A magyar közönség olyan kuriózumokkal ismerkedhetett a Filmemlékezet Fesztivál megnyitójának apropóján, mint Alfred Machin kézzel színezett pacifista „kiáltványa”, az 1990-ig kallódó Átkozott háború  (Maudite soit la guerre, 1914) az első világégés idejéből, vagy a francia avantgárd alapköveként ismert Germaine Dulac-féle A kagyló és a lelkész  (La Coquille et le Clergyman, 1928), amely hatással volt a holland Joris Ivens munkásságára is. Utóbbi az 1929-ben Mannus Franken társrendezésében készült Eső (Regen) című némafilmjével képviselte hazáját a fesztiválon.

Joris Ivens (1898-1989) élete és pályája gyakorlatilag felöleli a teljes huszadik századot. Ivens három évvel fiatalabb, mint maga a film. Noha tizenhárom évesen kezdett el filmeket forgatni, csak harminc éves kora óta jegyzik rendezőként. Több mint 100 játék, kísérleti és dokumentumfilm kötődik a nevéhez. Legismertebb munkái között tartják számon a Spanyol föld, A Szajna találkozik Párizzsal és A 17. szélességi fok című alkotásait, míg A híd s az Eső című némafilmeket a lírai expresszionizmus klasszikus darabjaiként, az európai avantgárd meghatározó munkáiként említik. Gyakran dokumentumelemekkel átszőtt kísérletező filmjei nemcsak a valóság, de a történelem lenyomatai is. Ivens igazi világpolgár volt. Kamerájával különböző látleleteket rögzített szerte Európában, de járt Kínában, a Szovjetunióban és az USA-ban is. Joris Ivens neve már csak azért sem lehet teljesen ismeretlen Magyarországon, mert 2002-ben a Mediawave Fesztivál retrospektív vetítésen hozta közelképbe a filmtörténeti jelentőségű alkotót. Akkor a Mw-vendég Willem Breuker Kollektief zenei aláfestésével keltek életre az eső képei, most az igen aprólékos munkával aláillesztett Hans Eisler-féle eredeti kísérőzenével vetítették le a filmet.

Joris Ivens: Eső
Amiként az eszkimóknak több mint kétszáz különböző szavuk van a hóra, úgy Douglas Adams (Viszlát, és kösz a halakat) teherautó sofőrként dolgozó esőistene 231 esőtípust különböztetett meg „a hevesen csöpögőtől az enyhe és középfokú hideg szélrohamig monoton és szinkópált dobogással a kocsitetőn”. A távolinak tűnő hasonlat mindössze úgy kapcsolódik Joris Ivens lírai doku-etűdjéhez, hogy rámutat az eső egyik lényegi vonására: az Eső – így, nagybetűvel – sokféle. Az Eső története a gyülekező viharfelhőktől egészen a napsugarakban szárítkozó város pocsolyákban megcsillanó tükörképéig ível. Az Eső ereje a könnyű szemerkéléstől a vad, eget s földet megrengető, árvizeket fakasztó záporozásig terjed. Az Eső fogalma csepergő esőtől a zivatarig magában foglalja a mindennapokat – a kül- és a belvilágban egyaránt. Az Eső köré egész kis tanulmányt lehetne szerkeszteni. Nos, Joris Ivensnek elég volt röpke 15 perc, hogy feltárja eme örökkévaló időjárási tényező lélektanát.

Filmje olyan tökéletes ritmusban, olyan műgonddal megszerkesztett, mégis könnyed csuklóval felvett képek sorozatán keresztül mutat be egy teljesen átlagos esőt, hogy a néző kezdetben természetesnek veszi, amint a látóidegén keresztül kiszolgálják. Talán csak akkor válik gyanússá a dolog, amikor a fináléban az egyszeri mozilátogató elkezdi érezni a járdáról sisteregve tovapárolgó eső ózonnal terhes illatát. Ivens kamerája ráadásul ravasz kis jószág. Bebújik az esernyő alá, s onnan szemlélődik, máskor háztetőre mászva mélázik a cserepeken kopogó esőcseppeken. Ugyanezek a cseppek legközelebb a ház cirádáin vagy egy szobor orrán csillannak meg, miközben a bepárásodott villamosablakon keresztül és a kupolává összeolvadt ernyőrengeteg alatt történet íródik – az Eső története. S észre sem vesszük, hogy a „néma” mesélő az eső-sztori kapcsán egy egész város, egy társadalom egy kor képét is felvázolja. Mindezt látva pedig felmerül a gondolat: a filmművészet valóban „fejlődik”?

Az Eső 1929-ben forgott.