Van-e még feldolgoznivalója a magyar dokumentumfilm-gyártásnak a rendszerváltás évtizedéből? Megragadható-e dokumentumfilmes eszközökkel a magyar társadalomban végbement elitváltás, és egyáltalán filmre kívánkozik-e mindez? Van-e piaca Magyarországon ezeknek a műveknek? A kérdéseket három rendezőnek, Schiffer Pálnak, Kisfaludy Andrásnak és Gulyás Gyulának tettük fel.

- Az elmúlt tíz évben lezárult egy periódus Magyarország történetében, amelyet leginkább "rendszerváltásként" szoktunk aposztrofálni. Ezen időszak alatt olyan dolgok történtek az országban, amelyek feltehetőleg soha nem fognak újra - vagy legalábbis ugyanilyen módon - lejátszódni. Mennyire sikerült Önök szerint megragadnia ezt az időszakot a magyar dokumentumfilmnek - ha egyáltalán feladata volt ez -, különös tekintettel arra, hogy ebben a válságokkal teli évtizedben maga a magyar filmgyártás is mély válságba került.
- Schiffer Pál: Magam is úgy gondoltam abban az időszakban, hogy olyan folyamatok zajlanak az országban, amelyek azelőtt soha nem történtek meg, és ezért mindezt jelenidőben, az eseményekkel párhuzamosan kell leforgatni. Némi szerencsével sikerült az akkor még állami tulajdonban lévő Videoton gyár kapuin belülre kerülnöm, s ezzel körülbelül egyidőben Almási Tamás Ózdról készített filmet. Így létrejött két sorozat (Törésvonalak; Tehetetlenül), amelyekre igen büszke vagyok, hiszen nem pillanatfelvételt készítettünk, hanem több éves időszakot sikerült feldolgoznunk. Ugyanakkor persze vannak adósságaink, amelyről részben a körülmények, részben magunk tehetünk. Nekem szerencsére rendelkezésemre állt a forgatáshoz szükséges összeg akkor, amikor lényegében nem készült magyar játékfilm, amikor sokan ott álltak a kamera mellett, és pénz híján nem tudtak dolgozni.
- Sokak szerint ennek a korszaknak a lezárultával jónéhány jelenség végleg el is tűnt, amelyeket nem lehet többé filmen tetten érni. Vagyis erről az időről többé nem lehet úgy filmet csinálni, ahogy eddig, hiszen maga a környezet is átalakult.
- S.P.: A rendszerváltás első négy-öt évében, de talán később sem volt ez másképp, se az értelmiség, se a gyári munkások, se a parasztság nem nagyon értette, mi is történik vele, és valljuk be, erről igazán még ma sincs fogalmunk. Emiatt maradt sok helyzet feldolgozatlanul, sok kérdés megválaszolatlanul, emiatt születtek esetenként kiáltóan rossz filmek.
- Kisfaludy András: Véleményem szerint még nem zárult le semmi, hiszen ma is szembesülünk nap mint nap olyan problémákkal, amelyekről beszélni kell, a dokumentumfilm nyelvén is. Ezzel kapcsolatban egyébként nagyon sok mindent elárul, hogy bizonyos időszakokban melyek voltak a leggyakoribb dokumentumfilmes témák. A Fekete vonat az ingázókról szólt, az agglomerációs környezetben élő emberek sorsáról, annak minden sajátos vonatkozásával, ami azért volt revelatív, mert az akkori Magyarországon deklaratíve nem létezett munkanélküliség. A rendszerváltás előtti években a magyar történelem addig elhallgatott, sokszor tragikus epizódjai jelentek meg a filmekben, elég Sára Sándornak a voronyezsi katasztrófáról, vagy a Gulyás-testvérek Isonzóról szóló alkotására gondolnunk. 1996-ban a filmszemlére benevezett dokumentumfilmek több mint a fele a holokausztról szólt, ami szintén jól mutatja, hogy milyen területen éreztek az alkotók megtárgyalni, kibeszélni való kérdéseket. Ugyanakkor Gulyás Gyula Ne sápadj! című filmjében, a domaházi parasztpolgárról az is kiderül, hogy miközben körülötte a környezet a rendszerváltás idején teljesen átalakult, az ő életét, küzdelmét és személyiségét ez nem változtatta meg. Ehhez rögtön hozzátenném, hogy nemcsak a műfaj képviselői hibáztathatók azért, hogy nem mindig tudták végigkövetni ezeket az eseményeket. Bizonyos kérdések feltárása - például az újgazdagok rétegének felemelkedése - szinte megoldhatatlan dokumentumfilmes feladatnak bizonyul, bár nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez olyan érdekes téma, mint sokan gondolják.
