Paula Beer ezúttal Laurát alakítja, egy titokzatos, enyhén mizantróp zeneakadémistát, aki leuraló, toxikusnak tűnő pasijával és két egyetemi barátjával Berlinből vidékre utazik, hogy hajóra szálljon. A bevezetést gyorsan letudja a rendező, de az rögtön egyértelmű, hogy Laura nem érzi jól magát ebben a párkapcsolatban, és mintha bárhol szívesebben lenne, mint a saját életében.
Ezt a lehetőséget egy autóbaleset hozza el számára, amiben a párja meghal, Laura viszont nemhogy életben marad, de karcolás nélkül megússza. A balesetnek egyetlen szemtanúja van, a középkorú Betty (Barbara Auer), aki a tragédia után menedéket nyújt az egyébként különösebben nem traumatizált Laurának. Betty egyre furcsábban viselkedik, majd előkerül a fia, Max (Enno Trebs harmadjára szerepel Petzold-filmben), és a férje, Richard is (Matthias Brandt második bálozó a német rendezőnél, a Tűzvörös égbolt-ban szerepelt). Petzold bő egy órán keresztül, komótosan építgeti a rejtélyt, mielőtt bármi konkrétum kiderülne: miért ilyen furcsa Betty családja, illetve pontosan mi a céljuk azzal, hogy befogadják, és a házban lévő női ruhákba öltöztetik Laurát?
Forrás: Cirko Film
A Miroirs No. 3. egy-egy jelenet erejéig villan nagyot, amikor hétköznapi szituációkban elevenednek meg izgalmas és komplex, ellentmondásos kapcsolatok. Az egyik ilyen az újdonsült „család” első ebédjelenete, aminek nemcsak a ritmusa kitűnő, de olyan elemek kölcsönöznek neki furcsa humort, mint például a leveses fazékból feltörő gőz. Máskor egy bicikli javítása, majd egy felrobbanó mosogatógép köré épülnek mozgalmas, hétköznapiságukban lenyűgöző jelenetek, amik a karakterekről is sokat mesélnek. Petzold azonban szinte egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy a történet központi rejtélyét illetően nyomokat adjon a néző kezébe, inkább a látens feszültség felszínre emelésében érdekelt, és fokozatosan elkezd a családi dinamikákra figyelni, amiknek Laura is a részévé válik.
A filmet ez a furcsa kölcsönhatás működteti: Laura a baleset után elmenekül a saját életéből, Betty, Richard és Max pedig tárt karokkal várják őt a maguk zárt világában, mint fokozatosan kiderül, önös érdekből. A különc alakok külön-külön, és együtt is érdekesek, azonban a történet végülis arról szól, hogy ezek a világok akkor sem tudnak találkozni, ha nagyon közel vannak egymáshoz. Így Paula Beer, és a szintén remek Barbara Auer energiái nem összeadódnak, hanem sokszor inkább egymás kárára dolgoznak.
Mindketten pont annyira furcsák, hogy a váratlanul kialakuló anya-lánya dinamikát kevéssé lehet nekik elhinni, a valós motivációik pedig csak nagyon lassan derülnek ki. Ezzel együtt Paula Beer, bár a szokásosnál fásultabb, mégis ugyanolyan karizmatikus jelenség, mint a korábbi szerepeiben, Barbara Auer pedig mintha sokszor az ő idősebb verzióját alakítaná, ez pedig sokat hozzáad a film hangulatához, még úgy is, hogy a dramaturgia szempontjából ez egy kifejezetten rossz döntésnek bizonyul.
Forrás: Cirko Film
A két férfi mellékszereplő közül Enno Trebs-nek jut több tér, hitelesen, némi iróniával hozza a bumfordi autószerelőt, kicsit emlékeztet a Tűzvörös égbolt író figurájára, és a Paula Beer-rel közös jelenetekben is markáns a jelenléte. A Richardot játszó Matthias Brandt viszont fájóan háttérbe szorul, és ezúttal a karaktere sem annyira izgalmas, mint az előző film könyvkiadó-vezetője.
A Miroirs No. 3. annyira titokzatos, elliptikus, és lassan hömpölygő, hogy a több mint egy óra után konkretizálódó, addig csak sejtetett kitárulkozásig sajnos könnyű lemondani róla. Petzold rendre dramaturgiai döccenőkbe fut bele, így az egy-egy jelenetben kifogástalan ritmus is többször megbicsaklik a film egészét nézve. Ezen nem segítenek az eldöntetlenségek sem: például az előző életéből menekülő Laura ugyanúgy zongorázik a baleset után, holott az ő motivációja elvileg az, hogy végre egy kicsit valaki más legyen, ne egy zeneakadémista. De Betty rögeszméje is csak takaréklángon pislákol, így a súlyos családi trauma kevésbé élhető át.
Forrás: Cirko Film
A Miroirs No. 3.-ból hiányzik az az átütő erő és frissesség, ami Petzold munkáit általában kiemeli a szerzői filmes felhozatalból. Ráadásul a forgatókönyvet is jegyző rendező ezúttal alapvető logikai kérdéseket hagy figyelmen kívül: hogy lehet, hogy sem a mentők, sem a rendőrök nem viszik be egy halálos közlekedési baleset egyetlen túlélőjét? Miért nem keresi Laurát a családja? Valójában hogyan hat a lányra a baleset okozta trauma, azon kívül, hogy ezáltal lát lehetőséget egy új életre?
Ilyen megválaszolatlan kérdések szegélyezik a misztikumot, amitől a Miroirs No. 3. inkább érződik egy felszínes ujjgyakorlatnak, mint egy csúcsformában alkotó rendező újabb bravúrjának. A film ettől függetlenül Petzold rajongóinak biztosan sok örömet okoz majd, és még a szokásos needle drop sem marad el (ezúttal a Frankie Valli & The Four Seasons The Night című dala kívánkozhat a Spotify-kedvencek közé). Azonban ennél koherensebb, élettelibb filmekhez vagyunk szokva az egyik legizgalmasabb kortárs német rendezőtől.
A Miroirs No. 3. már látható a mozikban, a Cirko Film forgalmazásában.
