Először is, a kérdések és számonkérések valóságos címzettjei, avagy a kompetens személyiségek csak távollétükkel tudták megtisztelni az egybegyűlteket. Baló György, a Magyar Televízió Rt. kulturális igazgatója, betegsége miatt nem tudott részt venni a beszélgetésen, míg helyettese azért nem, mert Bukarestbe távozott. Így az egyik közszolgálati televíziót Monory Mész András képviselte, aki pár hete a „fikciós beszerzés” főszerkesztőjeként működik a „királyi” médiumnál, míg a Duna Televízió részéről Pörös Géza tartotta a frontot. Persze mindenki számára egyértelmű, hogy Mész András volt jóval hálátlanabb helyzetben, ugyanakkor az „alkotótábor” mélységes tiszteletére legyen mondva, valós „számonkérhetők” hiányában őt sem kezelte senki kvázi-felelősként. Ennél fogva leginkább egyfajta rezignált szomorúság jelentette az alaphangulatot az összejövetelen, s nem pedig az a fajta indulatos vibrálás, mely éppenséggel teljesen indokolt lett volna.

Úgy vélem, a vádpontokat mindenki betéve tudja, a szomorú (ha nem egyre szomorúbb) helyzettel is mindenki tisztában van, s még a megoldás is egyértelmű lehetne, ha nem tudná mindenki, hogy hol is élünk valójában, és hogyan is mennek itt általában a dolgok. Hiszen essék szó, ebben az országban bármiről, az nem maradhat érintetlen a politikától, amely mindent és mindenkit áthat és rombol, kiváltképp ha kultúráról van szó. Pedig vannak dolgok, ahol egyezségre kellene jutni, mert mindannyiunk bőrére megy a dolog. Pár évvel korábban, mikor a „dokumentaristák” meghívták a kereskedelmi tévék kompetens személyeit, mindenki számára nyilvánvaló volt a kérdésre adandó válasz: a tőkés befektető nem érdekelt a dokumentumfilmek lejátszásában. Ugyanakkor teljesen jogosak a panaszok, ha egy olyan médium tevékenységéről esik szó, amely az adófizetők pénzéből tartja fenn magát (ahogyan ezt mondani szokás), fizet ki töménytelen pénzeket (gyakran rendkívül tehetséges) emberek végkielégítésére, „tárca nélküli” menedzserek fizetésére, és hihetetlen összegek folynak ottan szerteszét. Ugyancsak nem marad rejtve minden látó ember számára, hogy az MTV műsorpolitikát váltott: a kereskedelmi adók prioritásai jelennek meg igen látványosan annak eszközkészletében. Persze lehet az egyébként közönségsikereknek sem annyira örvendő közszolgálati show-műsorokról így vagy úgy gondolkozni (bár az átlag 4-11% nézettségen összességében lehet, hogy csak negatíve lendítenek e szerényebb színvonalú produkciók, hiszen talán többen vannak ma már, kik az említett okokból inkább egyáltalán nem kapcsolják be a készüléket, mint ahány embert sikerül átcsábítani a kereskedelmiek nézőközönségéből), hogy mire is való a színvonal, ki szabhatja meg azt, mit is akar a tömeg, stb. Viszont azon is érdemes elgondolkozni, hogyha az embereket tökéletesen hülyére vesszük, és a színvonalon véletlenül se javítani, hanem inkább rontani akarunk, akkor bizony mi szükség van a kötelező elemi oktatásra?! Hiszen a fél megoldások ma már egyáltalán nem sikeresek, ezért is van, hogy több dokumentumfilmes rendező kíváncsi volna azokra a paraméterekre, amelyek kijelölik egy adott média célközönségét, hogy lássák, van-e értelme még arra számítani, hogy a kész film bemutatásra is kerül egyszer. Márpedig a fióknak dolgozni, lássuk be, tényleg nem lehet valami felemelő. Persze más kérdés, hogy milyen is az a művészet, amelyiknek folyamatosan az aktuális igényekre kell koncentrálni. Hiszen, bár a reneszánsz festők is szembesültek az ebből adódó konfliktussal, azt is be kell lássuk, más műfaj a dokumentumfilm, mely sokak szerint éppen azokat az embereket kell hogy nyilvánossághoz juttassa, akik számára az életet jelenheti e reflektorfény!