- Gulyás Gyula: Addig amíg nem készül róla film, nem tudjuk, megmondani, hogy érdekes-e vagy sem. Az már valószínűbb, hogy korántsem veszélytelen. A rendszerváltás óta nagyon meg kell válogatnunk, kire irányítjuk a kamerát. Nem egészen véletlen, hogy elsősorban a középosztálytól lejjebb elhelyezkedő társadalmi rétegekről készült valamiféle analízis ezekben a filmekben, ők ugyanis könnyebben szóra bírhatók. Ettől fölfelé már jóval nehezebb odaférkőzni a megfelelő emberekhez, tetten érni a folyamatokat. De feldolgozatlan még az a kérdés is, hogyan érvényesül a globalizáció a mindennapokban, mondjuk egy falusi közösségben, illetve mennyire van rálátásuk minderre az ott élőknek, és milyen mértékben korrumpálódtak a helyi potentátok. Ahogyan az is megérne egy misét, hogyan zajlott le a filmgyár privatizációja (ahol most ülünk), amelynek során földönfutóvá tettek jónéhány szakembert.
- Önök szerint a dokumentumfilmnek elsősorban időtállónak kell lennie, és a jövő számára kell megőriznie valamit a jelenből, vagy fontosabb az, hogy itt és most felhívja a figyelmet valamire, mozgósítson bizonyos erőket, esetleg változást indukáljon?
- S. P.: Amikor az ember filmet készít, nem az örökkévalóságnak dolgozik, hanem valamilyen mondandója van a közönség számára. Aztán persze kiderül, hogy amit létrehozott, tíz-húsz év múlva is érdekes-e. Ezt leginkább akkor tudom lemérni, amikor a Cséplő Gyurit, vagy a Fekete vonatot levetítem a hallgatóimnak, és a reakcióikból kitűnik, hogy ezek a filmek ma is hatnak és működnek.
- G. Gy.: A mai fiatalok is elkészíthetnék azt a fajta - nem pusztán mentális - térképet, amely egy új szemszögből mutatná meg, milyen társadalomban, milyen konfliktusok között léteztünk az elmúlt években. Bizonyosan találhatnának olyan érdekfeszítő, akár kockázatos témákat is, amelyek dokumentumfilmre érdemesek. Annak idején mi is úgy nyúltunk a méheskaptárba, hogy nem igazán tudtuk, a méh fog-e csípni, de néha kiszedtük a mézet. Csakhogy mára gazdasági vállalkozássá vált a filmkészítés, és nagyon sokan érvényesülnek olyanok, akik csak a filmből de a nem a filmért élnek.
- A dokumentumfilmgyártásban is?
- G. Gy.: Ott kiváltképp. Manapság sokszor az invenció hiányzik, az, hogy az alkotó igazán beleássa magát a témába, hogy elegendő időt eltöltsön a terepen. Ma, amikor az van előnyben, aki öt nap alatt forgat, ezt nyilván képtelenség megvalósítani. Úgy vélem, hogy a személyi képességeknek a jövőben nagyobb lesz a fedezete, noha valószínűleg nem fogjuk azt megérni, hogy ezek a filmek méltóképpen legyenek forgalmazva, vagy akár tárolva is.
- Kinek van ma szüksége Magyarországon dokumentumfilmre?
- S. P.: A két kereskedelmi tévének biztosan nem, deklaráltan sem. A két közszolgálati televíziónak már igen, főleg a Duna TV-nek, amely szerencsére gyakran mutat be dokumentumfilmet. Az M1-en azonban néhány ember monopolizálta a dokumentumfilm-piacot, ahol, ha ingyen adjuk, akkor se kell a filmünk. Semmi sem utal arra, hogy az MTV-nek volna egy átgondolt koncepciója arról, hogy milyen dokumentumfilmeket, mikor és hogyan akar bemutatni. Nem látok tematikai vagy stíluspreferenciákat, elképzelést arról, hogy mi a dokumentumfilm szerepe a műsorfolyamban. Azok, akik erről döntenek, maguk is gyártók és magánvállalkozók, akik a saját produkcióik bemutatásában érdekeltek, ami nemcsak morális és etikai szempontból, de jogilag is kifogásolható. Így aztán arra sincs esélyünk, hogy saját munkáinkon keresztül visszajelzést kapjunk arról, hogy mi érdekli a magyar társadalmat, az értékes műsorok iránt fogékony közönséget.
