki kellett megküzdenie.
- A halálukat hogyan élted meg?
- Nem hiányoznak. Pedig szerettem őket. Nem érzem a halálukat örök veszteségnek. Eszembe jut sok szavuk, gondolatuk, a tárgyaik körülvesznek. A halál számomra nem végérvényes elvesztése valakinek, nem örök eltávolodás. Igazad lehet abban, hogy nem tudok részt venni valakinek a leépülésében. Anyám az utolsó három évben borzasztóan megkeseredett, rosszindulatú lett. Ezt nem tudtam neki megbocsátani. A feleségem nem értette meg, ha azt mondtam, anyám hülye. Sokat gondolkoztam azon, az öregsége, a szenilitása miatt lett ilyen, vagy tudja, hogy mit mond. Valószínűleg tényleg a magányossága, a lassan elhatalmasodó öregsége miatt került egyre rosszabb állapotba. Én pedig úgy tekintettem rá, mint egy egészséges emberre, aki azonban rosszindulatú lett. Ebben nyilvánvalóan tévedtem. Emiatt lelkiismeret-furdalást érzek. Valami hasonló történt a Zolival kapcsolatban is.(Ternyák Zoltán a film főszereplője - H.K.)
- Ebben a pillanatban nem tudjuk, hogyan alakul a kapcsolatod Ternyákkal, de egy biztos: nem akarsz vele együtt dolgozni a film utómunkálataiban.
- Úgy követett, mint egy kutya. Mindent együtt terveztünk, bíztunk a másikban, tehetségesnek tartottuk egymást. Most pedig hiába mondom már magamban azt, hogy az alkoholizmus vagy maga az alkohol beszél belőle, amikor kikel ellenem és tehetségtelen hülyének nevez, ami legalább olyan nevetséges, mint amikor azt mondta, hogy a homlokomon van a jel...
- Mindezzel számolhattál volna, tudnod kellett, mit vállalsz, ha vele dolgozol.
- Hát persze! Számomra mégis az a lényeg, hogy lehetne ez a világ szép is, szerethetnénk is egymást - de nem szeretjük. Sajnos. És én nem akarok részt venni a gyűlölködésben. A szakmában összevesztem már néhány emberrel, mégis az jellemző rám, hogy hat-nyolc-tíz filmet mindig ugyanazokkal készítek, még akkor is, ha az idők során egy-egy ember természetesen kiesik. Zolival soha nem fogok többé együtt dolgozni.
- Meddig tartott a munka?
- Próbával együtt majdnem három hónapig. A forgatás egy hónapig.
- Ami, úgy tudom, jó hangulatban zajlott.
- Hihetetlenül jó hangulatban! Optimisták voltunk, kreatívak, ráadásul bizonyos értelemben a legjobb magyar színészekkel dolgozhattunk együtt. Tóth Ildi és Zoli mindent megcsináltak, mindarra hajlandók voltak, amit talán máskor, más filmben nem mindig tudtak náluk elérni. Az eredmény felől nincs is kétségem, bár akkorát csalódtam a Zoliban, hogy nem vagyok képes megnézni az anyagot. Nem kezdtem el vágni sem. Egyáltalán nem tudok vele foglalkozni. Úgyhogy most más dolgokat nyomok, ami nem is baj, csinálok ezt-azt, most összejött egy másik film. Teljesen irreleváns lenne ez az ügy, ha a Zoli egy színész lenne a sok közül. Azt mondanám, teszek az egészre, igenis eljön, még felveszünk egy-két hangot, aztán húzzon el a francba! De itt szárnyalás volt hónapokig! Mozdulni nem tudtunk egymás nélkül, Zoli az én lakásomban lakott. Olyasmivé alakult a barátság, hogy a mindennapjainak is én voltam az irányítója, hiszen a Zolinak kívülről meg kellett határozni bizonyos célokat, mert a kétségei, a hiányai, a problémái miatt ezek a célok nem mindig jönnek maguktól. És elkezdtünk írni együtt egy másik filmet is, ráadásul a próbaidőszakban! Belátom, mindabból, amit megéltünk csak nagy gyűlölet lehetett. A film azonban nagyon sok szempontból erről is szól.
- Nem véletlen! A konfliktust már a film témája is magában hordozta.
