A Saul fia, az Eufória, vagy a Fekete pont. Az elmúlt évekből néhány magyar, vagy magyar kötődésű alkotás, amelyet filmnyersanyagra forgattak. Természetesen nem csak mi nyúlunk vissza a régebbi technikához, az egész világon növekvő számban készülnek olyan filmek, amelyeket nem digitálisan rögzítettek - például a szintén magyar közreműködéssel készült, az idei Oscar-átadón díjesőben részesülő A brutalista, amelyet a szintén magyar Jancsó Dávid vágott, az analóg utómunkájára pedig az NFI Filmlaborban került sor. Ennek a hullámnak köszönhetően egyre szaporodnak a 35 mm-es kópiáról történő vetítések is, Budapesten például a Cinema Niche sokszor teltházas Celluloid Nights programsorozata is mutatja, hogy az igény is megvan rá.
De hol van itthon lehetőség arra, hogy filmkópiáról nézzünk filmet? És ki tudja ezeket levetíteni? Budapesten mindössze néhány olyan mozi maradt - az Uránia, a Corvin, a Bem, a Puskin és a Művész -, ahol lehet analóg filmet vetíteni, vidéken pedig bár elvétve akad néhány vetítőgép, mégsem használják azokat, többek között azért is, mert nincs, aki kezelni tudná őket.
fotó: Máté Albert
„Azoktól lehet ma megtanulni ezt a mesterséget, akik régen dolgoztak 35 mm-es vetítőgépekkel, és a digitális átálláskor képezték át magukat az új technológiára. Még mindig vannak aktív szakemberek országban, de ahogy telik az idő, egyre kevesebb marad, hiszen az a generáció, aki ezzel a technológiával dolgozott, kiöregszik, nyugdíjba vonul, vagy pályát módosít. Ha nagyon erősen akarnék fogalmazni, akkor ez egy kihalóban lévő szakma, amit az utolsó pillanatban próbálunk megmenteni” – mesléte Ráduly György, az NFI Filmarchívum igazgatója a program létrejöttéről.
Évek óta nem létezik hivatalos mozigépészképzés Magyarországon. Ha valaki ezzel a szakmával szeretne foglalkozni, akkor egy moziban, élesben kell ellesnie a tudást az ott dolgozó szakemberektől. Ez a digitális, DCP-ről történő vetítések esetében könnyebb, hiszen sokkal egyszerűbb elsajátítani a munkafolyamatot, mint a filmtekercsről való vetítés fortélyait. „A szerverről való lejátszás alapvető számítógépes ismeretet igényel, az alapbeállítások, az alapfunkciók kezelése nem jelent gondot. Ezért is mondja sok régi mozitulajdonos és moziüzemeltető, hogy tulajdonképpen az utcáról be lehet hozni ezt a tudást, de ez a kor a sajátossága, nem kell lebecsülni azt, aki digitális technológiával dolgozik. Azt gondolom, hogy a két tudás kiegészíti egymást, ha olyan emberek dolgoznak a vetítőkabinokban, akiknek van a munkájukkal kapcsolatos felelősségérzete, illetve a saját munkájukban megvan az igény a szakmai kiteljesedésre” – tette hozzá Ráduly.
A workshopról beszámoló kisfilm is készült Arriflex kamerával, 35mm-es színes filmre
Hiszen a kópiáról való vetítés nem csak a letűnt korokat idézi meg, nem csupán nosztalgiázásról van szó, hanem más esztétikai élményt ad, ha nem digitális pixeleket nézünk, hanem analóg képi, színbeli, textúrabeli világot, amely sokkal melegebb és barátságosabb hatást kelt. „Ne felejtsük el, hogy a celluloidra felvitt emulzió állati eredetű anyagokból készített szerves anyagból készül. Ez egy nagyon izgalmas dolog: a műanyag és a szerves organikus világ ötvöződik abból a célból, hogy képet jelenítsen meg filmvásznon.”
Néhány évvel ezelőtt kezdődött el a diskurzus a Filmarchívumok Nemzetközi Szövetségének és az Európai Filmarchívumok Egyesületének vezetőségében, hogy érdemes lenne létrehozni olyan nemzetközi fórumokat, ahol azonos szakmákat űző kollégák találkozni, beszélni tudnak egymással és szakmai network alakulhat ki közöttük. Ráduly György mindkét szervezetben tag, így aktívan részt tudott venni a kezdeményezésben. „Néha előfordul, hogy egy külföldi mozigépész már találkozott olyan problémával, amivel esetleg egy magyar szakembernél akkor merül fel először, és fordítva. Fontos, hogy ennek a foglalkozásnak a képviselői is érezzék, hogy nincsenek egyedül a világban. Bármennyire is azt mondjuk, hogy veszélyesztetett szakma, vissza lehet fordítani, hiszen az utolsó mohikánjai szép számmal jelen vannak a világban, és még aktívak.”
fotó: Dózsa Márton
Ebből az kezdeményezésből született meg végül a workshop ötlete. A szakmai szervezetek öt régióra bontották fel Európát, Ráduly jelentkezett a közép-europai workshop megrendezésére, de voltak már hasonló események többek között Portugáliában, Franciaországban és Észak-Európában is.
