Az egyik kedvenc rovatom a Pénteki plakátok volt a régi Origo Filmklubon, ahol a heti premierek plakátjait elemezték ki pár szóban. Te is szereted vizsgálni mások plakátjait?

Az első években, miután elkezdtem ezzel foglalkozni, minden napot azzal indítottam, hogy az éppen aktuális vagy klasszikus plakátokat nézegettem. Miközben már voltak ilyen munkáim grafikusként, de volt bennem bizonytalanság – mivel soha nem tanultam ezt iskolai keretek között – jobb híján arra támaszkodtam, hogy kismillió plakátot megvizsgáltam. Az elején még sokszor ösztönösen csináltam, ahogy az ízlésem diktálta, de ezt kevésnek éreztem. Muszáj volt „puskázni”, vagy néha másolni. Mostanra ez már alábbhagyott, inkább csak havonta egyszer-kétszer van olyan, hogy nekiülök, és pár óráig plakátokat nézegetek. Az évek során az a kezdeti bizonytalanságom elmúlt, csináltam és láttam annyit, hogy megerősítésért nem kell állandóan a netet bújnom, ilyen értelemben rutinos lettem, most már inkább a szépeket és jókat keresem.

Honnan jött a művészneved? Miért nem a polgári nevedet használod?

A név elsőre sráckoromból jött, Bud Spencert Rizzo felügyelőnek hívták a Piedone-filmekben. Nagyapámmal, aki hasonló karakter volt, együtt néztük ezeket, amik máig meghatározó élmények. Aztán a 90-es években volt egy videotékás film, a Jerky Boys, amit rongyosra néztünk, abban volt a „soha fel nem bukkanó, titokzatos alak” Frank Rizzo, amit introvertált személyiségemhez igazán passzolónak éreztem. Amikor szükség volt rá, kézenfekvő volt mit választok, ez valamikor 2000 környékén jött el. Azokban az években egy videótékában dolgoztam, ahol nap közben a filmnézésen kívül írtam a soha meg nem valósult forgatókönyveimet, olvastam, és filmes magazinokat bújtam. Közte a Vox Magazint is, aminek Szász Attila volt főszerkesztője. Ha valami felbosszantott az újságban, írtam nekik egy indulatos levelet, hogy ezt hogy merik újságírásnak nevezni. A leveleket rendesen Frank Rizzo néven adtam fel postán. Hamar elkezdtem élvezni, hogy egy álnév mögé bújva bárkit ki lehet oktatni.

Aztán nagyot néztem, amikor Attila egyszer azt válaszolta, hogy ha ilyen okostojás vagyok, menjek be és dumáljunk egyet, aminek az lett a vége, hogy egy éven keresztül volt egy rovatom az újságban, amiben kitalált sztorikat írtam egy Frank Rizzo nevű emberről. Hollywoodba megy szerencsét próbálni, hogy forgatókönyvíró legyen és mindenféle kalandokba keveredik. Már voltak kezdetleges internetes fórumok, ahol önálló életre kelt a karakter. Kevésbé volt jó fej, akit ott alakítottam, de felpezsdítette az újság fórumait, izgalmas volt valaki más életével foglalkozni, ami nem az enyém. Ez jól is jött, amikor később Tóth Barnával a Rózsaszín sajtot csináltuk, titokzatossá tett, nem tudták, ki ez az ember az írók között. De közben már dolgoztam grafikusként, nem tehettem, hogy egyik néven író vagyok, a sajátomon meg grafikus, ezért inkább összemostam, nem akartam veszni hagyni a nevet. Mivel az írói dolog közben elaludt, ez most már nem gond, de ha már így alakult, maradjon így.

Tóth Barnabás: Rózsaszín sajt

Nem érezted soha, hogy Frank átveszi feletted az irányítást?

