Stéphane Brizé: Nem azért vagyok itt...
Stéphane Brizé második filmje, a Nem azért vagyok itt, hogy szeressenek csendes mikrotörténet egy bírósági végrehajtóról. A rendező alapötlete, hogy bemutasson egy olyan embert, aki életének rossz periódusában képtelen érzéseket kifejezni és befogadni. A történet bemutat egy másik embert is, akinek ez a periódus élete végéig tartott. Jean-Claude Delsart 50 éves, igazságügyi végrehajtó ignorálja az embereket, a szidalmakat, és úgy általában mindent, ami érzelmeket válthatna ki belőle. Apja irodáját vette át, és a fiát próbálja felkészíteni hasonló lépésre. („Ne törődj velük, végezd a munkádat. Nem azért vagy itt, hogy szeressenek.”)
A szereplők nem túl beszédesek, de arcukon végigkövethetjük érzelmeiket, szinte végig, szemtől szemben. Filmje eszköztelensége kapcsán Stéphan Brizé a vetítés utáni beszélgetésen azt mondta, „ez a mozi az életről szól, én ezt így szeretem elmesélni. Ha a kamera közel van és nagyítóként működik, akkor látunk szép dolgokat.” Nem előre kiválasztott színészekre írta a történetet – mert így leginkább csak már látott filmekben tudott volna gondolkodni -, hanem eleve a szereplőkhöz hasonló karaktereket keresett. Anne Consigny főszereplő elmondta, a szoros színészvezetés mellett óhatatlanul kialakult egyfajta anya-gyermek viszony közöttük.
A súrlódások keltette feszültség az erős minimalista jeleneteken át a tangó-jelenetben összpontosul. A tangóban itt nem az erotikus jelleg dominál, a rendező a szereplők melankolikus lelkivilágához választotta sorsfordító momentumnak.
Brizét különösen megörvendeztette, hogy fiatal rendezőnek titulálták, hiszen épp négy évvel lépi túl a részvételi kritériumként meghúzott 35 éves határt. Az eredeti tervek szerint olyan 35 év alatti európai rendezők 5 éven belüli alkotásai kerülnek terítékre ezen a fesztiválon, amik itthon még nem jutottak moziforgalmazásba, de hazájukban már nagy sikert arattak. Idén a kicsit későn kezdett szervezés miatt nem ragaszkodtak szigorúan a koncepcióhoz - mondta el Szemkeő Dominika, a Francia Intézet filmreferense - mert a rendelkezésükre álló 2-3 hónap sajnos nem volt elég, hogy minden európai országgal felvegyék a kapcsolatot, ahol kulturális intézményhálózat működik.
 |
| Tágra nyílt szemű ember kell
Petr Zelenka: Hétköznapi őrületek |
Petr Zelenka (Csehország - Szlovákia) sem annyira fiatal már, A Sátán éve című alkotása 2002-ben lett a Karlovy Vary filmfesztivál győztese. Most látott filmje, a Hétköznapi őrületek saját színdarabján alapszik (a mű Alfred Radok-díjat nyert 2001-ben). A film erősen abszurd történéseken át mutat be meglehetősen groteszk szereplőket, és mivel mindegyikük zakkant, egészében mégis különös harmónia jön létre. Petr eleget téve anyja kérésének, hazamegy elköszönni haldokló apjától. Nyugtázza, hogy apja él és virul: kizárólag azzal tölti napjait, hogy buborékokat csalogat ki a sörösüvegből. A 70-es években a híradóban olvasta fel a híreket, ha ismeretleneket hívna fel telefonon, az anya szerint bárki felismerné gyönyörű orgánumát. Bolondok - gondolja Petr -, majd elindul volt barátnőjéhez, hogy szerezzen egy tincset a hajából, majd kifőzze tejben. „Nekünk tágra nyílt szemű ember kell” - magyarázza a zeneszerző, majd leülteti egy székre, hogy nézze, amíg feleségével szeretkezik. Zelenka hősei a hétköznapi abszurditás foglyai, de próbálnak nem eltávolodni egymástól. Mind bolond, aki normális.
Stefano Chiantini olasz rendező Talán igen, talán nem című komédiájának szereplői sem hagyományos normák szerint élnek, bár ez közeg már ismerősebb lehet számunkra. A film a három főszereplő semmittevéséről szól, a realitás elvesztését próbálja ábrázolni, illetve egy másik realitás dimenzióit járja körbe. Nem hosszú a séta. A fiúk azzal töltik az idejüket, hogy két kedvenc foglalatosságukat összekapcsolva, kártyában játszanak le focimérkőzéseket.
 |
| Filmet csinálni a Semmiről
Stefano Chiantini: Talán igen, talán nem |
Marco Raat észt rendező is fiatalkori élményeiből építkezik 2002-es Agent Sinikael (Vadkacsa ügynök) című filmjében, szerencsére ő kicsit mozgalmasabb életet élt. „A 90-es években, amikor kiléptem az „életbe”, az egyetlen pénzszerzési lehetőség a reklámcégekhez kötődött. Amíg meg nem jelennek saját filmjeid, ebben a közegben kell létezned és nagyon nehéz végigélni, mennyire mázas ez a hideg világ. Már foglalkoztatott ez a téma, amikor különböző cikkek kezdtek megjelenni legális ipari kémkedést folytató cégekről, az IBM kukáiban turkáló aprítógépcsík-rabló kémekről, hihetetlen volt”. A film életrajzi vonalához tartozik, hogy anno ő is jó képet vágott az egészhez, hiszen ezen múlt az élete. „A régi spionoknak feltehetően megvolt az illúziójuk, hogy valami fontosat visznek véghez, ma már az egész sokkal játékosabb”.
A filmben a régi vágású kém és az új szakértő érdekei és érdemei ütköznek a szürreális PR-világban, a modern üzleti elveket és a lojalitást kérdőjelezi meg. Régi vágású ügynökünkön narkolepszia tünetei hatalmasodnak el, hiába nézi minden nap Stirlitz technikáit, akció közben folyton elalszik. A hősök szájából újra és újra elhangzik az idézet: a szomorúság kompromisszum, a szomorúság és a semmi közül a semmit választanám. A történet elég szaggatott, hatásosan hozza a zavart, ami a fiatal lélekben lakozhatott első munkatapasztalatai idejében, de a rendező a vetítés után bevallotta, ma már nem így csinálná meg. "Most már igazat tudok adni a bölcs nagyoknak abban is, hogy nem szabad idézni. Sokkal hatásosabb, egyszerűen ellopni a dolgokat".
 |
| A szomorúság kompromisszum Marco Raat: Vadkacsa ügynök |
