Egy becsületes ember története, akiből vadállat lesz

A tizedik alkalommal rendezték meg a Visegrádi Film Fórumot, amelynek célja, hogy neves szakmabelieket hozzon össze a közép- és kelet-európai régió fiatal filmes alkotóival (a diákok Ljubljanából, Varsóból, Prágából, Pozsonyból és Vilniusból jöttek, illetve Budapestről, ahonnan freeSZFE-s fiataloknak volt lehetősége ellátogatni az eseményre). Így nyílt lehetőség Dmitro Szuholitkij-Szobcsuk feltörekvő ukrán rendezővel való beszélgetésre első egész estés filmje vetítését követően, amivel tavaly debütált Cannes-ban. a Rendezők Kéthete szekcióban.

„A filmben személyesen találkozhatnak az ukrán emberekkel” – vezette fel filmjét az Európai Filmdíjra jelölt rendező a Szlovák Nemzeti Galéria mozitermében, és a vetítést követően mesélt a castingról, személyes kötődéséről a kis ukrán faluhoz, a busójárásra emlékeztető Krasna Malankáról, és arról, mi történt, amikor a film elkészült és kitört a háború.

Gengszterek egy kis ukrán faluban

A címszereplő Pamfir egy külföldön dolgozó férfi, aki rövid időre hazatér feleségéhez és fiához a román határhoz közel eső ukrán településre. A nyirkos, sáros, de lélegzetelállító látványt nyújtó tájak atmoszféráját, a falu sokszor rideg, de bajtársias légkörét hiteles módon ragadja meg a film; a rendező is egy ehhez hasonló környéken nőtt fel. A gyakran csalásban és csempészetben utazó közösség, amitől Pamfir korábban elhatárolódott, most bekebelezi őt, és a váratlan események arra az elhatározásra kényszerítik, hogy megszegve feleségének tett fogadalmát (és a törvényt), még egyszer utoljára kétes üzelmekkel keresse meg a pénzét.

Dmitro Sukholytkyy-Sobchuk / Forrás: Visegrad Film Forum

A közönség soraiból hamar érkezett a kérdés, hogy a rendező tapasztalta-e testközelből a helyi bűnözést. Dmitro Szuholitkij-Szobcsuk sok évvel ezelőtt egy szinte teljesen üres távolsági busszal közeledett a román határhoz, amikor egy idős asszony szállt fel, oldalán egy fiatal lánnyal. Dmitro nem értette, hogy a csaknem üres buszon miért éppen mellé ültetik a lányt. „Mert itt kell ülnie, maga mellett” – hangzott az asszony tömör válasza és nyomban le is szállt, ő pedig ott maradt a lánnyal, aki remegő kezekkel húzta egy kicsit feljebb a szoknyáját; a combja körös-körül tele volt ragasztva dohányáruval. „Ez az első alkalmam…” – mondta ijedt szemekkel. Alig lehetett tizennégy éves.

A Pamfir lehetne egy „utolsó melós” gengszterfilm, de tudatosan nem az. Ez azért is fontos, mert a film leggyengébb pontjai éppen gengszterfilmes vonásai; a verekedős jelenetek, a kétes üzelmek, a maffiajellegű bűnszervezet ábrázolása nem mindig működik, néha inkább kínosan hat. Talán betudható ez annak, hogy nem ezen szocializálódtunk; egy ukrán falu alvilági sztorija össze sem hasonlítható a Keresztapa vagy Tony Montana műfajteremtő történetével, így a nézők valami egészen mást és nagyjából ismeretlent kapnak; a kokaint felváltják az olcsó potencianövelő bogyók, a gépfegyvereket a medvecsapda vagy a puszta ökölharc. A Pamfir ereje mégis a film előterében játszódó családi drámában rejlik, ami egy sokkal mélyebb és átgondoltabb történet, és amiben a színészi játék is őszintébben, természetesebb módon tud kibontakozni.