Régen egy kicsit igen, mostanra csak a név maradt, a karakter úgy tűnik elcsendesedett. De az első pár évben nagyon vigyáztam, hogy senkinek sem szabad elmondani az igazi nevemet, mindenkit befenyítettem aki tudta. Társaságban működött a legjobban, rá is játszottam, hogy homályban maradjon az igazi személyiségem. Aztán amikor egyik-másik plakátom sikeres lett, de közben a szüleimnél mackóban néztem apámmal valami meccset, és ettem anyám töltött káposztáját, fura volt, hogy ez a csávó nem az, aki a másik néven villog a filmszakmában. Talán öregszem, de manapság már inkább azon gondolkodom, hogy vajon 60 éves koromban is ezt fogom-e használni, vagy visszaveszem-e az igazi nevemet?

Miért alakult úgy az életed, hogy plakátokat kezdtél csinálni?

Tulajdonképpen már gyerekkoromban ott motoszkált bennem, még ha ezt nem is fogalmaztam meg konkrétan. Volt a családban egy rokon, aki egy mozit vezetett, ezért gyerekkoromban ingyen jártunk filmeket nézni. Kaptam tőle plakátokat is, amiket mindig nagy áhítattal nézegettem, némelyik még most is megvan. Gondolom ez tudat alatt addig kísért, amíg választani kellett, miből fogok megélni. Egy volt biztos: köze legyen a filmekhez. Húsz évvel ezelőtt kezdtem grafikusként dolgozni, rengeteg DVD-borítóval és menüvel kezdtem, kismillió külföldi plakátot magyarítottam, közben forgatókönyvírónak készültem. Írtam mindenféle dolgot, amiből nem lett semmi, aztán Barnával összeakadtunk és elkezdtük gyúrni a Sajtot. Adta magát, hogy a plakátot is én csináljam, az volt az első saját. Mai szemmel már elég béna, de akkor nagyon betalált. Néha ott lődörögtem az Uránia előtt, néztem a járókelőket, boldog voltam, hogy nem értették, mit keres az Uránia homlokzatán egy rózsaszín pina. Nagyot szólt az első és rögtön jöttek további munkák.

Nézd meg a Rózsaszín sajt plakátját nagyban!

Te is érezted, hogy ez most valami más?

A kétezres évek első felében legendásan rossz állapotban volt a magyar filmplakát. Előtte a 90-es években nem tudták mit csináljanak, a kétezresekben már igen, de nem csinálták jól, mindenki próbálkozott mindennel. Kenczler is abban az időben jött fel, ki is lógott a sorból, az ő dolgai egyértelműen jobbak voltak a többségnél, én pedig úgy gondoltam, ha az első plakátomért így dicsérgetnek, akkor van ott hely nekem is, majd én meglovagolom ezt a hullámot. Egyértelmű szándékom volt, hogy amennyire csak tudom, jobban csináljam a szokásosnál. Emlékszem, a következő pár évben elég nagyképű lettem, azt hittem, hogy nálam senki se csinálja ezt jobban, sokakat kioktattam, miközben nekem se sikerültek mindig jól a munkáim.

Volt pár év, amikor tényleg elszaladt velem a ló és nagyon rosszul kezeltem az embereket, akikkel dolgoztam, képes voltam egy címsor színéről kilométeres leveleket írni, mindig be akartam bizonyítani, hogy az a jó, amit én mondok. Néha meg éppen azért sikerültek a plakátjaim, mert nem hagytam, hogy megmondják, mit hogyan csináljak. Szerencsésen alakult, hogy ez többször bejött, mint nem, de most már azért igyekszem visszafogottan kommunikálni. Egy dolog azóta sem változott: ha meg vagyok győződve egy rossz megoldásról, az ellen foggal-körömmel harcolok, és ha valamiben hiszek, most is addig megyek, amíg olyan nem lesz, amilyen az éppen aktuális tudásom szerint a legjobb. Ebben a folyamatban megnyugtató, hogy bár útközben vannak kanyarok és zsákutcák, a legtöbbször végül az lesz, vagy ahhoz lesz közel a végleges plakát, ami először bevillant.