- K. A.: Azért ami van, azt ne hallgassuk el, hiszen az M2 szinte minden héten vetít dokumentumfilmet, Forgács Péternek a közelmúltban láthattuk az életmű-sorozatát. A kérdés szerintem az, hogy egy közszolgálati televízió tudja-e, hogy van-e igény az ilyen filmekre. Nyilván tudja. Akkor pedig néhány tény, illetve nézettségi adat mellett nem mehet el szó nélkül. Ha jól emlékszem Almási Tamás filmje az M1-en, főműsoridőben csaknem 1,3 millió embert vonzott. Az én filmemet, a Muciust az MTV2-n 700 ezren látták, igaz, hogy még a kereskedelmi televíziók indulása előtt. Ugyanakkor, ha van egy olyan film, ami nem feltétlenül eredményez nagy nézettséget, vagy nem napi aktualitású, de az ország történetéhez, vagy a nemzettudathoz hozzátartozik, akkor azoknak is meg kell adni a lehetőséget illetve a műsoridőt a szereplésre.
- A kereskedelmi televíziók jónéhány társadalmi csoporttal - cigányokkal, szegényekkel, hajléktalanokkal, testi vagy szellemi fogyatékosokkal - kapcsolatban kanonizáltak egy olyan ábrázolásmódot, amelyekben ezek az emberek szinte árucikkeké váltak, a nézettség illetve a hirdetési bevételek növelése érdekében. Hogyan tud ezek után egy dokumentumfilmes közelíteni ezekhez a témákhoz?
- K. A.: Rögtön mondok egy példát. Dénes Gábor Szivárványos tütü csillag című filmje, amely a fogyatékos gyerekek gondozásáról szól, és egy intézetben játszódik, csaknem egy óráig tart. A film végén pedig láthatjuk, amint az egyik ápolt a gondozás és az odafigyelés hatására elmosolyodik, melegséget, boldogságot érez. Csodálatos pillanat. Vagy például Gyarmathy Lívia Lépcső című filmjében a kevéssé képzett, de tehetséges cigány asztalos dühét és tehetetlenségét csak a film végén érzékeljük, így az ő, vagy a fogyatékos ember érzéseit csak úgy érthetjük meg, ha végigüljük az egész filmet. Ugyanez a téma a kereskedelmi tévék produkcióiban kap három percet, vagy egy hatásvadász kommentárt és a tényleges jelentés, az emberi gesztus és küzdelem nem tud hitelesen megjelenni.
- G. Gy.: Ezek e témák - a kereskedelmi televíziók bármilyen felületes, bulvárszerű hozzáállása ellenére - sosem lehetnek lerágott csontok. A kérdés, hogy ki hogyan közelít egy témához. A dokumentumfilmet pedig nem szabad reklám-céloknak alárendelni, bár nem is hiszem, hogy ilyesmire alkalmas volna. Ezekre a filmekre áldozni kell.
- Mi a véleményük a dokumentumfilm továbblépési lehetőségeiről a stílus területén? Láthatunk-e újra úgynevezett dokumentum-játékfilmeket vagy nem fikciós játékfilmeket?