Dmitro úgy fogalmaz, a Pamfiron keresztül nem csak Ukrajna és az Európai Unió országai között húzódó szakadék témájával akart foglalkozni, hanem egy hétköznapi ember történetét akarta bemutatni, „aki etikai normák és emberi törvények egész sorát szegi meg, hogy jobb jövőt kínáljon a fiának.” A film így nagy részben arra koncentrál, ahogy ez a bűnös ember a mélyen vallásos felesége oldalán szeretne szerető férj és jó apa lenni; mindenáron igyekszik a fiát arra nevelni, hogy másmilyen legyen, mint ő. Ez viszont nem olyan egyszerű, ha a kamasz fiú szemében ő a nagybetűs férfi, ráadásul Pamfir igencsak kevés időt tölthet fia nevelésével, hiszen külföldre jár pénzt keresni. A film ezen a téren meglehetősen hasonlít az Erdélyben játszódó R.M.N.-re, ami hasonló kérdéseket pedzeget az apai szereppel és a nyugati emigrációval kapcsolatban.

Együtt piacoztak, falusi emberekké váltak a színészek

A szereplők felkészülésként heteken keresztül laktak egy kis bukovinai faluban, a forgatás későbbi helyszínén. A rendező úgy érezte, úgy lehet a legvalóságosabb légkört megteremteni a filmhez, ha a forgatás napjára a színészek már tényleg olyanok, mint egy család. A három hónapos próbafolyamatnak nem csak az volt a célja, hogy minden beállítás és kameramozgás precízen el legyen gyakorolva vagy hogy improvizációs gyakorlatokkal összecsiszolja színészeit, hanem az is, hogy a környék felfedezésével valódi falubelieket faragjon belőlük. Együtt jártak el a piacra, segítettek a szomszéd néninek a kertben, beszélgettek a helyiekkel, és fokozatosan olyan nyelvezettel kezdtek beszélni, mint ők. A fókusz a főszereplő családon van, egymáshoz való viszonyukon, karaktereiken; a rendező számára a legfontosabbak maguk a karakterek, bennük rejlik a történet.

Két éves castingfolyamat nyomán került a címszereplő szerepébe Olekszandr Jacentyuk, akiben megvan Pamfir gyengédsége és vadsága; nagydarab, erős ábrázatú ember, és ő maga is apa. De a rendező abba is beavatta a nézőket, hogy Sztanyiszlav Potyak szinte pontosan abban a helyzetben van, mint az általa játszott Nazare, Pamfir fia. Apja külföldön dolgozik, csak nagyon ritkán látogatja őt. Négy év után a film párizsi vetítésén, a vásznon látta viszont fiát, ahol Nazare-ként meghatottan ugrik Pamfir karjaiba, amikor a férfi végre hazatér. A rendező, aki igyekezett a legtámogatóbb légkört kialakítani a fiatal Sztanyiszlav számára, különös hangsúlyt fektetett a fiú lelki egészségére, és maga is meghatva mesélte el, amikor Sztanyiszlav azután is azt kiabálta, hogy “Apa!”, miután egy jelenetnek már vége volt.

Ember és állat

„Ez egy becsületes ember története, akiből vadállat lesz” – mondta a rendező. Az ember-állat párhuzam fontos magja a filmnek. Pamfirban van valami állatias; hatalmas és erős, úgy morog, mint egy medve, puszta kézzel verekszik, sok jelenetben tetőtől-talpig sáros. Mindeközben emberien gyengéd, szerető férj és apa. Az állatias ember nem csak jellemvonásokban, de képileg is erősen megjelenik. A történet egy olyan karnevál köré épül, ahol a falu lakói ijesztő, vad maszkokat húznak magukra, hörögnek, kikelnek magukból, erejüket fitogtatva birkóznak.