A kétnapos esemény első felében a Filmarchívum épületében ismerkedtek a gépekkel és celluloiddal a résztvevők, illetve a délelőtti órákban a filmformátumokról és a filmkezelésről hallgattak előadást, a második napon pedig a szomszédos Filmlaborba látogattak el, ahol a workshopokon kívül megismerhették az intézmény működését is. „A két épületben több különböző vetítőgép található, a résztvevők mindegyik működésével megismerkedhettek” - mesélte Sovák Viktória, az NFI Filmlabor igazgatója. „Az archívumban megmutattuk nekik, hogyan készítünk fel egy kópiát a vetítésre, a filmlaborban pedig a kópiák elkészítése utáni ellenőrzéssel foglalkoztunk, de azt is bemutattuk, hogy hogyan működik az analóg fényelés. Illetve van egy kuriózumunk: bár már nincsen használatban, de a labor aulájában kiállítottunk egy nirtofilm vetítőgépet.”ű
fotó: Máté Albert
Színes, nemzetközi társaság gyűlt össze a budakeszi úti épületben, van akinek az egész családja - már a nagyapja, sőt a nagyanyja is - mozigépész volt, és akadt olyan is, aki teljesen véletlenül csöppent ebbe a szakmába. Itt tanulja a filmbefűzést a workshop egyetlen női résztvevője, Margitfalvi Vanda is, aki néhány évvel ezelőtt Szomszéd Gergővel együtt felélesztette a Bem mozit. „Nem vagyok hivatalosan mozigépész, én a Bem üzemeltetésében veszek részt, de mivel ez egy kis mozi, ezért mindenki mindenből besegít. Ha kell, beülök a pénztárba, jegyet szedek, vagy vetítek. Gyerekkorom óta érdekelt a mozi világa, nagyon izgalmas, ha gépházban tevékenykedhetek” – mesélte.
A Bem újranyitásakor még csak az akkor meglévő 35 mm-es vetítőről peregtek a filmek, később álltak át részben DCP, vagy Blu-Ray vetítésre. Hosszú távú terv azonban, hogy kitanulják az analóg kópiáról való vetítést, és akkor a 35 mm-es filmekhez sem kell majd külön mozigépészt hívniuk. Ráadásul mivel a Bem elsősorban régebbi filmeket játszik és „repertory cinema”-ként (nem premierfilmeket, hanem régebbi alkotásokat műsorra tűző moziként) működik, a közönség is talán nyitottabban reagál erre. „Nagyon bízunk abban, hogy mivel most reneszánszát éli az analóg technika, ezzel még több embert be tudunk csábítani a moziba.”
fotó: Dózsa Márton
Fazakas Lehel Erdélyből érkezett, hogy továbbképezze magát. Intézménye, a kolozsvári Művész (Arta) mozi nagyon közel áll a Filmarchívumhoz, ugyanis jelenleg Románia legrégebbi, eredeti rendeltetése szerint működő filmszínháza. Szinte a filmművészet születésével egy időben nyílt meg, majd háborúkat, politikai változásokat és kultúrharcokat túlélve, többször nevet váltva, még mindig része a város életének. Ráadásul az intézményt egy időben Janovics Jenő, illetve később a nagyrészt általa birtokolt Transsylvania részvénytársaság működtetette. Lehel elmesélte, hogy a 2013-ban újranyilt moziban ő már a harmadik „tanonc”, aki magába szívja a moziüzemeltetés mikéntjét. Mivel ez a mozi is része a TIFF-nek (Transylvanian International Film Festival) először a fesztiválhoz tartozó gépészek kezelték a vetítőket, és Fazakasnak is az az álma, hogy majd fesztiválokon is vetíthessen.
Abban mindketten egyetértettek, hogy a befűzés volt a workshop legizgalmasabb része, hiszen egy filmszalagra nagyon kell vigyázni. „Elsőre elég stresszes dolog. Nagyon fontos, hogy hogyan bánsz a filmszalaggal, nehogy elszakadjon, ne érjen le a földre. Megnéztük a régi filmeket, poliésztert, nitrofilmet, azokkal megint máshogyan kell bánni” - tette hozzá Vanda. A résztvevőknek nagy szerencséjük volt, mert éppen ezen a napon érkezett meg az Archívumba Vasarely egyik rövidfilmje, az 1958-ban készített Imagionire, amely így az egyik szemléltető filmtekercs lett. Ők maguk pedig Szabó István Napfény íze című filmjén gyakorolhattak, amely pont annyi tekercsből áll, amennyien részt vettek a workshopon.
fotó: Máté Albert
Molnár János, az egyik oktató rögtön a rendszerváltás után 1990-ben kezdett dolgozni a Filmlaborban („akkor még 24 órában készültek a 35mm-es filmek és folyamatosan vetítve ellenőriztük az előhívott pozitív anyagokat”), de dolgozott a Balázs Béla Stúdióban, a Budapestfilmnél, jelen volt a Corvin mozi újranyitásánál, és volt a Kodak Cinelabs Hungary technikai vezetője is, de a szíve és a celluloid visszahúzta a laborba. „Külön varázsa van egy vetítésnek. Ha tudom, hogy humoros rész következik, és bemegyek a nézőtérre, akkor kicsit olyan érzés, mintha én mondtam volna a viccet. Van egyfajta azonosulás a filmmel.”