Könyvborító-tervezők mesélték, hogy az esetek többségében nem kapják meg előre a könyvet, ha külföldi, akkor pláne nem, magyarnál meg legfeljebb pár sort. Ez a filmeknél hogy működik? Melyik az a szakasz, ahol becsatlakozol a munkába?

Vannak, akik leforgatják a filmet, össze is vágják, két hónap múlva bemutató, és akkor hívnak fel, hogy kellene plakát is. Akkor agyvérzést kapok, de aztán valahogy összehozzuk. Eddig ez volt többségben, de mostanra viszonylag kevés az ilyen eset. Főleg a Filmalapos filmeknél alakult ki egy kényelmes rendszer, legtöbbször már a forgatás előtt csatlakozom, elolvasom a könyvet, aztán kimegyek a forgatásra, egyszer-kétszer beleszagolok a levegőbe, közben már beszélgetünk a plakátról, és ha összejön egy koncepció, gyorsan szervezünk is egy fotózást azokban a hónapokban, amikor még minden rendelkezésre áll. Ez a legideálisabb. Ahhoz képest, amikor publikálunk egy plakátot, már fél éve kész vagyunk.

 

Utóélet és Foglyok

Szereted, amikor konkrét elképzelésekkel jönnek hozzád? Mennyire kapsz szabad kezet?

Szerintem kb a munkáim fele-fele, akik azt mondják: te értesz hozzá, találd ki és legyen jó, és azok a projektek, amikor – elsősorban rendezők – határozott elképzelésekkel jönnek, aztán közösen kihámozzuk belőle a legjobb verziót. Ilyen például Szász Attila, Deák Kristóf, Kovács István, Simonyi Balázs, akik addig nem hagynak élni, amíg a mindenki másnak már fel nem tűnő részletek is a helyükön vannak. Ezt élvezem a legjobban, nem lehet elkényelmesedni, mindig a maximumot kell nyújtani.

Mondtad, hogy a Rózsaszín sajt plakátja visszanézve ma már kicsit gagyinak tűnik. Melyik az a korai munkád, amire ma is azt mondod, hogy jól sikerült?

A vizsgá-hoz csináltam egy „saját” verziót, amit a forgalmazó nem vállalt be, arra még most is szívesen nézek rá, szerintem még most is vállalható. De ami végül mozikba került, az is egész jól sikerült. Pedig csak felül a három színész, alulra betettem Kulkát egy utcára, egy klasszikus klisé, nem találtam fel vele semmit, de akkor azt nagyon szerették, és kiugrott a plakátok közül.

A vizsga mozis és "saját" verziója

Kié a végső szó?

Ez is változó, attól függ, milyen filmről van szó. Ha kisjátékfilmről, általában a rendező, mert szegényt nagyjából mindenki magára hagyja ezen a ponton. Ha közben bejön néhány fesztiválsiker, hirtelen lesz producere is a filmnek. TV-filmeknél egyel jobb a helyzet, mivel mostanában már pont olyan igényességgel készülnek, mintha mozira dolgoznának, rendező és producer is szívén viseli a dolgot, vagy élvezik, hogy nincs egy forgalmazó, akinek teljesen mások az elképzelései. A Filmalapos filmeknél bonyolultabb a helyzet, sok szülője van a gyereknek: forgalmazó, Filmalap, producer és rendező. Ha nem is teljes egyetértésben, de mindenkinek le kell okézni az utolsó változatot.

Sok minden változott, mióta kezdtél, betört a Facebook, aztán az Instagram, már nem csak az utcán meg a mozikban vannak kint a plakátok. Ez változtatott bármit befogadásban?

