A kegyelem (rendező: Paolo Sorrentino)
Sorrentino legújabb alkotásával nyitott idén a fesztivál, így a közönség már az első nap láthatta az idei versenyprogram egyik legerősebb filmjét. A Parthenopé - Nápoly szépe bukását követően az olasz filmrendező visszanyúlt a gyökereihez. A kegyelmet elsősorban témaválasztása miatt sokan az Il Divo - A megfoghatatlan című 2008-as filmjéhez hasonlították, amivel anno berobbant az olasz rendező. Új filmje Mariano de Santis (Toni Servillo) fiktív olasz köztársasági elnök utolsó hivatalban töltött időszakáról szól, története pedig két kegyelmi ügy köré épül, amik alapvetően az eutanázia kérdéskörére összpontosulnak irányítják főhősünk figyelmét.
De Santis egy kimért, megfontolt és türelmes természetű államfő, akinek az emberek nem véletlenül adták a “Vasbeton” becenevet adták. Napjai meglehetősen magányosan és rutinszerűen telnek, kerüli az emberi kapcsolatokat, inkább hallgat maximális hangerőn bömbölteti olasz hip-hophot az elnöki rezidenciáján. Az államfő még mindig felesége halálát gyászolja, nem képes túllépni rajta. A legtöbb időt lánya, Dorotea (Anna Ferzetti) társaságában tölti, aki egyben De Santis jobbkeze is.
A kegyelem / Forrás: Velencei Filmfesztvál
Sorrentino a rá jellemző virtuóz képi megoldásokkal meséli el történetét, olyan fantasztikus ritmusérzékkel, amit már jó pár filmje óta nem láthattunk, és olyan kérdéseket vet fel, mint hogy mi a felelőssége egy politikai vezetőnek az egyén sorsának alakításában, meddig terjed a hatalom ereje élet és halál fölött, és hogyan képes egy magányos ember szembenézni a veszteségeivel, miközben egy egész ország terhét cipeli a vállán. A melankolikus főhőst kiválóan alakító Toni Servillo megkapta a legjobb férfi alakításért járó Volpi Kupát a fesztiválon.
Nagyívű, érzelmekkel és drámával teli, az élet nagy kérdéseit boncolgató alkotás lett A kegyelem, ami alaposan körüljárja cseppet sem könnyűkörül témáját. Egy lírai hangvételű, mélyen emberi történet gyászfeldolgozásról, szerelemről és családról. Úgy látszik, Sorrentino ismét formába lendült, reméljük hogy kitart nála.
A kegyelem a Mozinet forgalmazásában kerül majd a magyar mozikba.
The Voice of Hind Rajab (rendező: Kaouther Ben Hania)
Az idei év legmegrendítőbb filmje kétségtelenül a The Voice of Hind Rajab volt a fesztiválon. Kaouther Ben Hania (Four Daughters, The Man Who Sold His Skin) legújabb rendezése a mindössze 6 éves palesztin kislány meggyilkolásának történet járja körül, aki 2024. január 29-én vesztette életét az izraeli hadsereg támadásában. Ben Hania filmjének középpontjában a Nemzetközi Vöröskereszt gázai segélyhívó vonalának központjában dolgozó önkéntesek állnak, akik hívást kapnak abból autóból, amiben Hind is ül.
A zsűri nagydíját elnyerő film egy politikai kiáltvány a Gázában történő népirtás megfékezéséért, egy szívszorító és letaglózó dráma. A néző hiába tudja jól, hogy mi fog történni végő soron, Ben Hania képes thrillereket meghazudtolóan feszültséget építeni. Ebből a szempontból elég evidens párhuzamot vonni a 2018-as A bűnös című dán filmmel. Gustav Möller filmje is egy segélyhívó központban játszódik, és hasonlóan kelt suspense-t. Sok arcközeli felvételt kapunk, amihez igencsak expresszív színészi játék társul. A rendező sokszor kis mélységélességet használ, elmosva a kép hátterét, és vágás helyett többször átélezést alkalmaz. Ezentúl előszeretettel dinamizálja a jeleneteit még azzal, hogy kézi kamerával követi szereplőit, ahogy a segélyhívó központ kis szobái között lavírozva próbálnak információkhoz jutni.
The Voice of Hind Rajab / Forrás: Velencei Filmfesztvál
Ami viszont filmileg igazán különlegessé teszi az alkotást, az - csakúgy mint Ben Hania előző filmjeinél - a fikció és a valóság határainak ötletes elmosása, azoknak a vegyítése. A telefonbeszélgetésben egész végig magának Hindnek a hangját halljuk, ami egy nagyon erős hatásfokozó réteget is tesz a filmre. De van egy jelenet, amikor a segélyhívó központ önkéntesei éppen beszélgetnek egy asztalnál, amit valaki a telefonjával videózik, a képen pedig jól látjuk, hogy a telefon kijelzőjén nem a szereplők, hanem a valódi önkéntesek jelennek meg. A rendező a lehető legpontosabban próbálja rekonstruálni a valóságot, és ezekkel a kreatív megoldásokkal folyamatosan emlékeztetni nézőjét, hogy nem fikciót néz. A játékidő legvégére beékelt dokumentarista szekvencia nyersessége, kendőzetlensége pedig akkora gyomrost visz be, hogy még a stáblista lepörgése után is nehéz felállni a moziszékből.
A The Voice of Hind Rajab egyértelműen az év egyik legerősebb filmje, ami azon túl, hogy részletesen meséli el az 6 éves Hind tragikus történetét, képes univerzális kérdésekkel is foglalkozni, ráadásul mindezt egy filmnyelvileg egyedi stílusban teszi.
