A magyar film mindig is otthonosan mozgott a szatírában, ami annak köszönheti létét és nagyszerűségét, hogy a mindenkori rendszer kikényszerítette a minél agyafúrtabb és kifacsartabb megoldásokat, már ha az ember célt akart érni, és nem adta fel útközben. Bacsó Péter A tanújában egy kisembert ráncigál a kommunista rendszer esztelenül, Deák Kristóf Foglyok című filmjében a saját lakásában ejt foglyul az ÁVH egy családot, és még a látogatók sem távozhatnak. A teljes agybajt látjuk kibontakozni, miközben tudjuk, ez mégis fájdalmasan közel áll a kelet-európai valóságunkhoz. A Kilakoltatáson is úgy nevetünk, hogy közben egy percig sem kételkedünk abban, hogy ez akár a szomszédunkban is megtörténhet.
Fazekas Máté Bence első nagyjátékfilmje a kis magyar bürokrácia jelenkori arcát vázolja fel: a rendőrségtől kezdve a tűzoltókon és mentőkön át az aktivistákig és sintérekig mindenki feltűnik, de senki sem tud lépni valamilyen jogszabály miatt, így egymásnak dobálják a labdát – és a felelősséget.
Ebbe a közegbe helyezte a rendező főszereplőjét, Richárdot (Orosz Ákos), aki bírósági végrehajtóként élete első önálló kilakoltatását végzi. A kilakoltatandó személy egy idős néni, Ilona (Nagy Mari), aki még erőszakhoz is folyamodik, hogy védje az otthonát, a mellé álló aktivistákat pedig elüldözi. Egyre több szerv sorakozik fel a néni elmozdítására, de egyiküknek sem sikerül lépnie. Se a rendőröknek, se a tűzoltóknak, se a túsztárgyalónak, se az aktivistáknak, se a sintérnek, és még a költöztetők is elmennek sírásással pénzt keresni, amíg meg nem oldódik a kilátástalan helyzet.
A kezdetben könnyűnek tűnő feladat végrehajtása egyre abszurdabb akadályokba ütközik, ettől Richárd egyre idegesebb lesz, míg végül az események a saját hibás döntéseivel kapcsolatban is felnyitják a szemét. Az antipatikus főszereplőből lassan rokonszenves férfi lesz, akivel már a néző is könnyebben tud menni érzelmileg.
A Kilakoltatásban senki sem jó vagy rossz, csak olyanok, mint bárki más, szimpatikus és kevésbé szimpatikus tulajdonságokkal. Richárd bírósági végrehajtóként eleve egy olyan szakmát választott, ami miatt mindenki utálja, és mindenkivel borítékolható az összetűzése. A férfit az apja árnyékából való kilépés vágya, a bizonyítási kényszer hajtja, de folyamatosan elbukik legelső önálló kilakoltatásán. Apja megjelenése mindezt csak tetézi, aki azért is dühös, mert fia szégyent hoz a fejére és a családi bizniszre.
Az egyre növekvő tömeggel a feszültség is fokozódik. Richárd saját kezébe venné a dolgokat, de még ebben is gátolják a körülötte lévő szervek. Nem egy rendkívül átélhető szituáció mindannyiunknak, hogy a rendszer minden lehető módon elgáncsol minket?
Talán mégis van egy kifejezetten pozitív karakter a filmben: Richárd és a madárszerető rendőrnő, Etel látványosan ellenpontozzák egymást. Láng Annamária nagyszerűen játssza a szelíd, konfliktuskerülő, derűlátó rendőrt, aki már rájött, hogy valójában mit szeretne az élettől, és nem fél továbblépni. Etellel szívesen néznénk egy spin-offot, például egy olyat, amelyben utolsó munkanapján számolja a perceket, fejben már a madarakkal van valahol a vidéken, amikor egy szörnyű bűntényhez hívják, és még utoljára meg kell állnia a helyét rendőrként.
Ellenben Richárd még csak most áll a saját lábára, neki még hátra vannak azok a morális dilemmák, amikkel szembesülnie kell, hogy rájöjjön, mit szeretne, és hogy milyen ember valójában. A folyamatos kudarc önmaga megismerésére sarkallja, ami miatt olyanokat lép meg, ami korábban egyáltalán nem volt rá jellemző. A Kilakoltatás gyakorlatilag egy felnőttkori coming-of-age film, amiben a felé támasztott elvárásokat vetkőzi le a főhős, még ha ehhez a poklot is kell megjárnia, mentálisan és fizikailag egyaránt.
A kilakoltatásra váró nénit, Ilonát csak a film vége felé ismerjük meg igazán, addig az ablaka függönyei mögül kiabál ki a ház előtt gyülekező tömegnek. A rendező viszont gyorsan eltörli a fekete-fehér határokat, mert Ilonából is kibuknak a negatív tulajdonságai.
Az abszurd szituációknál már csak a tehetetlenség nagyobb az utcában, amit Richárd felbukkanó családtagjai és családi problémái szakítanak meg. A férfit olyan családtagok veszik körül, akik tudják mit szeretnének, és hisznek is elszántságukban: kemény kezű apja kősziklaként áll ki a bírósági végrehajtói szerepe mellett, a húga pedig külföldi doktori terveit szövi aktivista témakörben. A családtagok közt lévő nézeteltérések drámai szituációk, amik megakasztják az abszurd helyzetek sorjázását, ami még inkább árnyalja Richárd megfelelési kényszerének okát, és az egyre feszültebb helyzetet sem könnyíti.
A Kilakoltatás gyenge pontja a hangsúlyeltolódások kezelése: az egyre több kiérkező és cselekvésképtelen szerv nem mindig éri el az abszurd szintjét, a film vége viszont fokozottan drámaivá válik, ami elüt a korábban tapasztalt bürokratikus komolytalanságtól. Míg a rosszul működő intézményi rendszeren nevetünk, a film csúcspontján összeszorul a szívünk, és a mesei abszurd hirtelen kőkemény realitássá vált át.
Ez a kettősség egyébként nem áll távol a rendezőtől: remekül sikerült Apám szíve című kisfilmjében is keveri az abszurdot és a drámát, az abban szereplő három színészt (Láng Annamária, Trill Zsolt, Babinchak Atanáz) pedig nagyjátékfilmjébe is visszahívta.
Fazekas Máté egy tablót készített a magyar bürokráciáról, melybe olyan fontos társadalmi problémákat emelt be, mint az igazságszolgáltatás megkérdőjelezése, a szabályok vak betartása, a családjaik által átvert, magányos idősek sorsa, a családi elvárások és a tőlük való megszabadulás vagy a humanizmus.
Sok mindenbe belekap a rendező, de nem jut el az abszurd olyan magas fokáig, amitől igazán emlékezetesek lennének a szituációk, nem mond markáns véleményt a hazai bürokratikus rendszerről, olyan fajta kifigurázásig sem megy el, mint elődjei – akár A tanú vagy a Foglyok. Helyette évtizedek óta visszatérő morális kérdések és átláthatatlan szabályokat látunk, amikkel nap mint nap szembesülünk, és amikbe csak komótosan beletörődünk. Igéretes és szimpatikus rendezői bemutatkozás, remélhetőleg a következő filmjébe még nagyobb bátorsággal fog bele Fazekas Máté.