Az egyik legsarkalatosabb kérdést az jelenti, hogy egy közszolgálati televíziónak van-e egyáltalán, és ha van, akkor milyen mértékben és módon joga szelektálni a bemutatásra alkalmas(?) filmek között. Persze a dokumentumfilmnek különleges elbánásban kell részesülnie, hiszen szinte kizárólagos bemutatási helyei éppen a közszolgálati adók, mert lássuk be, a „tiszta” versenyben rendkívül rosszak az esélyei a nagyjátékfilmekkel szemben. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a dokumentumfilmek sokkal nagyobb eséllyel kapcsolhatók kvázi vagy valós politikai kérdésekhez, s így a szelektálás néha talán éppen a művészi szempontok figyelembevétele nélkül történik. Például a Szemlén hozzávetőleg 150 filmből 40-et választott ki az előzsűri, így természetesen van rá esély, hogy sok munka talán érdemtelenül kerül háttérbe (de hát, ugye, ez már csak minden versenyen így van), viszont már az is nagy szó volna, ha legalább e 40 bemutatásra kerülne a televízióban, a szélesebb publikum számára is. Mész András ezzel kapcsolatban ígéretet is tett, miszerint a most elfogadásra kerülő új műsorstruktúrájukban hetente egy fix napot szeretnének a dokumentumfilmeknek szentelni, melyeket e (még kérdéses) napon fő műsoridőben tekinthet majd meg a közönség. A Duna Televízióban eleve kedvezőbb a helyzet (hetente 8-10 dokumentumfilmet játszanak, szemben a MTV és M2-vel szemben, amelyek együtt is csak 2-3-at!), és számíthatunk arra, hogy idén sem fordítanak kevesebb figyelmet a dokumentumfilmekre.
A másik probléma a finanszírozás. Az ORTT három évvel ezelőtt támogatta utoljára a műfajt (400+100 millió Ft-tal), de az abból a pénzből készült filmekről sem tudni túl sokat. Szomorú hallani az egyre gyakoribb olyan eseteket, mikor is a televízió nem kíván az alkotóknak közvetlenül, hanem csupán a produceri irodáknak szándéknyilatkozatot kiállítani. Tehát a leggyakoribb eset, hogy egyáltalán nincs pénz a filmre, ezért aztán érdemes munkák készülnek a leglehetetlenebb feltételek között (a filmrendezőknek a tényleges alkotói munka mellett a leggyakrabban a produkció teljes menedzsmentjét is magának kell elvégeznie), mindennek egyenes következménye adott esetben a rendkívül gyatra technikai minőség. Így aztán előfordulhat, hogy a „mainstream” témákat pedzegető slágerdarabok a minőségük miatt bekerülhetnek egy válogatásba, míg az esetleg komolyabb értékeket képviselő, csak nem annyira „aktuális” témákat taglaló művek meg nem. A másik problémát az jelenti, hogy a filmeknek nagy százaléka túl hosszúra sikeredik – talán érdemes lehetne megszabni egy terjedelmi határt, mely a bőbeszédűséget mérsékelné, csakhogy e korlátozás sok esetben éppenséggel kárt okozna. Talán az sem jó megoldás, ha úgy gondolkodunk, készüljön kevesebb film, de magasabb színvonalon – mert hát mi is jelenti pontosan a színvonalat egy dokumentumfilm esetében?! (Meg egyébként is, hol kezdődik a művészet, és hol kordokumentum?) Viszont egy alkotóműhely megszervezése a TV-ben már helyes cél lehet, de ez is csak abban az esetben, ha a művészi hozzáértést nem árnyékolják be politikai ambíciók.
A helyzet lesújtó, nincs pénz a filmekre, de a mégiscsak elkészült munkák bemutatására sincs. Volt, aki szerint akkor sem járunk el helyesen, ha mindent csak a pénzre fogunk, hiszen akkor hogyan lehetséges, hogy például Észtországnak és Romániának lehetősége van arra, hogy olyan csatornákat tartsanak fenn, melyek kizárólag (!) kulturális műsorokat sugároznak, miközben az említett országok GDP-je alacsonyabb a mienknél. Talán az általános értékválságért, mellyel nap mint nap mindannyian szembesülni vagyunk kénytelenek nem érdemes kizárólag az anyagi helyzetünket, vagy az általában vett liberális piacgazdaságot okolni. Nem! Arra, hogy ebben az országban a médiák elhülyülési szintje már jócskán alatta van az állampolgárok színvonalánál, egyre kevésbé érdemes ilyen magyarázatot adni! A szégyen az szégyen!

És ha már e rövidke írás elején szimbolikáról beszéltem, nos, említésre érdemesnek találom, hogy a beszélgetés közepe táján a teremben található egyik mikrofonból egyszer csak bömbölni kezdett a Danubius rádió egyik slágere, berekesztve jó pár percre a vita folyását, s csak akkor teremtődtek újra emberi körülmények a helyszínen, mikor valaki végre kitépte a vezetéket a hangfalból, talán mindörökre működésképtelenné téve azt. Talán egyszer majd megadatik nekünk az a nagy szerencse, hogy mindenki belátja: érdemes egymásra odafigyelnünk, mert csakis együtt találhatjuk meg a helyes középutat – azt az egyetlent, amelyik előre visz!