A Tea nyitó darabjában minden működik, a komikusan drámai alaphelyzet (egy yuppi teázót örököl a kedves nagymamától, azzal a feltétellel, hogy egy év múlva minimum nullszaldót kell produkálnia, nem eshet a forgalom), a vígjátéki helyzetekre alkalmat adó szerepek és jellemek (három különböző karakterű barát egymást heccelő vidám társasága és a teázó különös – a későbbiekben még nyilván bővülő menazsériája: a kimért, karót nyelt pincér, a talpraesett üzletvezető nő, egy elvarázsolt csellista lány és a szőke ciklon idegenvezető, aki épp most vesztette el japánjait a Hősök terén), a tévedések egyszer meg nem csikorduló vígjátéka (az újdonsült tulajdonos inkognitóban próbálja kifürkészni, miféle lebujt örökölt, vesztére, mert ezzel aztán mindent összekuszál), és – talán legfőbb értékként -- a hajlékony, szellemes, minden erőltetettség nélkül 2002-es dialógus. Végtére is nyelvében él a nemzet, s abban is szokott sírba szállni, ha már csak közhelyek bírnak a benne élők ajkára tolulni. A Tea a maga szerény eszközeivel is - ártatlan szerda esti szórakozás -, sokat tehet azért, hogy ne így legyen.