A tizenhét éves Hallam Foe egy vidéki kúrián él apjával és a mostohaanyjával. Édesanyja halála óta (aki mint később kiderül öngyilkos lett) ideje jó részét egy fa tetejére épített bunkerben tölti, emberekkel jórészt csak távcsövön keresztül érintkezik. Hallam önjelölt ügynökként a fél falut megfigyeli, és szorgosan jegyzeteli a látottakat. Érdeklődésének középpontjában mostohaanyja áll, akinek Hallam szerint köze volt a szeretett anya állítólagos öngyilkosságához. Hallam különös elmélete azonban süket fülekre talál, s a mostohaanyjával való – Hallam szavaival élve – összetűzés után (valójában szexuális kapcsolatot kell értenünk alatta) elhagyja a családi fészket, és Edinburgh városában új életet kezd.
 |
| Van abban valami borzongató, amikor a mozi sötétjében nézzük, ahogy a főhős megles másokat |
A filmtörténet bővelkedik voyeur főhősökben, nem véletlenül: van abban valami borzongató, amikor a mozi sötétjében azt nézzük, hogy a főhős hogyan les meg másokat. Ám amíg a mi leselkedésünk intézményesített, mindenki által elfogadott kukkolási mód, addig a szomszédok és családtagok távcsővel vagy egyéb segédeszközzel való megfigyelése morálisan finoman szólva is megkérdőjelezhető.
Hallam pszichológiai kórképét ezzel még korántsem tekinthetjük lezártnak: az új környezetben sem hagy fel a régi szokásokkal, a mostohaanyja helyett ismét egy nő (Kate) a kíváncsi tekintet tárgya, aki történetesen megszólalásig hasonlít a halott édesanyjára. Hallam mindent elkövet, hogy Kate közelébe kerüljön, az igyekezet pedig meg is hozza gyümölcsét.
A film innentől szokványos szerelmi történetként bonyolódik tovább, mi mégis zavartan fészkelődünk a székünkben: vajon szabad-e drukkolni ennek a sajátos Oidipusz-románcnak? Ez az a feszültség, ami életben tartja, és izgalmassá teszi az egyébként nem túl életszerű történetet.
Hallam kiszámíthatatlan, furcsa figura (kicsit emlékeztet Salinger kultikussá vált kamaszhősére), mégis képtelenség nem szeretni és nem drukkolni annak, hogy ép bőrrel ússza meg ezt a felnőtté válás nevű kalandot. Ez a szerethetőség azonban nem elsősorban Hallam figurájának köszönhető, sokkal inkább az őt megformáló Jamie Bell-nek.
A Billy Elliot egykori főszereplője a balettcipőt nem is, de színészi tehetségét magával hozta, és ismét emlékezeteset alakít Hallam Foe szerepében. Olyan természetességgel formálja meg a karaktert, hogy szinte elfelejtjük számon kérni annak következetlenségeit: képesek vagyunk azonosulni vele, akár döglött mosómedvét a fejére húzó kamaszként, akár profi zsarolóként lép elénk. Jelen film és a Kedves Wendy című Trier-opusz után (amelyben szintén főszerepet játszott) Jamie Bell megérdemli, hogy ezentúl ne csupán a Billy Elliot nagyranőtt főhőseként tartsuk számon: azt hiszem, nyugodtan emlegethetjük korosztályának legjei között.
 |
| Hallam mindent elkövet, hogy Kate közelébe kerüljön |
A rendezés akár sokkal progresszívebb is lehetett volna, erre két rövid, klipszerű betét hívja fel a figyelmet: amolyan főhős szemével a világ típusú jelenetek ezek, amelyben szokatlanabb képi és vágási stílust alkalmaz a film egészéhez képest. A rendező azonban inkább maradt a hagyományosabb, angol filmekre jellemző, visszafogott, kellemes tónusokkal operáló hagyományos képi világnál, ami azonban a zenével karöltve mégis megteremt egy egyedi atmoszférát. A film zenéje – amit a berlini filmfesztiválon Ezüst Medve-díjjal jutalmaztak – még sokáig cseng a fülünkben, mégsem telepszik rá a filmre, ami a jó filmzenék talán legfontosabb ismérve.
Komoly film a Hallam Foe, melynek keserédes, néhol naivan optimista világa azonban egy percre sem válik komorrá. Kellemes film az ünnepekhez.