A szakember elmesélte, hogy egészen más érzés DCP-ről vetíteni, mert ott a gépésznek az anyaggal nincs dolga, csak elindítja a filmet, „mintha valaki egy távirányítóval egy hatalmas tévét kezelne”. A celluloiddal azonban tisztelettel, odafigyeléssel és precízen kell bánni. És hogy milyen a jó mozigépész? „Érezze fontosnak, hogy minden előadás ünnep legyen, és hogy az is érzékelje ezt, aki bemegy a terembe. Főleg ebben az időszakban, amikor 35-öst nézni ennyire különleges esemény. Meg kell adni a módját egy ilyen vetítésnek. Itt végig figyelni kell az élességet, vigyázni kell a filmanyagra, és pl. a vetítés elején legyen függöny fény! Kicsi dolgok ezek, de nagyon fontosak, és egy jó mozigépésznek van érzéke a pontos vetítési munkához.”
Ez a két nap természetesen nem elég arra, hogy a DCP-hez szokott mozigépészek kitanulják a kópiáról való vetítést, de az alappal, más tapasztalt mozigépészek mellett tökéletesíthetik az itt megszerzett tudást, bár Molnár János nyitott arra is, hogy folytassák az oktatást.
fotó: Máté Albert
„Be kell látnunk, hogy a moziba, illetve a mainstream filmekre járó közönség egy jelentős részét elvesztettük az online streaming platformok megjelenésével. Ennek ellenére még mindig nagyon sokan járnak moziba, Magyarországon évente több mint 10 millió jegyet adnak el. És idén azt is láthattuk, hogy magyar filmek is be tudják vonzani a magyar nézőket, hiszen a rendszerváltás óta először fordult elő, hogy a magyar film több mint 15%-nyi piaci részesedést tudott szerezni” - fűzte hozzá Ráduly. Szerinte ezt érdemes meglovagolni, és ha megtaláljuk azt a keskeny kis sávot, amibe beleférnek a 35 mm-es vetítések, akkor talán eljutunk egyszer egy olyan Budapestre, és talán Magyarországra is, ahol a mozitermek túlnyomó része mind a két élményt kínálja majd a közönségnek.
Azonban ehhez szakemberek kellenek, mert hiába újít fel és digitalizál a Filmarchívum folyamatosan műveket, a régi filmeknek a 80%-a 35 mm-es kópián létezik csak. „Nem tudtunk minden magyar filmet, de még minden jó magyar filmet sem digitalizálni. Tehát még mindig rengeteg olyan film van kizárólag 35 mm-es szalagon, amit igenis ismerni kéne és meg kéne nézni.” Ezzel fel lehetne tölteni a mozik üres műsorsávjait is, és azokhoz is eljuthatna, akik máshol nem tudják megnézni.
fotó: Dózsa Márton
A távoli jövő vágya azonban egy új intézmény, hiszen tíz éve nincs olyan mozi az országban, ami rendszeresen vetítené a magyar filmörökséget. Pont tíz éve zárt be az Örökmozgó Filmmúzeum, az Archívum saját mozija. „2017-ben már megfogalmazódott a terv, hogy Budapesten létrehoznánk egy, az Örökmozgóhoz hasonló intézményt, olyasmit, amelyeket külföldön kinotékának vagy cinemateque-nek hívnak.”
Ez egy olyan intézmény lenne, amelyben különböző formátumú vetítéseket kínáló termek találhatók, digitális és analóg egyaránt. Alapvetően a magyar és egyetemes filmörökségből válogatnának, és kapcsolódnának hozzá alintézmények is, mint például egy kiállítótér, könyvtár, médiatár, illetve egy oktatótér. „Egészen a kicsi gyerekektől kezdve az egyetemistákig találhatnának olyan programokat, amin szívesen részt vesznek, ahol tudjuk használni a filmet a közoktatásban oktatási segédanyagként, tehát ahol minden azt a célt szolgálja, hogy a filmművészet közönsége az fennmaradjon. Mert itt tulajdonképpen erről van szó, hogy a film, mint művészet és a film, mint médium meg tudja-e találni a közönségét a jövőben is, vagy feloldódik ebben a nagy virtuális őrületben.”
