Filmfest München: Sztárok pólóban

Bár München B kategóriás fesztivál  -- ami azért semmi esetre sem azonos egy B-kategóriás filmmel -- ebből semmit nem vesz észre sem a kritikus, sem a közönség és nem ezt tükrözi a meghívott vendégek jól csengő neve sem. A Filmfest München egyik előnye, mondjuk a februári Berlinaléval szemben, hogy nem fagy meg az ember, amíg átér egyik moziból a másikba, maximum megázik kicsit. A másik, hogy közvetlenül Cannes után, a Cannes-i szűrőn átjutott lehető legfrissebb és legjobb válogatást nyújtja, jóval közelebb van és kevésbé puccos, mint a Cote d’Azur-i nagytestvér. Na jó, mondhatnánk, de a látvány, mármint az azúrkék tengeré nem adatik meg, de bánja a fene, ha egyszer a fesztivál főhadiszállása, a Gasteig mellett ott csobog az Isar, és annak is van strandja, kellően vadregényes és az sem zavar senkit, ha a turisták, vagy annak álcázott bennszülöttek a sör okozta mámorban lekapják ruháikat és anyaszült meztelenül vetik magukat a folyó habjaiba. És harmadszor, de nem utolsósorban -- és most, mint minden szentek, magam fele hajlik a kezem -- Münchenben zavartalanul lehet találkozni és partizni minden meghívott „sztárral”; de vegyük sorjában.

Az igazság és a hazugság közti határt: Doktor Parnassus

A fesztivált Terry Gilliam The Imaginarium of Doctor Parnassus című filmje nyitotta meg, ami most már úgy fog bevonulni a filmtörténetbe, mint Heath Ledger legutolsó munkája. A film a Faust-sztori mai adaptációja: Doktor Parnassus (Christopher Plummer) egy vándorcirkusz tulajdonosa, ennek a neve az Imaginarium, ahol a néző egy mágikus tükör segítségével a fantázia és a csodák birodalmába nyer betekintést és bebocsátást. Mindez pedig azért lehetséges, mert Parnassust paktum köti az ördöghöz, akit jelen esetben Tom Waits személyesít meg. A Doktor Parnassus az igazság és a hazugság közti határt keresi egy olyan világban, ahol a nézőket már nem a tények érdeklik, hanem inkább asszisztálnak hazugságokhoz. Pár nappal Gilliam távozása után érkezett pálya-és kortársa Stephen Frears. Neki külön retrospektív sorozatot szenteltek egészen korai rövidfilmjein (The Burning), első igazi sikerén a Veszedelmes viszonyokon át a legújabb alkotásig bezárólag (Chéri). Frears, akiről köztudott, hogy nem szívleli túlságosan az újságírókat és az első rossz, vagy unalmasnak ítélt kérdés után félbeszakítja az interjút, most azzal sokkolta a szerencsés kiválasztottakat a Chéri díszbemutatója után, hogy a partin joggingalsóban és meglehetősen elnyűtt zöld pólóban jelent meg és az aktuális politikán kívül nem sok mindenről volt hajlandó csevegni. Szívesen kérdeztük volna másról is, például, hogy mikor forgat már végre otthon Angliában, a saját miliőjében, mint tette azt az Én kis mosodám vagy a Furgon esetében, mert bár Frears szépen adaptálta Colette regényét az 1920-as évek párizsi kurtizánvilágáról, a szemet kápráztató szecessziós szobabelsők, a barokkot megszégyenítő kosztüm- és kerthalmok garmadájában, győz a pompa és hallgat a mély.

A német rendezői gárdából idén két igazán nagy név képviseltette magát: Andreas Dresen, a tavalyi Német Filmdíj legjobb rendező titulusának nyertese és Oliver Hirschbiegel, a nálunk is sikerrel játszott Kísérlet -- most készül az amerikai remake Adrien Brodyval és Forest Whitakerrel a főszerepben -- és az egészen az Oscar-jelölésig jutott Hitler-film, a Bukás rendezője. Dresen párhuzamosan forgatta a Kilencedik felhő-t és a Whiskey szódával-t; talán nem kellett volna. Bár a forgatókönyv írója ugyanaz a Wolfgang Koohlhase, akinek a poénjai szikráztak és visszhangra leltek a közönség soraiban a Sommer vom Balkon esetében, most a filmforgatás kulisszái mögött játszódó történetben együgyűen, a nem szakmabeli számára üresen szólnak. Hirschbiegelt Angliába csalták filmet csinálni a Five Minutes of Heaven-re, nyilván beígérték neki Liam Neesont és nem mondhatott nemet. A játék a fiktív találkozással a bátyját meggyilkoló IRA-tag és a gyilkosságot végignéző 11 éves öccsel, 30 évvel később megrázó is lehetne, de nem az. A hősök szenvedélyesek, bosszúszomj hajtja őket, mi viszont beavatás híján kint rekedünk az eseményekből.

Zavartalanul lehet találkozni és partizni minden meghívott „sztárral"

Igazi csemegének ígérkezett az idei Cannes-i Arany Kamera-díjjal (legjobb elsőfilm) kitüntetett Samson és Delilah, Warwick Thornton alkotása, már csak amiatt is hogy ausztrál aborigin szereplőket vonultat fel. A film a két sivatagban élő tinédzser, Samson és Delilah egyéni boldogság-és szerelemkeresését mutatja be sok kenguruval, vörös sziklával és naplementével. És akikről, bár még nem nagy nevek, biztosan hallani fogunk még, Anton Pichler osztrák rendező és Valdis Óskarsdóttir izlandi rendezőnő, akit eddig Gondry és Vinterberg vágójaként ismertünk. Pichler a The Journey of an Olive Tree című filmjében kilenc embert hoz össze kilenc országból, különböző kultúrákból és vallásokból egy szent cél érdekében, egy olajfát kell elvinniük Jeruzsálemből Tripoliba és ott elültetni, ehhez 6000 kilométert és öt országot kell átszelniük. Képesek-e az emberek ennyire eltérő háttérrel, mint a Szaddám-rezsim politikai foglya, az ukrán békefenntartó Irakban, a tűzoltó, aki a Word Trade Center lángjait oltotta, az izraeli vadászpilóta, egy cél érdekében félretenni sérelmeiket és hatékony csapatként együttműködni. Az izlandi rendezőnő saját családtagjairól forgatott, egy esküvőre induló, de oda soha meg nem érkező nászmenet viszontagságos és mulatságos buszos utazására invitál bennünket, ahol a cél a piros tetős templom megtalálása a kopár izlandi tájban.

Idén a müncheni fesztivál minden eddiginél több nézőt vonzott, a 75 ezres nézőszámmal 27 éves rekordot döntött meg. Még merje valaki azt mondani, hogy a válságban nem fontos a kultúra és nem áldoznak rá. Államok, rendszerek és kormányok hihetik ezt, de ezek szerint a néző mást gondol.