Az, akinek legutóbb megmutattam az üvegkaptáramat, melynek formái oly pontosak, mint az óra körforgása… Az, aki látta az üveglapok állandó nyugtalanságát... a folyamatos zümmögést, mely oly rejtélyes és őrjítő, túl a fészken... a méhviaszból készített hidakat és lépcsőket, a királynő rettenetes spiráljait... a tömegek sokféle és állandó tenni akarását... a könyörtelen és hasznos erőfeszítést... a nagy jövés-menést... a tudattalan álmatlanságot, ami holnap is munkára készteti őket... A halál előtti nyugalom... Egy olyan helyen, ahol nincsen betegség vagy síremlék... Egyszer az a valaki, aki látta mindezt, ámulatba esett, egy pillanatra eltévedt a tekintete; arca névtelen és szomorú rémületbe borult.
Ezeket a gondolatokat jegyzi fel füzetébe Fernando az esti lámpafénynél a polgárháború utolsó éveiben a spanyol Hoyuelos faluban, A méhkas szelleme című filmben. A kasztíliai villa könyvespolcai és festményei az otthon egykori fényét őrzik, a lép hatszögeit idéző rácsos ablakok sárgás derengéssel vonják be a szobákat. Ugyan Fernando és családja a frontvonaltól távol élnek, a háború rajtuk is nyomot hagyott: a férjet sötét szorongása, a feleséget besorozott szeretőjének emléke tartja távol a másiktól és a gyerekektől. A két kislány, Ana és Isabel gyerekkorát sokáig nem töri meg a háború.
A méhkas szelleme gyerekrajzokkal és egy Hoyuelos kőházai közé begördülő teherautóval indul. Ezen érkeznek a csodálatos Frankenstein (James Whale, 1931) filmszalagjai, a falubeli gyerekek pedig rögtön körülzsongják az autót. A vetítésre összegyűlnek a helyiek, Ana és Isabel az első sorokból csodálkoznak rá a filmre. Anát különösen Frankenstein és egy kislány találkozása nem hagyja nyugodni: barátok lesznek, a szörnyeteg mégis megöli őt. Miért teszi ezt, és aztán miért kell a szörnyetegnek is meghalnia? Éjszaka, lefekvése előtt Ana nővére, Isabel válaszol a kérdéseire, bennfentesként megnyugtatja, hogy amit a vásznon látott az nem a valóság, nem halnak meg, hiszen a szörnyeteg egy üres házban, szellemként él a falu határában.
Találkozás a szörnyeteggel
Innentől kezdve Ana számára minden kaland, minden játék, minden mese a halálról szól, élete minden epizódja az elmúlás, a veszteség, a végesség egy-egy fejezetévé válik. Miután Isabel látja, hogy történeteivel milyen könnyen félrevezetheti Anát, és őt magát is foglalkoztatja a filmbeli erőszak, újabb és újabb cselekkel igyekszik húgát a halál gondolatával szembesíteni, apjuk, Fernando pedig gombászás közben mutat meg a gyerekeknek egy rettenetes démont: a gyilkos gombát. Még az iskolai óra kedves figurája is ijesztővé válik. Egy biológiai feladat során Don José, az emberváz belső szerveit kell a gyerekeknek visszailleszteni. Ana a szemeit rakja a helyükre.
Ezen az órán az osztály egy mondókát szaval:
2 meg 2, az 4,
4 meg 2, az 6,
6 meg 2, az 8,
meg 8, az 16,
meg 8 az 24,
meg 8 az 32.
Szent lelkek,
Előttetek térdelek.
Ez a jelenet Fernando fent idézett monológját követi, gondolatiságában jól rímel az iskolai mondókára. Ahogyan a kaptár matematikai tökéletessége és a méhek szelleme egyszerre válnak egymás feltételeivé és teszik rettentővé egymást, úgy állnak szemben a számolás és a szent szellemek.
Ana ugyanolyan súllyal tapasztalja meg a materiális valóságot, mint ahogyan átadja magát a saját képzeletvilágának. Nemcsak a nővére megtévesztő játékai miatt, hanem mert minden, ami igazolható és a felnőttek által jóváhagyott, például az emberi szervezet felépítése, pont olyan abszurdnak és meseszerűnek tűnik, mint a falu mellett tanyázó szörnyeteg fantáziája.
Isabel megmutatja Anának az üres házat, ahol Frankenstein szelleme él. Bátorságpróba, amelyet mindketten kiállnak, annak ellenére is, hogy az épület körül bizonyító erejű lábnyomokat találnak – Ana képzeletének és a valóságnak újabb összefonódása. Majd amikor egyedül tér vissza a félelmetes házhoz, valóban ott találja a szörnyet.
A jelenet felidézi a Frankenstein korábban látott képsorait, amelyeken egy kislány bizalmába fogadja a szörnyeteget, virágot ad neki. Hozzá hasonlóan Ana is nyíltan, szinte félelemérzet nélkül közelít a sebesült republikánus katonához, aki menekülés közben éppen Frankenstein házában húzódott meg. A lány számára ez a barátság egyszerre találkozás a filmbeli szörnyeteggel, és a fizikai sebesülés valóságával, a háborúval, a halállal.
