2014. 04. 09. Rostás Eni

Előre, lányok!

Első hét a Titanicon

A Titanic első hetében lett két új barátnőm. A harmadikkal már jóban voltam egy ideje, de most elárult egy titkot. Gabrielle, Az osztálytalálkozó, A punk csaj - ezeket a filmeket szerettük a legjobban a fesztiválon. Eddig.

Bár a film nagyon könnyen átcsaphatott volna szájbarágós, kellemetlen tanmesébe, Archambault kellő érzékenységgel, mégsem óvatoskodva nyúlt a témához. Hiába érezhetnénk kínosnak például azt a jelenetet, amikor a gyámok a fiatalok jelenlétében tárgyalnak arról, hogy szeretteik már elég idősek-e a szexhez, vagy gondolhatnánk úgy, hogy semmi közünk ahhoz, Gabrielle mit csinál a fürdőszobában, az egész alkotás könnyed és szívmelengető. Ehhez nagyban hozzájárul a főszerepet alakító Gabrielle Marion-Rivard, aki maga is Williams-szindrómában szenved, és aki első filmszerepéért mindjárt a legjobb színésznőnek járó díjat hozta el a Canadian Screen Awards-ról. Hozzájárulnak a legfontosabb pillanatokban beálló nagy csendek és a zenei betétek, amelyek nem megtörik, hanem még komplexebbé teszik a történetet. (Még az olyan túl explicit utalások sem válnak zavaróvá, mint az Ordinaire (Átlagos) című Charlebois-sláger, amit egy mentális sérültekből álló kórus ad elő.) Valamint Mathieu Laverdiere, aki kézikamerájával épp olyan intim távolságból és lélegzetvisszafojtva figyeli Gabrielle-t, ahogy egy pillangót figyelünk a virágon, ha nem akarjuk, hogy tovább röppenjen. Feelgood film a javából.

Húsz évvel ezelőtt Svédország egyik iskolai osztályának leggyengébb láncszeme a svéd művész, Anna Odell volt. Odell később az Unknown Woman 2009-349701 projekttel lett ismert, melynek célja az volt, hogy felhívja a figyelmet a svéd pszichiátriai ellátás problémáira. Odell egy híd szélén öngyilkosságot színlelt, megtámadta a kiérkező orvoscsapatot, majd leszedálva a pszichiátrián töltötte az éjszakát. Projektje miatt végül a bíróság előtt kötött ki. (Ebben a svéd riportban van néhány kocka a hídon történtekről, hogy mennyi művészi értéke volt a performanszának, arról megoszlanak a vélemények.) Ilyen előélettel talán nem meglepő, hogy első filmje központi eleméül is egy hasonlóan fontos és ellentmondásos témát választott, az iskolai zaklatást. Az iskola mind a kilenc évét rémálomként élte meg, sérelmeit pedig egy levélben írta le az osztálytársainak. Az volt a terve, hogy a levelet a húszéves osztálytalálkozójukon olvassa fel, és a többiek reakciójából dokumentumfilmet forgat. Odell nem kapott meghívást az eseményre, ezért úgy döntött, összemossa a fikció és a doku határait, és színészekkel játszatja el, hogy mi történt volna a monológja után. Az elképzelt osztálytalálkozó minden perce feszült és rettentően nyomasztó, de a film később sem válik könnyen emészthetővé - sőt ha lehet, még jobban odacsap.