Nehéz elhinni, hogy Fernando León de Aranoa lassú, néhol döcögősre dramatizált mozija elvitte Almodovar orra elől a legnagyobb spanyol filmes kitüntetést. A Napfényes hétfők a melankolikus salsákhoz szokott spanyol közönséget azonban kétségkívül lenyűgözte. Olyan embermese született, amelyben kevés a vizuális izgalom, s a történet sem kecsegtet székhez szögező fordulatokkal. Egyszer csak felvesszük valahol a dráma fonalát, belemerülünk a hősök hétköznapjaiba (legfőképp a hétfőkbe), aztán elengedjük a fonalat, s útjára bocsátjuk a történetet, ami szerencsére nem a sajátunk. A kettő között néhány elkapott eredeti pillanat, mint például az éppen elfoglalt székek sorszámai alapján lottózó Jose, vagy a plafon vízfoltjába az álmok országaként imádott Ausztráliát képzelő Santa jelenete, no meg maguk a karakterek. Amennyire Santa a hetes lelke, annyira lelke a filmnek Javier Bardem, aki két évvel ezelőtti Oscar-jelölése óta meg sem áll. Alig 34 évesen úgy játszotta el az ötven fele döcögő kopaszodó, pocakos lázadót, hogy senkinek sem jutott eszébe keresni az egykor csaknem szépfiú skatulyában rekedt ifjú színészt. Ha tanulság kell, hát az is akad. Végkonklúzióként bárki bátran levonhatja, hogy bizony a nyomor, az délen is nyomor, s hogy  hiába a társas együttlét, még  annyira sem figyelünk egymásra, hogy tudnánk, ki az aki segítségre szorulna. Csak persze, míg a kelet-európai nevetés általában kicsit cinikusra és pesszimistára sikeredik, a spanyol, ahogy a boldogságba is mindig csempész egy cseppnyi szomorúságot, úgy a bánatos mosolyt sem felejti meghinteni némi déli verőfénnyel.