A rendező korábban készített dokumentumfilmet a mohácsi busójárására emlékeztető Krasna Malankáról (50 perces diplomafilmje elérhető a Youtube-on), így egy számára ismerős világba helyezhette el fiktív karaktereit. Izgalmas ellentmondással ruházza fel a filmet az a motívum, ahogy a fenevad jelmezéből egy érző, gondoskodó apa tekint ki.

Érdekes módon a kameramozgás is ezzel a témával kapcsolatban kerül szóba. Dmitro arra hívja fel a figyelmet, hogy a folyton mozgásban lévő kamera összesen három helyen áll meg a filmben. Az elején, a végén és egyszer a film közepén, a templomban. „A templom az egyetlen hely, ahol az ember megteheti, hogy csak ül és énekel.” Ez a jelenet azért is kiemelten fontos, mert a fiatal Nazare itt emelkedik felül apján; mintha az ő generációja jelenthetné a szabadulást. Megígérte ugyan szüleinek, hogy fellép a többi gyerekkel a misén, azt viszont nem ígérte meg, hogy énekelni is fog; így ott áll némán éneklő társai között. „Nazare nem hágja át a törvényeket, de nem is engedelmeskedik nekik” – hangsúlyozza a rendező, rámutatva, hogy Nazare képes arra, amire az apja csak szeretne képes lenni.

Háború és film

A Pamfir nem beszél nyíltan az ukrán-orosz ellentétről, ugyanakkor magában hordoz egy keserű és pontos énképet az ukrán népi identitásról; a hozzá való ragaszkodásról és az előle való menekülésről. A Pamfir esetében mégis megkerülhetetlen a kérdés, hiszen a film első vetítésére a tavalyi évben, Cannes-ban került sor, alig három hónappal az invázió kezdete után. A rendező azt mesélte, a hangutómunka utolsó simításai után egy-két nappal, február végén kezdődött meg az orosz háborús agresszió.

Így a Pamfir esetében a nehézség nem a film befejezése volt, hiszen azzal éppen elkészültek, hanem a fókuszvesztés; egyik pillanatról a másikra más vált fontossá. A frissen befejezett filmről az ő figyelme is – érthető módon – teljesen elterelődött. Szinte rögtön elkezdte forgatni a Liturgy of Anti-Tank Obstacles című rövid dokumentumfilmjét, ami olyan hétköznapi polgárokról szól, akik igyekeznek civil szakmájukkal most hazájuk háborús védelmét erősíteni. Egy a békeidőben szobrászként dolgozó csoport a háború kitörését követően olyan tankcsapdákat készít, amivel megvédhetik otthonukat. A rövidfilm többek között olyan fesztiválokra jutott el, mint a Sundance, a TIFF, és a budapesti BIFF.

Az üzenet

A közönségből érkezett az utolsó kérdés, a lány előre is bocsánatot kért azért, hogy butaságot kérdez, de ő nem szakmabeli. Pedig zárásképpen talán nem is kérdezhetett volna helyesebbet: mi a Pamfir üzenete? Dmitro Szuholitkij-Szobcsuk kedvesen egy régi, hollywoodi anekdotából idézett: „Ha üzenni szerettem volna, küldtem volna egy telegrammot.” A rendező megfordította a kérdést, mondja el ő, mit üzent neki a film.

Kétségtelen, hogy a nézőnek van miből válogatnia; Pamfir egyszerű, archetipikus története egy hatalmas, felfedezésre váró világra nyitja rá az ajtót és Dmitro Szuholitkij-Szobcsuk mindent elkövet hogy közelebb vigyen minket ehhez az eldugott kis hegyi faluhoz. Még ha gengszterfilmnek nem is a leglenyűgözőbb, de nagyon átgondolt, sokrétű darab, ami számtalan fontos kérdést fogalmaz meg családról, apa-fiú kapcsolatról, bűnről, emberről, hitről, és a felismerésről, hogy az otthonunk is válhat saját börtönünkké.