Az igények egyértelműen változtak, miközben senki semmiről nem akar lemaradni. Fel nem néznének a telefonjukból, ömlik az emberekre a vizuális információ. Olvasom a kommenteket az én plakátjaim és másoké alatt is, látom, hogy a közönség igénye mekkorát ugrott az elmúlt tíz évben. Az biztos, hogy sokkal gyorsabban kiszúrják a szart, mint korábban, és nem félnek megmondani. A rendezők is nagyjából tisztában vannak azzal, mikor jó egy plakát, hiszen ők is vizualitással foglalkoznak. Pláne a fiatalabb korosztálynál látom, hogy jó irányba tartanak, más világban nőttek fel, ami a kérdés szempontjából egy sokkal izgalmasabb, állandóan mozgásban lévő, fejlődő közeg. Aztán valahol mégis homokszem kerül a szépérzékek gépezeteibe – szerintem valahol a forgalmazás környékén – mert tíz magyar filmplakátból még mindig csak három van jól megcsinálva. Amíg ez nem lesz hét-három a jók javára, nem megyek nyugdíjba.

Magának a grafikai munkának melyik részét szereted a legjobban? A szép tipókra nagyon adsz, mindig mások a betűtípusok, illeszkednek a film műfajához.

Igen, a tipóval való foglalkozást nagyon szeretem. Nincs annál jobb, ha az ember három napon keresztül csak fontokat nézeget, és rájön, hogy több betűtípus van a világon, mint hajszál a fejeden. Elfog egy meleg érzés, hogy úristen ennek sosem lehet vége, a végtelenségig tudnám nézegetni, csak legyen elég kávé. Általában, ha nem csak plakátot, főcímet is csinálok egy filmhez, végül kiválasztok öt lehetségest, amik között ott a kedvencem és igyekszem arra terelni a produkciót is, hogy azzal menjünk tovább.

Susotázs és Akik maradtak

A plakátokra rakott tagline-okat te találod ki, vagy előre megadják őket? Szerinted mennyire működik a nézőknél egy ilyen pár szavas összefoglaló?

Ez már egy meglehetősen retro szokás – gondolom, pont ezért szeretem – legyen egy mondat, ami kicsit megvillantja a sztorit vagy valamit elárul arról, mi ez a film. Sok olyan plakát van – én is csináltam ilyet – amire ha ránézel, nem tudod, hogy milyen film van mögötte. Ha ott van egy mondat, ami segít az értelmezésben, akkor a tagline-nak van létjogosultsága. Én szeretem ezeket, még mindig automatikusan úgy pakolom a layereket, hogy ennek hagyok helyet. De nem én találom ki, én csak szólok, hogy jó lenne, ha tennénk a plakátra. Mivel közben egy botcsinálta író is vagyok, beleszólok, ha valami bénát akarnak feltetetni, vagy ha éppen tudok egy jobbat, akkor szívesen bedobom.

Gyakran szembekerülsz az alkotók egójával? Előfordul, hogy valaki kicsit nagyobbra kéri a nevét?

Sőt, inkább fordítva, azt tapasztalom, hogy kisebbre kérik a neveiket, hiszen ott van a kreditben még 15 ember, aki ugyanannyi melót beletett a filmbe. Ma már inkább az a hozzáállás, hogy ez egy csapatmunka, még ha oda is írjuk, kinek a filmje. Ezt én is elmondhatom, vagy egy tucat ember véleményezi a plakátot mire kész leszünk. Ha van köztük komment, amit érdemes beépíteni, lazán megteszem, nem hazudom azt, hogy minden, amit végül a közönség lát, kizárólag miattam olyan.

Színészektől se jött ilyen visszajelzés? Hogy miért nem én vagyok középen, miért nincs nagyobbal írva a nevem?

Szerencsére nem, vagy nem jutott el hozzám, és ez jó, mert ez lenne az utolsó utáni dolog, amit figyelembe vennék, és azt válaszolnám, talán majd legközelebb. Lábbal kellene tiporni mások hiúságát, inkább kimaradnék belőle, elég nekem a sajátom.

Van olyan műfaj, amit a legjobban szeretsz csinálni?

