Feketén örvénylő, bámulatos moziélmény az új Batman

Van egy jó hírem azoknak, akik ábrándoztak már arról, hogy keresztezni kellene a Hetedikkel a Batman-univerzumot: megszületett az új kedvenc filmjük. Persze a szuperhősfilmek kapcsán már sokszor emlegettek inspirációforrásként jól csengő zsánereket és klasszikusokat, azonban néhány kivételtől eltekintve – A Tél Katonájába például hatásos módon építették be a paranoia thrillerek hangulatát és fordulatait –, ez megmaradt üres marketingfogásnak. A legújabb Batmant azonban tényleg átjárja David Fincher szelleme, és ez jól is áll a filmnek.

Gotham mindig is a bűnözés melegágya volt, de még sosem volt olyan sötét és reménytelen hely, mint most. Szinte érezni lehet a csatornákból áradó bűzt, ezekre az utcákra sötétedés után józanul gondolkodó ember nem merne kilépni – és tudjuk, hogy Gothamben szinte mindig éjszaka van. Az élhetetlenségig fokozott nyomasztó nagyvárosi atmoszférán túl maga a történet is a Hetedik nyomvonalán halad, Rébusz a hivalkodó módon kivitelezett, szadista gyilkosságai és küldetéstudata miatt mindenféle erőlködés nélkül megfeleltethető Kevin Spacey karakterének.

Egy több remekművet is felvonultató filmsorozat legújabb részéből, főleg ha a rendező és a színészgárda is cserélődik, fontos, hogy kiérezhető legyen az újító szándék. Ezt a rubrikát sikeresen kipipálta Matt Reeves. Ügyesen vette észre alkotótársaival, hogy Gothamnek is sajátja az a fajta végzetes romlottság, amit a Hetedik ábrázolt. Persze mélyreható eredetiséggel nem lehet vádolni, hiszen Fincher alapvetése az 1995-ös megjelenése óta egy egész zsáner megkerülhetetlen hivatkozási pontjává vált.

Azért sem volt önkényes húzás az alkotók részéről a sorozatgyilkosos thriller irányába eltolni a Batmant, mert így kidomboríthatták Bruce Wayne képregényekből ismert, a korábbi filmekben viszont elhanyagolt jellemvonását, mégpedig azt, hogy egy mesterdetektív észjárásával és találékonyságával göngyölíti fel a bűneseteket.

Szerencsére nem egy újabb eredettörténettel álltak elő az alkotók, adottnak vették például Batman és Gordon hadnagy megbonthatatlan barátságát, így nincs semmi meglepő abban, hogy a rendőr a köpenyes igazságosztót is elhívja a gyilkosság színhelyére. A polgármester hulláját újabb halálesetek és újabb Batmannek szóló rejtvények követik, szép lassan kiderül, hogy a megbomlott elméjű, magát is áldozatnak beállító Rébusz a várost teljesen átszövő korrupcióról akarja lerántani a leplet.

Az esőáztatta, neonfényes külcsínt csak dicsérni lehet, a krimi szál viszont elnagyolt, nehezen lehet például megemészteni azt a tényt, hogy ezeket a nem túl bonyolult fejtörőket valamiért csak Batman képes megfejteni. Arra viszont mindenképpen jó volt a nyomozásra koncentráló történet, hogy végig földközelben tartsa a filmet. Manapság meg kell becsülni az olyan szuperprodukciót, amelyet tényleg érdekel a világát benépesítő főbb szereplők jellemvonásai és traumái, és nem csak azért tartja őket, hogy háztetőkön ugrándozzanak és vagányul vagy éppen gonosz pillantással nézzenek a kamerába. Reevesről A majmok bolygója: Forradalom óta tudható, hogy erőssége a meglepően érett és erős hangulatú látványfilm.

Egy új Batman-filmnél mindig kardinális kérdés a denevérembert megszemélyesítő színész teljesítménye. Robert Pattinson már rég túl van azon, hogy bizonyítania kellene a tehetségét, tudható róla, hogy képes akár lehengerlő alakításra is, érdekes módon azonban Reeves nem állította igazán komoly kihívás elé. Az összes Batman közül a mostani a leginkább traumatizált, amíg Michael Keaton és Christian Bale a pénzt két kézzel szóró milliárdos playboyként is jelen voltak a filmjeikben, addig Pattinson megformálásában már egy olyan, kizárólag a bosszúszomja által vezérelt Wayne köszön vissza, aki képtelen civilként létezni, képtelen elrejteni lelki sérüléseit, így csak végső esetben megy emberek közé maszk nélkül. Ennek következtében a mostani Batmant jóval kevesebbszer látjuk az álruhája nélkül, így Pattinsonnak is kevesebb alkalma van érdemi színjátszásra.

Ezekben a pillanatokban azonban képes érzékeltetni Wayne önpusztító természetét, beszűkült gondolkodásmódját. Olyan mértékű fájdalom, harag és új személyiségjegyként szerencsétlenség összpontosul benne, hogy önkéntelenül is megesik a szívem rajta, leültetném egy fotelbe, kapna egy nagy bögre nyugtató teát, és hagynám, hadd beszélje ki magából a gondjait. Apró, de sokatmondó mozzanat, amikor egyszer még a magasságtól is megretten. Denevéremberként ez kifejezetten aggasztó. Játékával azt sugallja, tudna ő többet is vállalni egy Batman-film terhéből.

