De ez már azután történt, hogy a filmszínházat félig megtöltő közönség megnézte a tavalyi Filmszemle spotját, majd azt, ahogy Jancsó Miklós elmélkedik a vásznon a mai állapotokról filmen túl és innen. Miután a filmet a nagymama lekvárjához hasonlította (tán nem a legjobb, de évekkel később is szeretjük) belemondta a kamerába „Szeretünk szórakozni, mégis jobb lenne kicsit elgondolkozni, hogy hol is élünk, milyen az életünk. Hát ennyi. Csak így tovább. Mindegy, mit csinálsz, csak jó legyen.”
Ezek után a színpadra kiültek a szövetség vezetőségének tagjai, és Báron György moderálásával megkezdődött a különböző szakmai területek helyzetét röviden értékelő beszédek sora. Tarr csak röviden beszélt: „Visszafogom magam, mert olvastam a Screen Dailyben, hogy én csak a saját hangom szeretem hallani.” A vásznon mindvégig egy háromosztatú kép volt látható, az elsőn a 2010-ben, a másodikon a 2011-ben, a harmadikon pedig a 2012-ben készült filmek címei, értelemszerűen az utolsó nagy vörös évszám alatt egy szó sem állt.
Legelőször a Magyar Rendezők Céhe nevében Vészi János rendező állt ki a pódiumra, aki a céhtagoknak kiküldött kérdőívek eredményét összegezte és elemezte. A tagság harmada válaszolt, közülük három kapott filmalapos támogatást, Vészi érdekesnek ítélte, hogy a többi támogatott nem tudott-akart válaszolni. Kiderült, a rendezők többsége kényszervállalkozó, s a tanításból-nyugdíjból élők is nagy tábort alkottak. A rendezők nagy része alig ismeri a kollégáit, csak szakmai fórumokon találkozik velük, vagy még ott sem. Kívánatosnak tartanák a műhelymunkát, a producert többségükben „egyenrangúnak” ítélik. Egy válaszadó nem talál kifogásolnivalót abban, ha a kormány által kinevezett testület lesz a filmes szakma legfőbb szervezete, tíz válaszadó pedig azt szeretné, ha szakmai szervezetek kerülnének döntési pozícióba. A jövővel kapcsolatban ketten bizakodnak, 17-en kivárnak, hogy lássák az új filmeket, 16-an pedig borúlátóak. Vészi szerint a céh elöregedett (a legfiatalabb válaszadó 1966-os születésű), a rendezőknek semmi társadalmi megbecsülése nincs, mint ahogy műhelyek, alkotócsapatok nincsenek, beszűkültek a szakmai kapcsolatok, és nem jellemző a kontinuitás, a mester-tanítvány viszony sem. A mai helyzet sajátos, politikai einstandolás folyt le, „a Pásztor fiúk ócsárolják a Pál utcai fiúkat”, akik amúgy egymás barátai. S bár „járhattunk volna sokkal rosszabbul is”, utalt Vészi a kormányzat kulturális színtéren tapasztalható más döntéseire, „de jobban is”.
Babiczky Lászlóval kezdődött meg a kisműfajok értékelése. Babiczky a köztévéhez osztott, általában a tévéképernyőre készülő filmes műfajok helyzetét rossznak látja, egyáltalán tévedésnek ítélte, hogy annak idején ez a merev mozis-tévés kettéosztás döntötte el, hogy az alkotások a Filmalaphoz vagy az MTVA-hoz, NMHH-hoz kerültek finanszírozási-támogatási szempontból. Azt MTVA állapota nem teszi lehetővé, hogy megfeleljen a feladatának sem gazdasági, sem szakmai szinten. A filmes szakma nincs ott az elbíráló testületekben, nem érvényesül a sokszínűség.
Muhi András a rövid- és kísérleti filmek helyzetét ecsetelte. Emlékeztetett arra, hogy szűnt meg a filmes önkormányzatiság, hogy változott meg a szakmai konszenzussal született Filmtörvény szakmai konzultáció nélkül. A Filmalap nagyjátékfilmes központú lett, ellehetetlenült a független filmes terület. Az egyablakos vitára utalva elhangzott „nincs ablak a többieknek”. Az MTVA eddig egy alkotás elkészültét tudja felmutatni, holott a kisfilm a magyar filmes társadalom legpezsgőbb része, minden évben megszületik 100-150 alkotás, akármilyen is a támogatási rendszer, és a fesztiváleredményekben is ez a legegyenletesebb műfaj. Ugyanakkor gyenge az érdekérvényesítő képessége, holott szinte mindegyik, ma már világhírű rendező kisfilmekkel kezdett. Hiányoznak a műhelyek, ugyanakkor a Filmalap bizonyos művek létrejöttét elkezdte támogatni (vizsgafilmek), de egy beígért új BBS helyett eddig csak Joe Esterhas és Oliver Stone érkezett a magyar filmes oktatásba egy-egy előadás erejéig. A kísérleti filmek helyzete még rosszabb, atomizálódás van, nem jó, hogy nincs Filmszemle, ami ennek a szcénának is fontos bemutatkozási terep volt mindig is – általában a kisfilmes termés a netre „szorult vissza”.
