Ursula Meier: Sok minden rakódott egymásra bennem, amikor az ötlet megképződött a fejemben. Először is újra együtt szerettem volna dolgozni Kacey Mottet Kleinnal, a kisfiúval, aki a főszereplő Simont alakítja a filmben. Előző filmemben, az Otthon az útonban forgattam vele, akkor hét és fél-nyolc éves volt, és az volt az első filmje. Rengeteget munkálkodtunk azon, hogy színésszé váljon, és mivel ezt elértük, ezúttal még komolyabb irányba szerettem volna elvinni a szakmai kapcsolatunkat, úgyhogy személyre szabott szerepet írtam neki, ez volt az egyik mozgatórugója ennek a filmnek. A másik maga a helyszín Svájcban, amit jól ismertem, mert az Arte televíziós csatornának forgattam róla egy dokumentumfilmet. Annak a témája is hasonló volt, a térség kontrasztjai, ahol van a völgy az ipari városrésszel, de ha fölnézünk, akkor ott látjuk a hegyeket a síparadicsomokkal meg a gazdagokkal, s ezek az ellentétek engem nagyon megfogtak már az első perctől kezdve. Nagyon egyszerűen és sokat elmond ez az egész díszlet már önmagában, sokat elárul a világról, amiben ma élünk, és már régóta gondolkodtam azon, hogy valamit kellene kezdeni ezzel a helyszínnel. A harmadik elem pedig egy gyerekkori emlékem, ugyanis kiskoromban a Jura-hegység lábánál síeltünk, és volt egy kis tolvaj gyerek a síparadicsomban, akit aztán kitiltottak mindenhonnan. Gyerekként nagy hatással volt rám ez a történet, hogy egyáltalán mit keres valaki ott, aki nem abból a társadalmi közegből való, rosszul síelt, látszott rajta, hogy nem volt pénze, és nekem nagyon izgalmas volt, hogy valaki fent mer lopni a gazdagoknál, ezt inkább a saját közegükben szokták csinálni. Úgyhogy a tudattalanomban volt ez a történet elásva, és aztán később, a forgatókönyv írása közben előjött ez az emlék. Ebből is látszik, hogy nagyon összetett folyamat volt a film megszületése, sok mindennek kellett összeállnia ahhoz, hogy tényleg szükségét érezzem egy újabb történet elmondásának.
filmhu: Azok az emlékezetesen megkomponált képek már előre megvoltak a fejében, amik a hegyek kopár valóságát, a sivárságot tükrözik, vagy a magány erőteljes képei, amik különösen a film végén váltak igazán festőivé, amikor a fiú a már leállított felvonón hintázik a kietlen távlatok előtt, vagy ezek a helyszínen, a forgatáson alakultak?
U. M.: Korábban megvoltak a fejemben, már a jelenetek megírásakor, de aztán amikor a helyszínbejáráskor kerestük a legmegfelelőbbeket a történethez, maga a konkrét tér is nagy ihlető erővel bírt. Tudatosan döntöttem úgy, hogy nem akarom képeslapszerűen feldolgozni ezt az egész síparadicsom-témát, ezért nem volt sok tág kép, mint amit az embert esetleg várt volna egy ilyen típusú helyszínen, sőt inkább csak Simont követtük, mint egy kis idénymunkást, és közelieket használva az ő tevékenységeit meg a ritkán látott, lenti világot mutattuk be, nem pedig a fenti, látványosabb részét a cselekménynek. A korábbi, közeli képeken bemutatott és sok szereplőt mozgató jelenetekhez képest az említett utolsó képekben, amikor Simon egyedül ül a felvonón és már bezárt a síparadicsom, elolvadt a hó, akkor következnek az első igazán tág felvételek a helyszínről, s az egésznek a hatalmassága és üressége valóban ráébreszt minket arra, mennyire egyedül tudunk lenni.
filmhu: Hogyan találta meg egymást a fiú és a szerep? Miért lett pont ő jó erre a szerepre, voltak ezt meghatározó szempontok?
U. M.: Az Otthon az úton című filmem előkészítésekor azonnal beleszerettem ebbe a gyerekbe, őt egyébként az utcán fedeztük föl. Még azt megelőzően hivatalos válogatást rendeztünk gyerekszereplőknek, ahová rengeteg gyereket hoztak, épp ezért roppant nehéz ilyenkor válogatni, mert mindenki ott van szinte, és ezt követően mentünk ki az utcára olyan helyszínekre, ahol sok gyereket lehet látni, így találtunk rá Kacey-re. Ő nagyon tehetséges gyerek, a kamera szereti, jó a kisugárzása, így ez adott volt, viszont a szövegmondás terén hatalmas munkát kellett végeznünk, sokáig nem is foglalkoztunk magával a forgatókönyvvel. Intuitív módon dolgoztunk, nem volt semmilyen módszertan vagy szigor, csak próbáltam rávezetni, hogyan érezze meg a szövegmondás finomságait, és a munka végére már majdnem színésszé vált. Ezért akartam újra vele dolgozni és messzebb menni a közös munkában, hiszen az alapok már le voltak fektetve. Profiként kívántam foglalkozni vele, bár még csak tizenkét éves, mégsem akartam gyerekszínészként bánni vele, hanem inkább felnőttként és partnerként tekinteni rá a közös munkában. Nagyon érdekes egyébként gyerekekkel dolgozni, mert sokszor azt hisszük, hogy természetesen mozognak a kamera előtt, pedig ez nem így van. Sokszor érzem azt a filmeknél, hogy a gyerekek természetellenesen viselkednek, vagy pedig természetesen, de akkor ellopjuk azt a bizonyos momentumot, kicsit a gyerekkorukat az életükből, aztán soha többet nem forgatnak. Én ezt nem szerettem volna ezzel a gyerekkel megtenni, ezért inkább az ellenkezőjét csináltam, fehér lapnak tekintettem őt, amivel még bármit lehet kezdeni, hiszen nem voltak még eszközök a kezében, nem volt meg a technikája, nem volt még eltorzítva a játéka semmilyen hatás által, az Otthon az útonban a nulláról indultunk el. Abban a filmben amúgy híres színészekkel dolgoztam, Isabelle Huppert-rel, Olivier Gourmet-vel, akik hatalmas színészek szerintem, a filmnek nagy sikere volt, Cannes-ban is vetítették, ezzel szemben a Nővérben mindent úgymond egy gyerekre rápakolni, hatalmas rizikófaktort jelentett. Produkciós szempontból is kockázatos volt, hiszen egy gyerek a forgatáskor bármikor elfáradhat, abbahagyhatja a munkát, de azt hiszem, direkt hoztam magam egy kicsit veszélyes helyzetbe, hogy még érdekesebbé tegyem a folyamatot.
