A magyar közönség olyan kuriózumokkal ismerkedhetett a Filmemlékezet Fesztivál megnyitójának apropóján, mint Alfred Machin kézzel színezett pacifista „kiáltványa”, az 1990-ig kallódó Átkozott háború (Maudite soit la guerre, 1914) az első világégés idejéből, vagy a francia avantgárd alapköveként ismert Germaine Dulac-féle A kagyló és a lelkész (La Coquille et le Clergyman, 1928), amely hatással volt a holland Joris Ivens munkásságára is. Utóbbi az 1929-ben Mannus Franken társrendezésében készült Eső (Regen) című némafilmjével képviselte hazáját a fesztiválon.
Joris Ivens (1898-1989) élete és pályája gyakorlatilag felöleli a teljes huszadik századot. Ivens három évvel fiatalabb, mint maga a film. Noha tizenhárom évesen kezdett el filmeket forgatni, csak harminc éves kora óta jegyzik rendezőként. Több mint 100 játék, kísérleti és dokumentumfilm kötődik a nevéhez. Legismertebb munkái között tartják számon a Spanyol föld, A Szajna találkozik Párizzsal és A 17. szélességi fok című alkotásait, míg A híd s az Eső című némafilmeket a lírai expresszionizmus klasszikus darabjaiként, az európai avantgárd meghatározó munkáiként említik. Gyakran dokumentumelemekkel átszőtt kísérletező filmjei nemcsak a valóság, de a történelem lenyomatai is. Ivens igazi világpolgár volt. Kamerájával különböző látleleteket rögzített szerte Európában, de járt Kínában, a Szovjetunióban és az USA-ban is. Joris Ivens neve már csak azért sem lehet teljesen ismeretlen Magyarországon, mert 2002-ben a Mediawave Fesztivál retrospektív vetítésen hozta közelképbe a filmtörténeti jelentőségű alkotót. Akkor a Mw-vendég Willem Breuker Kollektief zenei aláfestésével keltek életre az eső képei, most az igen aprólékos munkával aláillesztett Hans Eisler-féle eredeti kísérőzenével vetítették le a filmet.
Joris Ivens: Eső |
Filmje olyan tökéletes ritmusban, olyan műgonddal megszerkesztett, mégis könnyed csuklóval felvett képek sorozatán keresztül mutat be egy teljesen átlagos esőt, hogy a néző kezdetben természetesnek veszi, amint a látóidegén keresztül kiszolgálják. Talán csak akkor válik gyanússá a dolog, amikor a fináléban az egyszeri mozilátogató elkezdi érezni a járdáról sisteregve tovapárolgó eső ózonnal terhes illatát. Ivens kamerája ráadásul ravasz kis jószág. Bebújik az esernyő alá, s onnan szemlélődik, máskor háztetőre mászva mélázik a cserepeken kopogó esőcseppeken. Ugyanezek a cseppek legközelebb a ház cirádáin vagy egy szobor orrán csillannak meg, miközben a bepárásodott villamosablakon keresztül és a kupolává összeolvadt ernyőrengeteg alatt történet íródik – az Eső története. S észre sem vesszük, hogy a „néma” mesélő az eső-sztori kapcsán egy egész város, egy társadalom egy kor képét is felvázolja. Mindezt látva pedig felmerül a gondolat: a filmművészet valóban „fejlődik”?
Az Eső 1929-ben forgott.