Az ötödik pecsét (1976) szervesen illeszkedik ebbe a sorba, hiszen a nyilas rémuralom idején játszódó történet az emberi szabadság és erkölcsi helytállás kérdéseit állítja középpontba. A film nemzetközi elismerést is szerzett: 1977-ben elnyerte a Moszkvai Nemzetközi Filmfesztivál fődíját. Fábri életművét 2025-ben a róla elnevezett Fábri-életműdíj megalapítása előtt is számos alkalommal méltatták, a díj létrehozása pedig újabb formában állított emléket a rendező munkásságának.
Az ötödik pecsét 1944-ben, a nyilas uralom idején játszódik. Egy vidéki kisváros kocsmájának különszobájában négy férfi - Gyuricza órásmester, Király könyvkereskedő, Kovács asztalos és Béla, a kocsmáros - ülnek egymással szemben. Beszélgetésük hamarosan erkölcsi természetű gondolatkísérletekbe fordul: mit tennénk, ha választanunk kellene a szabadság és a túlélés között? Vajon zsarnokká válnánk, vagy inkább vállalnánk a rabszolgasorsot? A film innen indítja el azt a kérdéssort, amely később már nem elméleti problémaként, hanem húsba vágó valóságként kerül a szereplők elé.
Az ötödik pecsétet kivételesen erős, végig kiegyensúlyozott színészi játék jellemzi. Őze Lajos Gyuriczája, Márkus László Király könyvkereskedője, Horváth Sándor Kovács asztalosa, Bencze Ferenc Béla kocsmárosa, és Dégi István Keszei fényképésze egyaránt emlékezetes alakítások. A film egyik legemblematikusabb jelenete mégis Latinovits Zoltánhoz kötődik, aki a fiatal nyilas tiszt idősebb mesterét alakítja.
Latinovitsnak viszonylag kevés játékidő jut, az általa előadott monológ azonban annál nagyobb súllyal nehezedik a filmre. Éppen az teszi igazán nyugtalanítóvá, hogy nem indulatosan vagy fenyegetőzve beszél: nyugodt, tanító hangon fejti ki gondolatait, mintha nem is kegyetlenséget, hanem valamiféle magától értetődő igazságot adna át. Ettől a monológ nem egyszerűen egy nyilas tiszt gondolkodásmódját tárja fel, hanem egy olyan hatalmi logikát, amely időtől és rendszerektől függetlenül újra és újra visszatér az emberiség történetében.
A film szinte minden percére jut egy-egy aforizma vagy erkölcsi dilemma, amelyek között mégsem érződik törés: az egyik gondolat természetesen vezet át a másikba. Ebben óriási szerepe van a színészeknek, akik olyan természetességgel vannak jelen a történetben, hogy egy idő után már nem is különálló alakításokat látunk, hanem négy hús-vér embert, akiknek a sorsa egyre szorosabban fonódik össze. A film ráadásul tudatosan három részre tagolja ezt a folyamatot. Először együtt látjuk őket a kocsmában, ahol elméleteket gyártanak az emberi természetről és a lelkiismeretről. Ezt követően külön-külön követjük őket a saját környezetükben, családjuk és szeretteik között, ahol egy egészen más arcukat mutatják meg.
Végül ismét összeáll a társaság, csakhogy ekkor már nem pusztán egy kocsmai beszélgetés résztvevői: lehetőségük nyílik rá, hogy a korábban oly magabiztosan megfogalmazott elveiket a gyakorlatban is próbára tegyék. A film valódi tétje ekkor válik világossá: mit ér egy erkölcsi meggyőződés addig, amíg nem kell érte személyesen is megfizetni?
A szenvedés, a bűn és a lelkiismeret tematikája körül forog a film, miközben sorra fogalmaz meg ezekről örökérvényű téziseket. Az erkölcsi dilemmák egymást követik, a néző pedig szinte képtelen nem ellenőrizni közben saját magát: vajon ő hogyan cselekedne hasonló helyzetben? Mi az, ami még belefér, és mit mesélünk be magunknak azután, hogy elkövettük a szörnyűséget? Mivel indokoljuk meg azt, ami valójában indokolhatatlan? Mit kezd az ember, ha hatalom kerül a kezébe? Képes-e kitartani az elvei és az erkölcse mellett, vagy végül elárulja azokat a saját „kis tyúkszaros élete” megóvásáért?
A Fábri-féle világban esendő kisemberek, városi polgárok élik hétköznapjaikat, miközben mintha tudomást sem vennének a körülöttük egyre fenyegetőbbé váló világ zajáról. Nem véletlen, hogy a film szinte végig belső terekben marad. Amikor egy-egy ajtó mégis kinyílik, szinte azonnal be is csukódik mögöttük: odakint ugyanis egy olyan világ vár, amelytől ezek az emberek igyekeznek elzárkózni. Amit Fábri többnyire nem mutat meg közvetlenül, az mégis folyamatosan jelen van. Bosch néhány művének villanásszerű felbukkanása mintegy bepillantást enged abba a pokolba, amely az épületek falain túl uralkodik.