Azt is tudjuk persze, hogy ezeknek a produkcióknak sosem a címszereplő a legemlékezetesebb karaktere. Ez most is így van, Zoë Kravitz rögtön az első megjelenésével megemeli a pulzusszámot, és később Macskanőként is mindig képes felrázni az igencsak ráérősen haladó cselekményt. Beszól a csak önmagával törődő fehér elitnek, a kiváltságos Bruce Wayne és a dúsgazdag maffiózók csatározásában felvillantja, hogy kik is itt az igazi áldozatok. És természetesen nem a gyászába lassan beleőrülő Batman.

Kravitz és Pattinson párosként is működik, olyan fokú erotikus izzás alakul ki köztük, amely már régóta fájóan hiányzik a szuperhősfilmekből. Ahogy egy verekedés végén egymáson fekszenek, vagy ahogy egy felhőkarcoló tetején állnak egymáshoz közel, éhes tekintetükből pár pillanatig az olvasható ki, hogy a személyes vendettáik helyett már más fűti őket, és legszívesebben letépnék egymás jelmezeit, és átlépnének egy másik műfajú, magasabb korhatár-besorolású filmbe. Ez a gondolat persze gyorsan elillan, de az emléke megmarad, izgalmas színezetet adva kettejük kapcsolatának.

A mellékszerepekben sem okoz csalódást senki: Gordon hadnagyként Jeffrey Wright legalább annyira a becsületesség szobra, mint anno Gary Oldman, John Turturro mesteri módon manipulál, Paul Dano kevés időt kap, de amikor színre lép, akkor vérfagyasztó jelenség, Colin Farrell pedig ugyan felismerhetetlen ragyás képű Pingvinként, de a film kevés poénja közül az egyik legjobbat szállítja, amikor nyelvleckét ad a denevérembernek.

A Batman hangulatteremtésből jelesre vizsgázik, alighanem elment egy olyan határig a sötétségbe burkolt, az arcokat és a testeket sokszor árnyakká redukáló képek használatában, amelynél már nem mehet tovább egy fősodorbeli szuperprodukció, amennyiben kasszasikerként akar bekerülni a stúdió könyvelésébe. Reeves legradikálisabb húzása az volt, hogy szembe ment a látványfilmek egyik alapvető jellemvonásával. Általában szépen élesen kirajzolódik az a sok grandiózus díszlet és nagyszabású CGI-akció, amire tengernyi pénzt költöttek, ő viszont visszavett a láthatóságból, és a jóval kisebb költségvetésű horrorok stílusjegyét átvéve, inkább a sötétség erejére hagyatkozott.

A rendező a cselekmény folyásának drámai léptékű lelassításával is kockázatot vállalt, és ezt az elképzelését már nem tudta hibátlanul megvalósítani. A lóhalálában vágtató, a sebességük és a multiuniverzumos kavarásuk miatt néha már követhetetlen Marvel-produkciókkal ellentétben dicséretes, hogy itt elég időt szentelnek a karakterek kibontására, és merik dramaturgiai eszközként használni a várakoztatást, az elnyújtott időt. Ebben a filmben még egy denevérketrecbe is látványos lassúsággal nyúlnak be.

A rendezői koncepció világos és következetesen végigvitt, Gothamet gúzsba köti a bűnözés, a korrupció és a közöny, Wayne a frusztrációit húzza maga után ólomsúlyként, Macskanő kivételével itt mindenki – képletesen legalábbis – egy derékig érő mocsárban vonszolja magát előre. De ha érthető is, és a hangulathoz is sokat hozzátesz a leszedált tempó, attól még túl sok a majdnem három órás játékidő.

A film akkora meggyőződéssel veszik el a saját sötétségében, olyan elkeserítő képet fest napjaink atomizált társadalmairól, amelyben mindenki a saját buborékjában fuldoklik és utálkozik, hogy a feloldásnak szánt, reménykeltő befejezés egyszerűen nem következik az előzményekből. És mégis, hiába sántít a film belső logikája szerint a történet kifutása, jó érzés azt látni, hogy van kiút ebből a mocsárból. Meg azt is látnunk kell, hogy Matt Reeves bátran feszegette ugyan a határokat, és már ezzel messze lekörözte a jobbára a biztos középszerben utazó versenytársait, de mivel egy Batman nevével eladni kívánt stúdiófilmen dolgozott, át nem léphette azokat.

Reeves a mozgásterét maximálisan kihasználva egy bámulatos, kihívást jelentő és öntörvényű moziélménnyel ajándékozott meg minket, és azzal az ígérettel, hogy a Nolan-trilógia után ismét érdemes megkülönböztetett figyelemmel várni a következő Batman-filmet. Tökéletesen ráérzett arra, hogy álmodozhatunk Michael Keaton könnyedségéről, Christian Bale acélkemény fellépéséről, jelenleg bizony Pattinson nyúzott, lobbanékony, démonaival elkeseredett küzdelmet folytató, szerencsétlen Bruce Wayne-je az a hős, akit megérdemlünk.