Szász Attila filmjeit imádom csinálni. Naná, nem csak a nevem köszönhetem Attilának, évek óta csomó munkával ellát. Ezeknél muszáj elmélyedni picit Köbli Norbi világában, a korokban, a témában, arra ragadtatni magam, hogy olvassak róla, ez nyilván sokkal jobb, mint amikor kapok 20 képet egy filmből, kettőből rakj össze valamit, írd rá a címet és kész. De bárkivel szívesen dolgozom, aki kosztümös, történelmi filmet csinál, ezekben mindig több a plakát-lehetőség, és én is nagyobb kedvvel ülök reggel géphez.

Apró mesék és Örök tél

Sokan borító alapján vásárolnak könyvet, szerinted igaz ez a filmre is? Van olyan, aki csak a plakát alapján beül egy filmre?

Azok lehet, hogy ugyanazok, akik adnak bármelyik filmkritikus véleményére. Az az érzésem, ma már egy filmplakát, funkcióját tekintve nem úgy működik, mint pár évtizeddel ez előtt. Még mindig a marketing egyik legfontosabb eleme, de sokszor utolsónak kerül ki, miután kijött három trailer, az alkotók megjelentek reggeli műsorokban, és a Facebookon is szembejött egymillió információ. A közönség még nem látott plakátot, de már rengeteget tud a filmről ahhoz, hogy döntsön, érdekli vagy sem. Az algoritmusok teszik a dolgukat. De ha jó egy plakát, és ráirányítja a kő alatt élők érdeklődését egy filmre, akkor már megtette a dolgát.

A Hentes, a Kurva és a Félszemű plakátjáról anno sokat beszéltek a meztelenség miatt. Mondhatjuk, hogy kiverte a biztosítékot?

Mivel nem volt nézőszám-nyomasztás, tulajdonképpen szabad kezet kaptunk. Eredetileg a filmből vágtam ki ezt a képet, de annyira rossz minőségű volt, hogy újra kellett fotózni. Dorkát nyilván nem lehetett elhívni, úgyhogy Müller Fannyval csináltuk meg a plakátot. Dorka néhány kommentben éreztette is, hogy nem volt szép azt „hazudni”, hogy ő van a plakáton, amit abszolút megértettem, de végre csinálhattam valami szokatlant, kaptam az alkalmon. És ha a film képe használható lett volna, akkor konkrétan az ő teste lett volna a plakáton.

A Hentes, a Kurva és a Félszemű

Kisfilmek jóval kevesebb figyelmet kapnak, te mégis soknak készítesz plakátokat.

Igen, a kisfilmek a szívem csücskei. Legtöbbször csak a rendezővel kell együtt dolgozni és bármit lehet csinálni. Nem számít a forgalmazási szempont, csak hogy csináljunk valami jót.

Néha történik olyan, hogy plakátot készítesz egy kisfilmnek, ami aztán Oscart (Mindenki), Diák-Oscart (Ostrom) nyer, vagy shortlistes (Susotázs) lesz. Azért az jó érzés, nem?

Az Amerikai Filmakadémia már négy plakátomat elkérte az archívumba (Mindenki, Susotázs, Ostrom, Akik maradtak), ez persze automatikus a jelölt filmekkel kapcsolatban, de azért messze több, mint amit tíz éve reméltem ettől az egésztől.

Mindenki és az Ostrom

Melyik rendezőnek csinálnál nagyon szívesen plakátot?

Bárkinek, akiknek még nem! Előfordultak olyanok, amiket nagyon szerettem volna, de végül nem én csináltam. Az utóbbi időben a Napszállta volt az egyik, de Lászlóval nem találtuk a közös nyelvet, Mundruczónál a Jupiter holdjáról volt szó, de addig tököltem egy másik munkával, amíg nem vártak rám. A Kincsemnél egészen mást csináltam volna, mint amilyen briefet kaptam, ezért hamar elváltunk. Reisz és Hajdu Szabolcs új filmjéhez igyekeztem odaférkőzni, de már későn, remélem lesz még rá alkalom a jövőben.

