Szalay Péter és Juhász Zsolt a 2002-es Csúnya betegség után ismét együtt rendezett: a Drogzarándok szereplői drogfüggőségüktől szabadulnának. A dr. Rigó Péter pszichiáter főorvos és Csorba Simon művészetterapeuta által kidolgozott „Drogzarándoklat program” keretében a kábítószerfüggők zarándoklatuk segítségével próbálnak meg együtt élni a szenvedélybetegség terhével.
Filmhu: Hogyan találkoztak a Drogzarándoklat programmal?
Szalay Péter: Csorba Simont ismertem régebbről, ő dolgozik az OPNI-ban, és több mint húsz éve foglalkozik rászorulókkal és szenvedélybetegekkel.
Juhász Zsolt: Simon és Péter találták ki ezt a terápiát, mi pedig ezt próbáltuk meg dokumentálni, de az élet máshogy hozta mindezt. Nem magát a terápiát, hanem inkább a szellemi hozzáállásukat próbáltuk megmutatni, a filmben dokumentálni a folyamatát és eredményét.
Filmhu: A film tehát a program bemutatása?
J.ZS.: Igen és nem. Dokumentációnak indult, de pontosan azért adtuk a Stációk alcímet, mert a film maga nem tudja a folyamatot megmutatni, hanem csupán a stációkat, amelyeken fizikailag és lelkileg is át kell esni.
SZ.P.: Az előző filmünkben, a Csúnya betegségben is az emberi portré megrajzolására törekedtünk. Egy dramaturgiai fogás és véletlen, hogy a Drogzarándok esetében a buddhizmusba és a taóba belefutottunk, és a film dramaturgiájában fel tudtuk használni.
Filmhu: A GYISM hogyan került képbe?
SZ.P.: A film létrejötte egy pályázati kiíráshoz kapcsolódott, tulajdonképpen Péterrel és Simonnal együtt írtuk meg a pályázati anyagot. A sikeres elbírálás után majdnem két évre nyúlt a kivitelezés, mert a gyors indulás után megtorpant a történet.
Filmhu: Anyagi okokból?
SZ.P.: Egyáltalán nem. Egyszerűen az első kudarc után padlót fogott a csapat, és nagyon nehéz volt újra indulni. Végül a film szimbolikája lett az úton levés. Ebben a történetben csupán elindulhatunk egy úton, és valameddig eljuthatunk rajta. Egy dokumentumfilm évekig készül, így ütköztünk bele a drogos baba születésébe vagy az öngyilkosság előtti stációba.
Filmhu: Mennyire viseli meg az alkotót egy ilyen téma feldolgozása?
J.ZS.: Több mint másfél évet forgattunk a terápiás csoporttal - rendszeresen, hetente mentünk a találkozókra. Kiderült, hogy ugyanolyan emberek mint mi, csak a világhoz való viszonyukat más irányba viszi a kábítószer. Ők is a világot próbálják megérteni. Mi a film által, ők pedig másképpen. Szerencsétlen véletlenek folytán ebbe a helyzetbe botlottak bele. Nem olyan értelemben beteg emberek, hogy szánalomra méltóak lennének, felismerik a saját helyzetüket és próbálnak rajta változtatni – csakhát a szer nehezen ereszt.
Filmhu: A szereplők hogyan viszonyultak a filmhez?
J.ZS.: Kicsit féltünk, hogy mit fognak szólni, ám furcsamód mindegyikük meglátta a filmben azt, hogy nem arról szól, hogy ők drogosok, hanem arról, hogy ezzel a teherrel hogyan próbálnak megbirkózni.
SZ.P.: Annyit elárulhatunk, hogy eleinte nagyon bizalmatlanul fogadtak minket. Ám idővel elfogadtattuk magunkat, és már követelték is a jelenlétünket. Rengeteget forgattunk, majdnem ötven napot, sokszor csak jelen voltunk és ismerkedtünk a szituációval. A hozzájárulásukat azonban csak a munka legvégén kaptuk meg.
J.ZS.: Tulajdonképpen a terápia részévé vált a film forgatása is, hiszen a film tükörkép, amivel szembe kell nézniük.
Filmhu: Hogyan alakul a film további sorsa?
SZ.P.: Kármán Irén Diogenidész című filmjével együtt volt már egy bemutatónk a Művész moziban, ahol akkora siker volt, hogy a teltház után újra levetítették. Februártól lehetőséget kap újra a két film együtt, de természetesen szeretnénk, ha a televízióban is megjelenhetne. A filmnek elkészült egy angol kópiája is, és egy San Franciscó-i fesztivál első, európai rostáján már túl is van. Talán érdekes lehet Amerikában is ez a megközelítési mód.