Ulrich Gábor az animációról beszélt, a Filmalap kebelén belül 3 filmterv alakul és egy félkész film (Egill) munkálatai érhetnek tán véget az idén. A MOME vizsgafilmjeire 30 millió forintot biztosít a Filmalap. Ulrich bírálta az NMHH gyakorlatát, amely nem a rendezők személye, hanem az alkotóműhelyek mentén hirdeti meg a pályázatokat, ami idén három alkotást jelent, tehát ha valahol sok rendező dolgozik, közülük is csak hárman pályázhatnak, többen nem. A támogatás összege: 2003-ban 200 millió forint jutott animációra összesen, ma 180 millió forint. A Filmtörvény nem veszi figyelembe az élőszereplős és az animációs filmek gyártási költségeinek különbségeit, így bizonyos költségeket nem lehet elszámolni. Nehéz a helyzet, „az animáció reanimációra szorul”.
Papp Gábor Zsigmond a dokumentumfilm helyzetéről beszélt, bár eredetileg a MADE-t vezető Kisfaludy Andrásnak kellett volna összegeznie a helyzetet, ő azonban ezt nem vállalta. „Rövid leszek, mert nem sok minden történt”, mondta Papp, aki maga is műfordításból kellett eltartsa magát az elmúlt egy évben. A MADE kapott MTVA-s forrásokat, Papp viszont sok más kollégájához hasonlóan nem, így a rendezők sokszor a tartalékaikat élik fel, ha voltak nekik. A régi rendszerben négy helyről érkezett évi 3-500 millió forint, és egy alkotásra 3-5 millió jutott. Ma az NMHH a „kevesebb alkotásnak adjunk több pénzt”-elvet követi, 8 millió forint jut egy alkotásra. De a kurátorok kinevezésre nem szakmai alapokon történik, így félő, bizonyos égető társdalmi problémák feldolgozása nem kap támogatást, pedig még az MMKA idején is került forrás az épp regnáló rezsimmel szemben kritikus alkotásokra (pl. 2006-os rendőrattak).
Tóth-Szöllős András beszélt az ismeretterjesztő filmekről. Ő is kérdőívezett, a 30-35 alkotóból 10 jelzett vissza, ebből 4 dolgozik, 6 nem. Jelenleg 10 film áll előkészítés alatt (ez általában az írás fázisát jelenti), 1-2 pedig készül – ez lenne ma a tudományos-ismeretterjesztő „filmipar”. Finanszírozásban a régi maradékelv a maradék maradékelvévé módosult, alig van forrás. 2007-ben 25 pályázatból 7 nyert, 2012-ben 28-ból 2 – lennének tehát ötletek, de kevés valósulhat meg. A műfaji alkotók megélhetései forrásai: 0.6%-uk tévés szakmai munkákból él, 6,5%-uk filmalkotó, 13%-uk vagyonfelélésből él, 27%-uk nyugdíjas, 7,3%-uk a jogdíjakból él, 16%-uk pedig egyéb szakmai tevékenységből (operatőr, vágó stb.). A többiek a szakmán kívül kell dolgozzanak. Az egyetlen nagy műhely nem tud forráshoz jutni, nincs műhely, nincs közösség. Felvetül a kérdés, kell-e egyáltalán ez a műfaj, kérdezi Tóth-Szöllős. (Miközben a moziba kerülő alkotások, mint a Vad Magyarország, óriási közönségsikert értek el, tesszük hozzá.)
A producerek helyzetéről rendhagyó módon nem kaptunk átfogó képet, Pataki Ági mint Pilátus a krédóba, került a mikrofon elé. Így ő a maga helyzetéről tudott beszélni, amely, eltérően a többi felszólaló által felvázolt borús képtől, bizakodó volt (ehhez kapcsolódott később Szekeres Dénes is). A producerek nem alakítottak ki általános véleményt, Pataki szerint azért, mert „mi vagyunk a legjobb helyzetben” a filmszakmai résztvevők közül. „El kell ismerni, készülnek nagyjátékfilmek”, a Filmalap megegyezett a producerekkel – tán épp ez volt a célja, hogy egyéni megállapodásokra törekedjen szakmai konszenzus kialakítása helyett. A pozitív képről úgy vélekedett „lehet, hogy megalkuvó vagytok, de ez az én álláspontom”, majd Szekeres is arról beszélt, a bankszámlaszámok MMKA-csőd ideji befagyasztása után ő is „felszabadult”, majd vele is megállapodott a Filmalap, korrekt szerződéseket kötve.
