A beszélgetést megelőzően levetítették Magnus Bejmar és Simone Aaberg Kaern 2006-ban bemutatott fesztiváldíjas dokumentumfilmjét (Smiling in the War Zone), mely a készítők kalandos repülőútját mutatta be Koppenhágából Kabulba. Az út tulajdonképpen a légtér szabadságáért indított kultúrmisszió, melynek közvetlen célja, hogy segítsenek egy Kabulban élő fiatal lánynak abban, hogy pilótanő lehessen. A vetítés után a nézőtéren "megbúvó" neves rendezők bevonásával a film tanulságairól, majd a magyar dokumentumfilm sajátos helyzetéről beszélgetett a két moderátor: Kocsis Tibor és Pálos György.
Az alkotók, Bejmar és Kaern egyúttal a film főszereplői is voltak, melyre nem sok példát találunk a magyar dokufilmekben. Dettre Gábor szerint egy ilyen típusú én-film nem lenne hiteles a rendező jelenléte nélkül. Többen egyetértettek viszont abban, hogy a hatás nagyban függ a rendező személyiségétől: olyan alkotóra van szükség, aki képes fesztelenül mozogni a kamera előtt. Kárpáti György szerint az alkotói részvétel szinte minden esetben hitelesebbé teszi a történetet. Mindenképpen pozitívum, ha az alkotó a kamera előtt megosztja kételyeit, gondjait a nézővel, aki hálás lesz azért, hogy bevonják őt az alkotás folyamatába. Papp Gábor Zsigmond ellenpéldaként hozta fel Almási Tamás és Zsigmond Dezső filmjeit, akik bár nem szerepelnek a filmjeikben, mégis sikerült mélyen átélhetővé tenniük a történeteiket.
Másik érdekességként a film dramaturgiáját említették. A dán alkotópáros filmjének műfaji meghatározása -- Kocsis Tibor szerint -- kreatív dokumentumfilm, melynek legfőbb jellegzetessége, hogy több elemet (játékfilmes cselekményvezetés, fiktív betétek) átemel a fikciós filmek kelléktárából. Az ilyen típusú filmek előretörését az is jelzi, hogy a Szemletanács idén külön szekciót hozott létre a "kreatív dokumentum-játékfilmek" számára. Az európai alkotásokban a dramaturgia már a forgatókönyv megírásakor fontos szempont, általában előre prognosztizálják a várható dramaturgiai csomópontokat, a vágásnál pedig tudatosan törekszenek egy dramaturgiai ív felépítésére.
A magyar filmesek számára érdekesnek (néhány résztvevő számára érthetetlennek) tűnt a külföldi finanszírozási rendszernek az a kitétele, miszerint az alkotóknak egy játékfilmhez hasonló terjedelmű és részletességű forgatókönyvet kell beadniuk még a film leforgatása előtt. Felmerült a kérdés, ha egy film valós eseményeket követ, miként lehet azt előre megírni. Böszörményi Zsuzsa megadta a választ: "harminc oldalas blöff kell".
Finanszírozás tekintetében is tanulságos lehet Bejmar és Aaberg filmje a magyar szakma számára: az alkotók minimális technikai apparátussal, saját pénzből kezdték el forgatni a filmet, melyhez később több országból is sikerült támogatókat szerezni. Pálos György szerint a koprodukcióé a jövő: azok a filmek lesznek sikeresek, amelyek az "univerzális néző" számára készülnek, olyan nemzetközi érdeklődésre számot tartó témákról, amik semmilyen háttértudást nem igényelnek. "Az alapvállalás és az eredmény között közvetlen összefüggés van" ¬-- mondta Pálos. "Ahhoz, hogy bekerülhessünk az európai vérkeringésbe, ismerni kell a piaci igényeket". A történet lehet magyar, de külföldön is lehetne témát keresni. Böszörményi Zsuzsa azonban megjegyezte, a Magyar Mozgókép Közalapítvány csak magyar témával foglalkozó filmeket támogat, külföldön pedig nehéz szponzort találni, ha nincs a projekt mögött egy magyar támogató. Pedig a dokumentumfilm az a terület, ahol "lehetőségünk van arra, hogy felvegyük a versenyt Európával." -- tette hozzá Böszörményi.