Erice filmjét szellemek lakják. Ana és Isabel árnybáboznak a házban, szent szellemekhez imádkoznak a gyertyafénynél, barátaikkal egy tűzrakás körül játszanak, árnyékaik a kertben összekotort gallyakon futnak végig. Ennek teremt közeget Luis de Pablo népmesei, kísérteties zenéje és ezt viszik színre Luis Cuadrado operatőr képei, melyeken a teret fénysávokkal, köddel vagy füsttel osztja fel. De igazán a gyerekek játéka teremti és őrzi meg a titkot: a testvérek éjszaka az ágyban suttognak egymásnak, ritmusosan kiabálják tele az utcákat és a villa szobáit, hogy saját visszhangjukat hallják, Ana óriásira nyitott szemekkel figyel mindent. Ana Torrent és Isabel Tellería színésznők – első filmszerepükben – olyan gesztusvilágot teremtenek, amely mintha nem a felnőttek világát mímelné, hanem valami belső figyelemből következne.
Szellemek lakják a felnőttek világát is. A gyerekek anyja leveleket ad fel szerelmének, akiről nem tudhatja, hogy él-e még, apjuk, Fernando pedig méhészetében mereng a mindenek fölött álló szellemről, amely sorsközösségként fogja össze az egyéneket. Ahogyan Erice mondta, ehhez a gondolathoz kapcsolódik a film címe is: „A cím valójában nem az enyém. A nagy költő és drámaíró Maurice Maeterlinck egyik könyvéből származik, véleményem szerint a legszebb könyvből, amelyet valaha a méhek életéről írtak. Ebben a művében Maeterlinck a „méhkas szelleme” kifejezést használja annak a mindenható, rejtélyes és paradox szellemnek a leírására, amelynek a méhek engedelmeskednek, és amelyet a ráció soha nem volt képes megérteni.”
Hunyd le a szemed
A méhkas szelleme kritikai- és közönségsikere ellenére Erice csak tíz év múlva, 1983-ban rendezte meg következő, Dél című játékfilmjét. A film Adelaida García Morales novellája alapján Estrella, egy észak-spanyolországi lány déli utazásáról szólt volna, ám a producer, Elías Querejeta a forgatás közben úgy döntött, nem támogatja a délen játszódó jelenetek felvételét – ezek körülbelül 90 percet tettek volna ki a teljes filmből. Bár Erice „befejezetlen műként” hivatkozik a filmre, sokan az életmű legfontosabb darabjának tartják. A rendező következő, A birsalmafa árnyéka című filmjével 1992-ben tíz év múlva jelentkezett, azóta pedig harminc év után idén, 2023-ban mutatták be legújabb nagyjátékfilmjét, a Cerrar los ojos-t (Hunyd le a szemed, vagy tükörfordításban: Lehunyni a szemeket).
Erice munkáját a Franco-diktatúra filmtámogatási rendszere, illetve egymástól független gazdasági és emberi tényezők is korlátozták, és bár a filmek között eltelt néhány évben a rendező készített rövidfilmeket, az életmű hézagossága megrázó. A Cannes-ban – a rendező nyílt levele szerint méltatlan szekcióban – debütáló Cerrar los ojos erre a különös alkotói helyzetre reflektál.
A történet egy filmforgatással indul, a polgárháború után, a diktatúra alatt játszódó történetet visznek színre. A forgatásról azonban eltűnik a főszereplő, a karrierje csúcsára érő Julio Arenas színész. A Cerrar los ojos cselekménye évekkel később játszódik, amikor a televíziós megemlékezés miatt a filmbeli film rendezője, Erice alteregója, Miguel Garay nyomozni kezd egykori munkatársa és barátja rejtélyek és legendák övezte sorsa után. A Cerrar los ojos elmúlás, felejtés, emlékezés folyamatait vizsgálja személyes és közösségi szinten, Erice minden eddigi filmjénél világosabban jelöli ki a mozi feladatát, mint a történelem kérlelhetetlen őrzőjét és emlékezőjét.
Erice nem a szereplők személyes motivációit, személyes tragédiáit építi, a film cselekménye szinte csak metaszinten értelmezhető. Szimbolikus és mélyen érzelmes történetet épít a mozi haláláról – abból, ami Erice számára a film, valóban nem sok maradt –, miközben gazdag filmtörténeti referenciakészletet mozgat és saját munkáira, alkotói pályájára is visszautal. A karakterek mozgatásával a klasszikus westernt idézi meg, átemel egy dalt Howard Hawks Rio Bravojából, a filmbeli filmben szereplő lány ikonikus mozdulatát pedig Josef von Sternberg The Sanghai Gesture című klasszikusából kölcsönzi.
A Cerrar los ojos visszatérő motívuma az egyes szereplők neve, a névadás és a név viselésének a kérdése: a karakterek többször nevet változtatnak, álnevet vesznek föl, vagy éppen elfelejtik, hogy kik valójában és a rájuk aggatott becenevekkel élnek. A méhkas szelleme forgatásának gyakran idézett anekdotája szerint Ana Torrent eredetileg nem a saját nevén szerepelt volna a filmben, hanem egy kitalált néven. Ez összezavarta az akkor hatéves színésznőt: miért kezdik másik néven szólítani a díszletek között, mint ami az igazi neve, Ana? Ebben a történetben a színjátszás és az élet elválaszthatatlanságának, a fikciós film valóságot dokumentáló erejének elemi kérdései rémlenek föl, és ezt viszik színre Erice új filmjének dilemmái is.
Ana vagyok. Ana vagyok – mondja Torrent a Cerrar los ojos egyik kulcsjelenetében, amikor évek óta nem látott apjával találkozik. A méhkas szellemében Ana megkérdezte nővérétől, hogyan találkozhatna Frankenstein szellemével. A lány azt válaszolja, „Csak hunyd le a szemed, és mondd azt: Ana vagyok. Ana vagyok.”
Ahogy A méhkas szelleme, a Cerrar los ojos is a szellemek filmje. A moziteremben ülő emberek lehunyják a szemüket, és amikor újra kinyitják, együtt hívják életre immár közös történeteik szellemeit.