Hazai bemutatóról egyelőre nem tudunk.
In the Hand of Dante (rendező: Julian Schnabel)
Szinte minden lehetséges szempontból katasztrofálisan sült el a versenyen kívül bemutatott In the Hand of Dante. Közel egy éven át próbálkoztak a film producerei rövidebbre vágatni és néző barátabbá tenni a filmet, amiből végül az lett, hogy Velencében az eredeti, két és fél órás, mondhatni rendezői változatot vetítették le, ami két héttel a világpremierje előtt ráadásul kiszivárgott online. A bemutatót szeptember 3-án este tartották, ahol Schnabel a Cartier “Glory to the Filmmaker” elnevezésű életműdíját vehette át, a szakma számára azonban előző este vetítették a filmet, amely során példátlanul sokan hagyták el tajtékozva a termet, főleg persze a vérig sértődött olasz kollégák.
A film Nick Tosches azonos című regénye alapján készült. A történet szerint a new york-i maffia egyik főnöke, Joe Black (John Malkovich) tudomására kerül, hogy a Vatikán könyvtárában ott lapul Dante Alighieri Isteni színjátékának felbecsülhetetlen értékű eredeti kézirata, aminek a hitelesítésére és elhozására magát Nick Toschest (Oscar Isaac) kéri fel. Ezzel párhuzamosan felelevenedik a 14.századi Firenze, ahol Dante (ismét Oscar Isaac) élete fő művének befejezésével küzd. Az előbbi szál gengszterfilmes hagyományokból indulva átfordul végül saját maga paródiájává, míg utóbbi egy elég jellegtelen történelmi filmes műfajként evickél mellette. Az egyetlen említésre méltó pontja Martin Scorsese kisebb szerepe, aki Vergiliust alakítja.
In the Hand of Dante / Forrás: Velencei Filmfesztvál
Az, hogy Schnabel teljesen kiforgatja az olaszok legszentebb és legnagyobb becsben tartott irodalmi művét, szemmel láthatóan kiverte a biztosítékot elsősorban az olasz újságíróknál. A tömeges kivonulásuknak még sokan hangot is adtak: csak úgy repkedtek mögöttem a különböző szitokszavak, amivel ingerülten a filmet jellemezték. A vetítés végére pedig kis túlzással megfeleződött a néző közönség.
Az In the Hand of Dante mondhatni, hogy “az idei év Megalopolisa”: egy ominózus látványvilágú, nagyívű narratívájú gigantikus bukás, ami mindezek ellenére egy szórakoztató élmény tud maradni. Nagy erénye a kegyetlen maffiózó szerepben tündöklő Gerard Butler, akinek embertelen cselekedetei és beszólásai szolgáltatják a film legjobb poénjait. De végeredményében egy félresikerült próbálkozás, amiben talán a legzavaróbb, hogy még maga Schnabel sem tudja eldönteni, hogy mikor akarja komolyan venni magát a filmje és mikor nem.
Hazai bemutatóról egyelőre nem tudunk.
The Testament of Ann Lee (rendező: Mona Fastvold)
A shaker vallás alapítójáról, Ann Lee-ről készített enyhén fogalmazva is szokatlan életrajzi filmet Brady Corbet munkatársa, A brutalista társ-forgatókönyírója, Mona Fastvold (Eljövendő világ, The Sleepwalker). A tavaly ősszel Magyarországon forgatott The Testament of Ann Lee egy nagyszabású, három fejezetre tagolt narratívában eleveníti meg címszereplője életének meghatározó pillanatait.
Ami erősen megkülönbözteti Fastvold alkotását a hagyományos életrajzi filmektől, az többek között a sajátos műfaj választása, hiszen a rendező musical (!) formájában meséli el ezt a 18.századi történetet, valamint a shakerek közösségének részletgazdag ábrázolásmódja. Több ponton is eszünkbe juthat Ari Aster 2019-es kulthorrorja, a Fehér éjszakák és a Hårga szekta. A két közösség több ponton is párhuzamba hozható. Szimbólumaik, szigorú előírásaik és belső kommunális működésük is összecsengenek, hagyományos táncaik koreográfiája, illetve azok rögzítésmódja is kapcsolódnak egymáshoz.
The Testament of Ann Lee / Forrás: Velencei Filmfesztvál
A The Testament of Ann Lee egy kompromisszummentes rendezői vízió, ami kivételes érzékkel képes megragadni az eksztatikus vallási táncok közepette Istenre rátaláló hívek lélekállapotát. Fastvold filmje egyértelműen ezekben a jelenetekben a legerősebb: lehengerlő koreográfia, fantasztikus kameramunka, fülbemászó dallamok (amiért ismét az Oscar-díjas Daniel Blumberg felelt) és persze a karrierje legjobbját nyújtó Amanda Seyfried. Egészen különös élmény nézni ezeket a képsorokat. Sajnálatos viszont, hogy Fastvold nem tud lemondani a nagyszabású történetmesélésről. Ebben pedig olykor sajnos elnagyoltnak és sablonosnak bizonyul a film. A mellékszereplők és a mellékszálak több esetben elvarratlanul maradnak, van amikor pedig megúszósan kerekíti le őket a rendező.
Mindezek ellenére a The Testament of Ann Lee az év egyik legkülönlegesebb film élményét kínálja. Szédületes sodrású táncjelenetei képesek a nézőt is megbabonázni.
Hazai bemutatóról egyelőre nem tudunk.