A színészi alakítások erejét a film képi világa is tovább fokozza. Illés György operatőr különösen sok közelképet használ, amivel nemcsak a szereplők arcára és játékára irányítja a figyelmet, hanem a történet egyre feszültebb légkörét is érzékelteti. Fábri Zoltán, aki díszlettervezőként is képzett volt, a film látványvilágát rendkívüli alapossággal dolgozta ki. Különös figyelmet kapott a történet központi helyszíne, a kocsma is: még az olyan apró részleteknek is jelentőségük volt, mint a háttérben látható zenegép, amelyet állítólag egy Citadellán működő éjszakai bárból kölcsönöztek a forgatás idejére.
A rendkívüli alaposságnak azonban ára is volt: a forgatás meglehetősen lassan haladt. A szinte teljes egészében belső terekben játszódó film kocsma-szekvenciáját több napon keresztül vették fel, Fábri pedig a dialógusok pontos betartására is különösen ügyelt. A díszlet az egyes forgatási napok között gyakorlatilag érinthetetlen volt. Egy pohár, egy cigarettacsikk vagy bármilyen apró kellék pontosan ugyanoda kellett, hogy visszakerüljön, ahol az előző felvételen állt. Egy alkalommal a kellékes mégis rutinszerűen elkezdte elpakolni a forgatás végén az asztalon maradt tárgyakat. A stábot ekkor már csak az emlékezet segíthette abban, hogy rekonstruálják az eredeti állapotot. A történtek után a berendezett díszletről rendszeresen fényképeket készíttettek, így később pontosan vissza lehetett állítani minden részletet.
A színészek koncentrációja sem maradt el a rendezőétől. Cserhalmi György, aki a megkínzott és agyonvert kommunista szerepét alakította, annyira belehelyezkedett a jelenetbe, hogy a forgatási szünetekben is kikötve maradt.
Bár Az ötödik pecsét nagy része műteremben készült, Budapest valós arca is fontos szerepet kapott benne. A hetvenes évek közepén Józsefváros több pontján még olyan, bontásra ítélt épületek és utcák álltak, amelyek hitelesen idézhették fel a film háborús Budapestjét. Béla kocsmájának belső tere ugyan teljes egészében műtermi díszlet volt, a külső bejárat azonban a Nap és a Futó utca sarkán állt. A környék később is feltűnik: amikor a megtört Gyurica hazafelé vánszorog, a Magdolna és a Karácsony Sándor utca találkozásánál járva éppen megkezdődik Budapest bombázása.
A jelenethez Fábri egy különleges lehetőséget is ki tudott használni: a környéken amúgy is több, bontásra ítélt ház állt, így a forgatáshoz valódi épületrobbantást is be lehetett építeni. A jelenethez egy kisebb filmes anekdota is kapcsolódik. Közvetlenül a robbantás előtt Illés György operatőrnek jutott eszébe, hogy a rendezőasszisztens még az egyik épületben tartózkodik. Az utolsó pillanatban sikerült figyelmeztetni és kimenekíteni, így elkerülhetővé vált a komolyabb baleset.
Az ötödik pecsét egyik legfontosabb kérdése, hogy az egyszerű ember - aki csupán szeretné túlélni a mindennapokat - mit tesz egy elnyomó rendszerben. Megőrizhető-e az erkölcsi tartás akkor is, amikor már nem csupán az elvek, hanem maga az emberi élet kerül veszélybe? Fábri később maga is beszélt arról, hogyan gondolkodott erről a kérdésről:
„A filmről igen sokan azt vallják, hogy egy rendkívül pesszimista és véres film, ami riasztó dolgokkal van tele. Az én megítélésem szerint, talán minden filmemet összevetve, egyike a legoptimistább filmeknek. Az ötödik pecsét éppenséggel az emberbe vetett bizalomnak, az ember helyes döntési képességébe vetett bizalomnak a filmje, megítélésem szerint. Azt példázza, hogy válságos helyzetekben, bármennyire is aprólékosan kidolgozza mindenki a maga kisszerű módján az önmaga átmentésére szolgáló elméletet és annak leendő gyakorlatát, akármilyen pontos terve is van erre, amikor abba a helyzetbe kerül, hogy egy erkölcsileg képtelen dolgot megtegyen, azaz hogy egy haldoklót megüssön, akkor azért valahogy kibújik belőle az etikus tartás emelkedettsége, ami képtelenné teszi erre.”