- Ráadásul a film történetének lélektana tökéletesen leképeződött a mi kapcsolatunkban. Zoli sem tudta elviselni azt a traumát, hogy valaminek vége van. És már nem jelentett neki elegendő biztosítást sem a szeretet, sem a jövőbeni tervek. Mert ezek túl távoliak voltak. Amikor ilyen közeli szimbiózisban alkotnak emberek, az egyfelől az átlagnál sokkal jobb eredményt, másfelől nagy robbanást, negatív végkifejletet eredményezhet. Egy ilyen szoros együttlétben, amikor két ilyen ember találkozik, a feszültségek és az egymás közti dinamika hatására - nevezetesen én voltam az, aki irányított, egyszerűen mert én voltam a rendező, és ebből lett elege a Zolinak - óhatatlanul kitörnek a lappangó konfliktusok, hogy aztán visszasodorjanak minket abba a függőségbe, amivel küzdünk - adott esetben a piálásba és az agresszivitásba.
- A halál-filmjeidet egyszer úgy definiáltad, hogy mindegyik "act of love", vagyis szeretetből kiinduló tett. Ebben a filmben nyújthatsz vigaszt?
- Igen, van remény. A film arról szól, hogy milyen borzasztóan nehéz megtalálni az élet értelmét, mert tönkretesszük egymást, és ezzel belesodorjuk a másikat a kilátástalanságba és a külső mankók nélkül elviselhetetlen létbe. Ezért van az, hogy a függőségek ellen igazából nem orvosokkal, nem rehabilitációs intézetekkel, elvonókúrákkal lehet küzdeni, hanem szeretettel. A filmben egy irreális, abszolút véletlen pillanatban összesodródik két ember, és az egyikből sugárzik a végtelen, türelmes, éteri szeretet. És amikor ez a szeretet tulajdonképpen valótlannak kezd tűnni, amikor a férfi azt hiszi - joggal -, hogy elhagyta a nő, aki kirántotta őt az élete mélyrégióiból, akkor ez az ember visszaesik. Azonban a film in medias res egy kórházi jelenettel kezdődik. Egy összetört férfit meglátogat egy nő, és azt mondja: már tíz napja kereslek. És a férfi úgy válaszol: nem én, hanem te tűntél el. És nagy csöndek vannak, és lassan feloldódó zavartság. Kiderül, hogy itt szeretet, szerelem volt. És a férfi kérdéseire a nő úgy válaszol, hogy: "Most maradok....Ameddig szükséged van rám".
- Közel tíz éve, 93-ban olyan jelenségekről beszéltél, amelyeket "kétlaki" művészemberként nagyon aggasztónak találtál. Címszavakban: kritikátlan kapitalizmus, a filmművészetet tönkretevő politikai tartalmú hatalmi csatározások, az egyre népszerűtlenebbé váló magyar művészfilmek, és a nézők bizalmának visszanyerését célul kitűző kommersz produkciók, protekcionizmus. Azóta ezek már nem csupán jelek, de te itt ragadtál, még akkor is, ha egyszer azt mondtad, olyan ember vagy, aki nem akar sehol inkább otthon lenni, mint máshol.
- Nem csak magam, hanem minden bizonnyal milliók számára döbbenetes, hogy egy ilyen nagy lehetőségcsomaggal mit művelt ez az ország. Ám az is biztos, hogy a hiedelmekkel ellentétben ez a világ a minden általunk ismert világok legjobbika. Itt most még igazi súlya van a dolgoknak. Mert még minden változik. És bár sok helyre elmehetnék, ahogy állandóan, most is a terveim között szerepel hosszabb időt tölteni máshol, nekem annak idején úgy istenigazából Amerika és Magyarország között volt választási lehetőségem. Amerika, mint tudjuk, rendkívül művészetellenessé vált, ott nem volt keresnivalóm egy idő után. Persze, igazad van, itt is nagyon nehéz. Ám egyre több lehetőség adódott a filmkészítésre. Még akkor is így van ez, ha egyáltalán nem hiszek abban, hogy a gazdasági stabilizáció az első és ezt követi a kifinomultság. Ez sosem volt így, és nem is lesz! Mert amikor mind az egyes ember, mind az egész társadalom beleveti magát az anyagi javak termelésébe, azon nyomban elterelődik a figyelme az élet fontos kérdéseiről. De az enyém - egy ilyen szerencsés vagy szerencsétlen lelki alkattal - már nem fog. És talán jól tudom majd meglovagolni ezt a stabilabb gazdasági helyzetet, és ki tudom használni nemes célkitűzésű munkák készítésére.