A szinkron helyzetét Jankovics Krisztina festette le, aki folyamatos minőségromlásról számol be, aminek az árverseny az oka – a 90-es évekhez képest 50-60%-kal estek az árak. A közszolgálati tévéknek kötelességük lenne minőségi szinkronstúdiókat foglalkoztatniuk. Vámosi András a hangmérnökök nevében beszélt, és elkeserítő állapotokról számolt be – a producerek sokszor kihasználják erőfölényüket, nem fizetnek csak zsarolás hatására, akkor is csak részben. A vágók helyzete sem sokkal jobb, nyomorúságos lyukakban dolgoznak lopott szoftverekkel, rossz munkaeszközökkel 10-12 órákat egyhuzamban - „a vágás a szükséges rossz lett”. „Akiben felmerül az a perverz gondolat, hogy két gyereket, önálló lakást szeretne, nem menjen el vágónak.”
Kende János az operatőrök nevében beszélt arról, kevés a minőségi munka, s „kultúratámogatás helyett a kultúra támadása folyik”. Jancsó Miklós Csend és kiáltás című filmjére utalva úgy fogalmazott, „A csendet látom, hallom, a kiáltást várom”.
A filmszakmai szereplők után a mozik és a szaksajtó helyzetével lehetett megismerkedni. Utóbbiról Schubert Gusztáv szólt, aki szerint a kultúra kérdése nem lehet pénzkérdés, politikai döntés kérdése. „Rólunk elfeledkeztek” jelentette ki, mivel a lapkiadás a források 2/3-át elveszítette a filmes rendszerváltás után. Kultúra nélkül nincs nemzet, társadalom, a kultúráról való gondolkodás nélkül pedig nincs művészet. A problémák gyökere a szocializmusban vannak, amely sikeresen sorvasztotta el a kultúratámogató, -eltartó polgárságot, és a helyzeten a rendszerváltás sem tudott változtatni. Évi 8-10 film nem elegendő arra, hogy leképezze a társadalmi helyzetet, vélte Schubert, ugyanakkor képkorszak van, amely társadalom lemond a képekről, a létezésről mond le. Mindemellett nem a panaszkultúra a megoldás.
Bakos Edit az artmozikról beszélt: megszűnt a budapesti artmozis egyesülés, csak országos szinten létezik a dolog. Az elmúlt időszakban 10 mozi, 20 terem zárt be, közülük 3 Europa Cinema-tag volt. Azért csak ennyi zárt be, mert az NKA 150 milliós támogatást adott. Az artmoziknak az sem segít, hogy működésre nem lehet pályázniuk, csak fejlesztésre, közösségi eseményekre, ugyanakkor villanyszámlát, fizetéseket illenék fizetni. A Filmalap 2012-ben 102 milliós támogatást adott 27 mozinak és 8 forgalmazónak, az NMHH a második félévben pedig 200 milliót. Ez az évi 407 millió az MMKA idején 500 millió volt (plusz fesztiválok támogatása), mégis gondok vannak, az artmozi besorolási rendelkezéseket is meg kéne változtatni, ráadásul a Filmiroda nem végzi el a statisztikai összegzést, úgyhogy tervezni is lehetetlen, a külföldi adatszolgáltatói kötelezettségekről nem is beszélve.
A fél 10-re meghirdetett szombat délelőtti programról ekkor el kellett jönnünk, így az MTI-ről tudjuk, hogy Lengyel László politológus beszélt az MMKA helyzetéről. "Nagy hibának tartotta, hogy a Medgyessy-kormányzat hirtelen hatmilliárd forintra emelte a filmes támogatásokat, amit nem is tudott betartani, "már az első megszorításnál belenyúltak". Szerinte ekkor kezdődött az MMKA eladósodása, a konszolidációs programot pedig már későn hirdette meg a kulturális kormányzat. Szerinte az új rendszer átláthatatlan, egyablakos, központilag irányított, ami azért következhetett be, mert a filmesek nem álltak ki a saját maguk által kialakított intézményrendszerükért. Mint fogalmazott: az egykori erős, egységes, kemény lobbinak tartott filmszakma gyorsan "gyönge, gyáva, egymást feljelentgető" társaság lett. A rendezvényen felszólalt Grunwalsky Ferenc, az MMKA kuratóriumának korábbi elnöke is, aki halotti tornak nevezte a rendezvényt. Felhívta a figyelmet, hogy a 2000-es évek legnagyobb vívmánya a filmtörvény megalkotása volt, hiszen korábban nem létezett a kultúra területén jogi szabályozás. Felidézte, volt olyan év, amikor 35 filmet mutathattak be a szemlén, szerinte legalább évi 20 film kellett volna ahhoz, hogy a közönség újra nyitott legyen a magyar mozira. Az MMKA megszűntetését "szalámitaktikának" nevezte, ugyanakkor visszautasította, hogy bárki "talicskával tolta volna ki a pénzt" a szervezetből. Szerinte a vádak alaptalanságát mutatja, hogy senkit sem vádoltak meg. A közgyűlésen a jelenlévők megszavazták, hogy mindent megtesznek az MMKA megmentéséért, amennyiben ez nem sikerül, akkor új, független filmes alapítványt hoznak létre." - olvasható a távirati iroda beszámolójában.