filmhu: A gyerekszereplőnek, Kacey-nek elég sok kemény szituációban kellett helyt állnia, gondolok itt a lopásokra, vagy amikor megverték, illetve amikor Louise-zal, a partnerét alakító Léa Seydoux-val verekedett elkeseredetten. Mennyire vette ez őt igénybe, hogyan sikerült kivédeni vagy feldolgozni az esetleges érzelmi megterhelést?
U. M.: Ilyenkor rengeteg minden az előkészítő munkán múlik. Két hónapon át nagyon sokat beszélgettünk, folyamatosan készítettem őt fel a szerepére, sokat gondolkodtunk közösen Simon személyiségéről, a Louise-zal való kapcsolatáról. Nagyon értelmes kisgyerek, sokszor magától érzett rá a cselekmény, a szituációk magvára. Az egész tréninget úgymond azért csináltam, hogy ne eljátssza a szerepet, hanem a szereppé váljon, ezt kellett vele megértetnem, és utána a forgatáson már csak ennél egy kicsit messzebb kellett őt vinnem a különböző jelenetekben. Szerintem az emberek többsége fel sem tudja mérni, milyen sok munka van abban, hogy egy ilyen játékminőséget elérjünk egy kisgyereknél, de a legnehezebb számára nem is az volt, amikre első körben gondolnánk, hanem a manipulációs jelenetek, amik kézügyességet igényeltek. Tolvajként sok precíz, gyors mozdulatot kellett kiviteleznie, villámgyorsan kellett öltözködnie, az ellopott felszereléseket szortíroznia stb., és ebben nagy nehézségei támadtak, mert nem túl precíz, nem túl ügyes gyerek, és megőrült attól, hogy neki ez nem igazán megy. Az említett, érzelmileg problémás jeleneteknél természetesen nagyon sok energiát fordítottunk a pszichológiai és egyéb felkészítésre, de abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy mivel úgymond én tettem őt színésszé, nagyon jól ismerjük egymást, ezáltal hatalmas a bizalom közöttünk. Tudta, hogy bármit kérek tőle, akkor is ott állok mögötte, segíteni fogom, tehát bármilyen messze is szerettem volna őt vinni a játékban, bizalommal lehetett felém, és ez segítette őt a szerep megformálásában. Ugyanez volt a helyzet Léa Seydoux-val is, akinek az első nehezebb szerepe volt Louise figurája, egy olyan lányé, aki számtalan nehézségen kénytelen keresztülverekedni magát, ő is azért vállalta el a feladatot, mint mondta nekem később, mert bízott bennem, ami hihetetlenül fontos az ilyen nehéz szerepek eljátszásakor.
filmhu: A filmben felvetődik ennek a lehetősége, de lehet-e igazi újrakezdés ezeknek a figuráknak? Ki lehet-e törni, vagy determinált ezeknek az embereknek a sorsa, és kénytelenek úgy élni, ahogy a film bemutatja? Lehet-e esélyük valami többre?
U. M.: Szerintem a film alapvetően bizakodásra ad okot, ez nekem nagyon fontos, mivel a kisfiú végig a szeretetnek valami jelét keresi a nőnél, amit aztán megkap. Ez a történet a szeretetről és a szeretet hiányáról szól, és először el kell távolodniuk ahhoz, hogy a lány megérezze, milyen fontos neki a kisfiú. Nem hiszem, hogy konkrétan újrakezdésről beszélhetnénk, nem lesz jobb ember ettől Louise, saját maga fog maradni, de rájött, mennyire szükségük van egymásra. Újra kapcsolatba kerültek egymással, és hátha újraépítenek valamit, de nem valamiféle idealisztikus módon, hanem a saját maguk módján és szintjén.
filmhu: Van egy drasztikus fordulat a cselekményben, ahogy fény derül kettejük valódi viszonyára. Már nem sorstársak lesznek, hanem felmerül a felelősség kérdése is. Felelősnek tartja az anyákat, vagy őket is a mérhetetlen kiszolgáltatottságuk határozza meg?
U. M.: Remélem, a nézők is így fogják látni, de én igyekeztem nem ítélkezni morálisan a szereplők felett, semmi ilyesmit nem akartam a filmben tükrözni, hiszen nagyon összetett szituációról van szó, mindketten csak túlélnek, mind érzelmi, mind társadalmi, mind fizikai, mind pénzügyi szempontból, és ha úgy vesszük, ez többé-kevésbé sikerül is nekik, és talán a kapcsolatukban, az érzelmek síkján előrébb tudnak lépni.
