Hogy mi jut eszébe az átlagembernek egy átlaghétfőről? Hát semmiképpen sem az, hogy napfényes. Még akkor sem, ha az említett ember munkanélküli, s ráér lógatni a lábát akár álló nap a tengerparton. Pedig Fernando León de Aranoa hősei ezt teszik. Napközben heverésznek a sziklákon, esténként összegyűlnek a régi haver kocsmájában, ahol általában nem látni mást, csak az egykori hajógyári munkások véd- és dacszövetségét. Ők heten, mint a gonoszok, vagy akár a mesterlövészek, sziámi ikrekként evickélnek napból napba. A tragédia, a kötelező ímmel-ámmal megszervezett tiltakozással körített gyárbezárás, nem friss történet. A negyvenes, ötvenes éveiket taposó exmelósok már három éve siratják az elveszett jövőt s talpalnak új lehetőségek után. Az egyiknek sikerült, a másiknak nem. A legjobb helyzetben Rico, a kocsmáros van, aki viszonylag rentábilisan terelgeti apró vállalkozását, s ha nem is lelkesen, de igazán önfeláldozóan hitelezi a búfelejtőt az egykori kollégáknak. Reina, a focipálya éjjeliőre pedig a csapatösszetartó ingyen meccseket szállítja a „lúzerszekciónak”. Lino, az örök reménykedő mintapéldánya, elkeseredetten próbálja fia ruhatárát és a legrosszabb pillanatokban lecsöppenő hajfestéket is bedobva, fiatalítani magát, hogy megfeleljen az állásinterjúkon. José örökké halszagú lábfájós feleségéből él, aki ifjúsága utolsó morzsáit összeszedegetve próbál kilépni az ördögi körből egy új kezdet felé. Serguei, az orosz, egykori űrhajós álmait tovább dédelgetve mutogatja, melyik csillagon lenne épp a helye. Amador, a drámai csúcspont előidézője, miután megállapítja, nem is az a kérdés, mi hiszünk-e Istenben, hanem az, hogy ő hisz-e bennünk, márpedig ő nem hisz, részeg mámorából öröklétre váltva, távozik a történetből. S végül ott van a társaság motorja, a bősz szélmalom harcos és kocsmai filozófus Santa, aki élete egyetlen nagy cselekedeteként tartja számon a gyárlázadást, aminek következményeit egy lámpabetörési per formájában azóta is viseli.

Nehéz elhinni, hogy Fernando León de Aranoa lassú, néhol döcögősre dramatizált mozija elvitte Almodovar orra elől a legnagyobb spanyol filmes kitüntetést. A Napfényes hétfők a melankolikus salsákhoz szokott spanyol közönséget azonban kétségkívül lenyűgözte. Olyan embermese született, amelyben kevés a vizuális izgalom, s a történet sem kecsegtet székhez szögező fordulatokkal. Egyszer csak felvesszük valahol a dráma fonalát, belemerülünk a hősök hétköznapjaiba (legfőképp a hétfőkbe), aztán elengedjük a fonalat, s útjára bocsátjuk a történetet, ami szerencsére nem a sajátunk. A kettő között néhány elkapott eredeti pillanat, mint például az éppen elfoglalt székek sorszámai alapján lottózó Jose, vagy a plafon vízfoltjába az álmok országaként imádott Ausztráliát képzelő Santa jelenete, no meg maguk a karakterek. Amennyire Santa a hetes lelke, annyira lelke a filmnek Javier Bardem, aki két évvel ezelőtti Oscar-jelölése óta meg sem áll. Alig 34 évesen úgy játszotta el az ötven fele döcögő kopaszodó, pocakos lázadót, hogy senkinek sem jutott eszébe keresni az egykor csaknem szépfiú skatulyában rekedt ifjú színészt. Ha tanulság kell, hát az is akad. Végkonklúzióként bárki bátran levonhatja, hogy bizony a nyomor, az délen is nyomor, s hogy  hiába a társas együttlét, még  annyira sem figyelünk egymásra, hogy tudnánk, ki az aki segítségre szorulna. Csak persze, míg a kelet-európai nevetés általában kicsit cinikusra és pesszimistára sikeredik, a spanyol, ahogy a boldogságba is mindig csempész egy cseppnyi szomorúságot, úgy a bánatos mosolyt sem felejti meghinteni némi déli verőfénnyel.