- S. P.: Azt gondolom, hogy a hetvenes évek dokumentumfilmjei többnyire szinkronban voltak az adott kor valóságával. Ily módon készült - a nem fikciós játékfilm stílusában - Ember Judit, Elek Judit, Gazdag Gyula vagy jómagam több filmje. Később a történelem, mint téma, dominánssá vált, és nyilvánvaló, hogy egy történelmi dokumentumfilmet nem lehet megcsinálni szinkronitásban, mert az ember nem mehet vissza az időben. Most talán újra érdemes volna a nem fikciós játékfilm felé fordulni, de ma nekem nem nyílna anyagi lehetőségem arra, hogy egy olyan stílusú filmet csináljak, mint amilyen a Cséplő Gyuri volt. Ugyanakkor bizonyosan mindannyiunknak el kell gondolkodnunk azon, hogy egy megváltozott ritmusú, színvilágú, stílusú életben, és főleg egy megváltozott televízió mellett, mennyiben kellene a dokumentumfilmnek stilárisan megújulnia, Biztos, hogy váltani kell, akár belső tempóban, akár a felhasznált képi eszközökben. Ezt mutatja az is, hogy az a kevés, ami ebből látszik - például Salamon András két filmje, a Koldusmaffia és a Városlakók - könnyebben talált piacot. Ezekben a rendező megpróbált egy másfajta, ha úgy tetszik elektronikusabb dokumentumfilmes stílust megvalósítani anélkül, hogy tartalmi kompromisszumokat kötött volna.
- K. A.: Én úgy vélem, hogy a dokumentumfilmnek, az animációs és a népszerű tudományos filmnek (nem véletlenül ezt a hármat említem) most stratégiai ágazatnak kellene lennie. Gondoljunk arra, hogy a Spektrum, a Duna TV, a National Geographic milyen sok népszerű tudományos filmet mutat be. Ez ugyan nem dokumentumfilm, de magas színvonalon művelve értékes, ugyanakkor igen költséges műfaj. Magyarországon viszont ez is létezett, gondoljunk Homoki Nagy István gödöllői telepére, ahol olyan filmek készültek, amelyeket a mai napig el lehet adni (Cimborák, Hegyen-völgyön át). Az első magyar Oscar-díjas film animációs film volt (Rófusz Ferenc: Légy), az első Európa-filmdíjas dokumentumfilm a Recsk volt, s ezek azért mégiscsak jelentenek valamit.
- G. Gy.: Nekem volna egy javaslatom, és az Internet kiválóan alkalmas erre. Tegyenek közzé egy pályázatot, hogy hogyan képzelik el a dokumentumfilm forgalmazását a gyártók, az alkotók vagy a nézők. És ha születik egy-két épkézláb elképzelés, akkor azzal talán el lehet kezdeni ostromolni a megfelelő forrásokat.
- Érintőlegesen szó esett a magyar újgazdag, vállalkozói réteg felemelkedéséről, illetve hogy rejlenek-e emögött megfilmesítésre érdemes történetek...
- G. Gy.: Ezek a folyamatok rendszerint a hátunk mögött, titokban, rendkívül nagy óvatossággal zajlottak vagy zajlanak még ma is, és aki megpróbálja beleütni az orrát, csúnyán megütheti a bokáját. Persze az is igaz, hogy szinte minden héten hallhatunk a sajtóban olyan ügyekről, amelyek mögött igen befolyásos emberek és igen nagy összegek húzódnak.
- S. P.: De ezek nem igazán megfilmesíthetők.
- G. Gy.: Kivéve, ha találok egy embert, aki valahogyan a partvonalon kívülre került, hirtelen beszédessé válik, és hajlandó sok mindent elmesélni.
- S. P.: Elmeséli, és mire a történet végére ér, valamelyikünket lelövik.
- K. A.: Ennyit szerintem nem ér meg ez a dolog, De egyszer majd eljutunk oda, hogy tisztázódnak bizonyos viszonyok, megszűnnek érdekeltségek, lazulnak a kötöttségek, és akkor talán nagyszerű filmek készülnek majd a mostani korszakról. De ma, amikor még zajlanak ezek az események, aligha. De ez csak a felszín, amely alatt ott húzódik egy társadalmi viszonyrendszer, egy politikai berendezkedés, egy jogrendszer, amely mindezt lehetővé teszi.
- S.P.: A téma annyiban mindenképpen érdekes lehet, hogy ezek a fejlemények menyire voltak beprogramozva az egész átalakulásba. Szalai Erzsébet Szerep-próba című könyvéből sok minden kiderül abból, hogyan zajlott le Magyarországon az elitek cseréje és osztozkodása, hogy miként kerültek helyzetbe emberek. Ennek a közgazdasági, politikai, filozófiai átfogó elemzése még ma is hiányzik, bár nem is biztos, hogy ez a mi dolgunk. Hacsak nem jön egy zseniális dokumentumfilmrendező és csinál egy olyan filmet, mint annak idején Gazdag Gyula, amikor elkészítette a Határozatot.