Nagyon kevés az olyan, mint például az egyik legutóbbi plakátod, a Szép Csendbené, ami egy kiragadott jelenet és nagyon szépen felvázolja a témát. Miért nincs ilyenből több?

Erről a forgalmazókat kellene megkérdezni, én pedig szívesen állnék ott egy pálcával körmösöket osztogatni, ha nem tetszik a válasz. Az ilyeneket én is nagyon szeretem, a filmnek csak egy jellegzetes momentuma jelenik meg, és nem kell három-négy embert balfaszul egymás mellé pakolni. Nagyon örülök, hogy a Vertigo Média partner volt ehhez, ahogy a Mozinet Az állampolgár esetében, és bár azt nem én csináltam, de a Rossz verseké is ilyen.

Igazából picit csalódott vagyok azért, ami az elmúlt 10 évben történt. Volt egy romantikus elképzelésem, hogy ez majd meg fog változni, és ebben nekem részem lesz, de nem így lett. Még ma is sokszor ugyanaz történik, ami húsz éve megszokott. Annak a három embernek ugyanúgy kell állnia, ugyanúgy kell néznie, a tipónak ugyanolyan színűnek kell lennie. Azt könnyen dekódolja a néző, mert tudja, hogy ez pontosan olyan film lesz, mint az a 40 másik, mint amit eddig látott. A forgalmazókat nehéz a megszokottból kibillenteni. Sokkal több bátorságot és nyitottságot reméltem ebben a műfajban. És attól sem vagyok boldog, hogy akik ma filmplakátokat készíthetnek, szemlátomást nem a szakma krémjéből jönnek.

Szép csendben és Az állampolgár

A FOMO plakátja szerinted mennyire ragadja meg a korszellemet?

Teljesen jól, az ötlet szuper, Marci (Kenczler Márton - a szerk.) ügyesen megcsinálta. A film kommunikációjához remekül illeszkedik, hogy egy Instasztori screenshotját imitálja a plakát. Ha meglátod a mobilodon, egy pillanatra megzavarodsz, hogy "most az Instán vagyok, vagy mi van? Ja, ez egy plakát?" Ez jó ötlet, ebben volt bátorság.

A videotékás időszakodban ültél bent egész nap és filmeket néztél, mint Tarantino?

Tulajdonképpen igen, mindent megnéztem. Szándékosan azért lettem videotékás, mert forgatókönyvíró akartam lenni és gondoltam annál jobb nincs, ha egész nap filmeket nézel. A VHS és DVD korszak határán volt, a 90-es évek közepétől, 2003-ig talán.

Úgy képzeljem, mint a Stop Shopban, hogy bejönnek furcsa figurák, kiveszik a Die Hardot ezredjére és elbeszélgetsz velük az élet nagy kérdéseiről?

Pontosan úgy. Aki nem kocsmába járt, az gondolom azt szólta vissza az ajtóból: „Leugrom a tékába!” És akkor órákig ott boldogítottak, örültek, hogy kiszabadultak otthonról, megálltak a pult előtt és meséltek. A filmekről, az életükről, jó és rossz bolondok. Ha beteszünk egy kanapét, óradíjat is szedhettünk volna. Jó fiatalkor volt, külvárosi henyélés. Írtam a forgatókönyveket, olvastam egész nap.

És írtad a beszólogatós leveleket. Még ma is előfordul?

Már egy ideje élvezem ezt az öregedés dolgot, sokkal elnézőbb vagyok. A kertészkedés is sokat vet a latba. A régi Frank csak akkor ébred fel, amikor valami olyat próbálnak rám erőltetni, amivel egyáltalán nem értek egyet. De éppen arra eszméltem nem rég, hogy ilyen most már nem nagyon van, évek óta nagy bizalom vesz körül a munkák során, néha zavarbaejtő is, ennek még sokáig szeretnék megfelelni.