Az egyik legismertebb kortárs ukrán rendező legutóbb tavaly hozott filmet Cannes-ba: az Invázió az orosz-ukrán háború ukrán hátországának életképeit mutatta meg, azt a folyamatot, ahogyan a megtámadott ország civiljei hozzászoktak a háborús mindennapokhoz. Így egy bizarr idill alakult ki, ennek a hétköznapi pillanataiból épített fel Loznyica egy nagy ívű, háborúellenes tablót. A rendező azonban játékfilmet a 2018-ban a fesztivál Un Certain Regard szekciójának rendezői díjával jutalmazott Donyeci történetek óta nem készített, így érthető a versenyprogramban bemutatott Two Prosecutors-t övező hype, ami már a fesztivál első napjaiban kialakult. Loznyica ezúttal a sztálini diktatúra kulisszái mögé les be, ahol nem meglepő módon egyértelmű párhuzamokat fedez fel a mai hibrid, vagy épp teljesen diktatórikus rezsimek és a vörös terror működését illetően.
Az 1937-ben játszódó történet főhőse egy fiatal ügyész, Kornyev (Alekszandr Kuznyecov), aki nemrég végezte el az egyetemet. A szovjet népbiztonsági szerv, a kíméletlen eszközeiről és kegyetlenségéről hírhedt NKVD egyik börtönéből egy rab vérrel írt levele véletlenül eljut a pályakezdő jogászhoz, ebben egy többször megkínzott idős férfi jogi védelmet és kivizsgálást kér a szervezet túlkapásai és vallatási módszerei miatt. Kornyev a frissdiplomások elszántságával és kitartásával veti bele magát a munkába, és még az sem tántorítja el, hogy a kommunista elöljárók látványosan nehezítik a munkáját, akár egész munkanapokat kell várakoznia, hogy az adott középvezető-elvtárs egyáltalán fogadja őt. Az egyébként párttagsággal is rendelkező ügyész a diktatúra különböző bürokratikus szintjein bolyongva lassacskán ráébred, hogy nem minden volt igaz abból, amit a jogról, az igazságosságról és az állam működéséről az egyetemen tanítottak neki. Egy idő után pedig a saját életét is veszélybe sodorja pusztán azzal, hogy megpróbálja feltárni az igazságot.
The Two Prosecturos / Fotó: Cannes
A 2021-es, ugyanezen kulisszák között játszódó Volkonogov százados szökésben-hez hasonlóan a Two Prosecutors főhőse is a sztálini rezsim része, a vallató, azaz embereket kínzó Volkonogovtól eltérően azonban nem a bűntudat miatt kerül szembe az általa hivatalosan is képviselt rendszerrel. Kornyev precíz, kötelességtudatos fiatal értelmiségi, hithű kommunista, emellett viszont kissé naiv is. Legalábbis úgy tűnik, elhitte, hogy egy diktatúrában van helye valamiféle független igazságszolgáltatásnak, neki pedig, a rezsim egyik fogaskerekeként az lenne a feladata, hogy a valódi bűnösök bűnhődjenek, és a bebörtönzött, politikai konspirációval és más ködös vádakkal illetett rabok is emberséges bánásmódban részesüljenek. Nem is tévedhetne nagyobbat.
A Two Prosecutors kiérlelt, biztos kézzel levezényelt minimalista abszurd. Loznyica bátran beleáll abba, hogy a film nagy részében a köztes idő múlását figyeljük: Kornyevet hosszú ideig várakoztatják, vagy épp az államigazgatási épületek folyosóin és kanyargós lépcsőin bolyong, miközben rendre falakba ütközik. Majd végre bejut valamelyik állami vezetőhöz, akinél meghallgathat egy felcicomázott, képmutató és hazug szöveget a gondoskodó, felelősségteljes államról, aztán halad tovább, rendületlenül menetelve az elkerülhetetlen felé. A film nagy bravúrja, hogy képes árnyalni az ügyész karakterét: Kornyev ugyan naiv, de nem ostoba, határozott, de nem agresszív, profi, de nem hidegvérű. Loznyica kitűnő arányérzékkel építi a figurát, ezzel pedig nemcsak emberivé teszi főhősét, de a feszültséget is hatékonyan, igaz, komótos tempóban fokozza.
A casting egyébként kitűnő, Loznyica hiteles arcokat talált még az NKVD-s tisztek kisebb szerepeire is. Alekszandr Kuznyecov szintén tökéletes választás volt a főszerepre, az orosz színész jelenléte pontosan azt hozza, amitől emberivé válik Kornyev figurája. Nehéz feladata volt, mivel az alakítás sokkal inkább a visszafogottságra, és nem a nagy amplitúdókra épül, Kornyev belső vívódását Kuznyecov csak egy-egy pillanat erejéig hozza a felszínre, mégis végig lehet menni a karakterrel, egyre abszurdabbá váló küzdelme hol félelmetes, hol szánnivaló. A szovjet elöljárók szerepeiben pedig az Andrej Visinszkij főügyészt játszó Anatolij Belij és a börtönparancsnokot alakító Vytautas Kaniuonis jelenléte a leginkább vérfagyasztó.
The Two Prosecutors / Fotó: Cannes
A film lassan kúszik be a bőr alá, Loznyica egyáltalán nem használ aláfestő zenét, sőt, a kamera egyetlen pillanatra sem mozdul meg, ezzel is rájátszva a rendszer feltörhetetlenségére. Gyönyörűen kivitelezett, statikus, szűk képarányú kompozíciókban tárul elénk a diktatúra bürokratikus oldala, sok beállítás pedig egészen festményszerű. A film kiállítását az enyhe stilizáció ellenére is a minimalizmus uralja, ez azonban előnyére válik, nem függetlenül Oleg Mutu operatőr (4 hónap, 3 hét, 2 nap, Donyeci történetek) teljesítményétől. A szögeket úgy választották ki, hogy a börtön, majd a pártszékház szobái és lépcsői labirintusnak, egymásba fonódó vesztőhelyeknek érződnek, a kamera jól kihasználja a terek mélységét, ami Kornyev utazását is allegorikussá emeli. A szenvtelen, hűvös, geometrikus képek remekül szolgálják az egyre inkább összezavarodó főhős megrázó külső és belső utazását.
Az persze egy pillanatig sem kérdés, hogy Kornyev igazságért folytatott küzdelme sikerrel járhat-e egy ilyen nehezített pályán. Bár a főhős a film egy pontján eljut a főügyészhez - beszélgetésük minden mondata hidegrázós-, a cím inkább arra utal, hogy a másik „ügyész” valójában maga az elnyomó rendszer. Ettől lesz igazán pontos és fájdalmas parabola a Two Prosecutors. Kornyev hisz valamiféle egyetemes igazságban. Azzal azonban nem számol, hogy egy diktatórikus vagy akár hibrid rezsim kulisszái között mindez teljesen lényegtelen: a rendszer egyetlen, hatalomtechnikai szempontból megszilárdult igazsága megkérdőjelezhetetlen. És aki ezzel szembemegy, az nem lehet más, mint a haza ellensége.
A Two Prosecutors-t a 78. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk, magyar premierről egyelőre nincs hír.
