„Előző két filmjében (Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan, Rossz versek) is meglátszott a benne rejlő potenciál, de most érettségben egészen új szintre lépett” – írja a Cineuropa kritikusa Reisz Gáborról, miután harmadik nagyjátékfilmje bemutatkozott a 80. Velencei Filmfesztivál „Orizzonti" (Horizontok) szekciójában. A Magyarázat mindenre a magyar nézőközönség számára októbertől lesz elérhető a mozikban, addig is olyan neves filmes lapok kritikusaitól olvashatunk róla, mint a Hollywood Reporter, a Variety, a Screen Daily vagy az imént említett Cineuropa.
A magyar, köztük a saját kritikánk után különösen érdekes most a külföldi sajtó felé fordulni, mert hazai nézőként nehéz megállapítanunk, vajon mennyit ért meg Reisz Gábor filmjéből valaki, aki a magyar aktuálpolitikát csak felszínesen ismeri és akinek egy ünneplőn felejtett kokárda nem mond túl sokat. A külföldi kritikusok mindegyike megválaszolta ezt a kérdést, az egyhangú vélemények között az egyetlen eltérés, hogy némelyik lap jobban politikainak találta a filmet, mint mások.
A Variety Reisz Gáborral készített interjújában például a film politikai vonaláról esik a legtöbb szó és a felütés is árulkodó, miszerint „a bipoláris magyar politika és az oktatási rendszer Reisz Gábor legújabb filmjének célpontja”. A Naman Ramachandran kérdéseire adott válaszokból kiderül, hogy a rendezőnek nem volt célja állást foglalni jobb- vagy baloldal mellett, és nem is akart politikai filmet csinálni, csak Magyarországon jelenleg nem nagyon lehet olyan témáról beszélni, amit ne érintene valamilyen mértékben a politika. „Az üzenet az, hogy kezdjünk el kommunikálni. Magyarországon – és ez a legrosszabb az egészben – pár évvel ezelőtt megtanultuk, hogy a két oldal nem beszél egymással. Ha nem kommunikálunk, nem is akarjuk megérteni a másikat. És ez borzasztó. Olyanok kezdünk lenni, mint a robotok” – magyarázta a rendező.
Magyarázat mindenre / Fotó: Cirko Film
A Hollywood Reporter ezzel szemben, bár bőven kitér az aktuálpolitikára és az oktatási ügyekre, messzebbről vizsgálja a film üzenetét. Azt írja, hogy Orbán Viktor személyétől eltekintve a magyar aktuálpolitika és a történelem talán ismeretlen a külföldi nézők számára, de „a generációk, és főleg a jobb- és baloldaliak között húzódó központi konfliktus bárhol, bárki számára ismerőssé válhat, különösen olyan országokban, mint az Egyesült Államok, Brazília, Olaszország vagy Izrael, ahol a politikai széthúzás egyre súlyosabb és egyre több gyűlöletet szül.” Leslie Felperin azért egyértelmű párhuzamot von a film színteréül szolgáló gimnázium és a pár évvel ezelőtti FreeSZFE-s események között, és arról is beszámol, hogy a film erősen rávilágít a jelenlegi oktatáspolitika súlyos kérdéseire.
A kritikus elismerően mutat rá, hogy Reisz Gábor és a forgatókönyvet vele jegyző Schulze Éva ügyesen ellenállnak a kísértésnek, hogy a baloldaliakból jót, a jobboldaliakból pedig rosszat csináljanak. „Nem nehéz kivenni, hogy a készítők melyik oldallal szimpatizálnak, de a kísérlet, hogy olyasvalaki álláspontját próbálják megérteni, aki egészen különbözik tőlük, nem csak hatásos, de dicséretes is.”
Felperinhez hasonlóan a Screen Daily kritikusa, Fionnuala Halligan is úgy véli, hogy a fő konfliktust hiába táplálja az elszigeteltség dacos érzése (amikor például az egyik szereplő azon kesereg, hogy a világ számára „mi vagyunk a nácik”), de kevés olyan ország van ma, amelyik ne tudna együtt érezni a Magyarázat mindenre konfliktusaival.
A négy külföldi lap közül a Cineuropa közelíti meg a legkevésbé politikai irányból a filmet. Fabien Lemercier cikke méltatja a rendező intelligenciáját, mert olyan sokoldalú portrét komponált, ami megmutatja, hogy politikai hovatartozás ide vagy oda, egyáltalán nem olyan könnyű különbséget tenni igazságok és hazugságok között. Dicséri a filmkészítőket, amiért úgy tudták lefesteni a mai Magyarország képét, hogy egyszerre kerülték el a manicheizmus legdurvább csapdáit és leplezték le nyíltan a társadalom megosztottságát. „Reisz Gábor a figyelemreméltó egyszerűség bonyolult kirakósát kínálja, és hatalmas teret nyit a gondolkodásra a modern magyar társadalomról, de tágabb értelemben véve oktatásról és a 21. századi fiatalságról.”
A film stábja Velencében
Lemercier még tovább megy; szerinte igencsak kevés fiatal filmrendező lenne képes arra, hogy minderről ilyen „pontos, precíz és árnyalt történetet” meséljen, nyolc napban, három nézőponton keresztül, anélkül, hogy mindeközben egyszer is elvesztené karaktereinek mélységét vagy veszélyeztetné a történet folyását.
Ilyen magasan pozitív kritikák mellett talán nem meglepő, hogy a Hollywood Reporter már a szalagcímben a szomszédos román új hullám elismert filmjeivel hozza párhuzamba Reisz Gábor Magyarázatát. Felperin szerint a Magyarázat mindenre a „román naturalista, dialektikus drámákra hasonlít”, és olyan neves alkotókat idéz, mint Cristian Mungiu, Cristi Puiu, Radu Muntean és Radu Jude, akik szintén előszeretettel keverik a tragédiát a fekete humorral. Mindemellett a szereplők körül imbolygó kamera és a néha egyértelműen improvizált párbeszédek olyan laza hatást adnak a filmnek, amit Felperin a Dogma-filmek stílusához hasonlít.
„Kellemesen szövevényes felépítésű, megtévesztően nyugodt hangvételű, miközben újra és újra visszatér kulcsfontosságú jeleneteihez” – írja Fionnuala Halligan, a Screen Daily kritikusa, és míg a Cineuropa tökéletesen természetes párbeszédekről árulkodik, addig ő külön kiemeli Gorácz Vanda okos vágását, amitől a film végig magával ragadó és izgalmas marad. „A filmet technikai szempontból öröm nézni – olyan friss, mint a feltörekvő generáció, akiknek a tantermében játszódik ez a zsibongó dráma.”
A film egyetlen pontját éri gyengéd negatív kritika: a hosszát. A Magyarázat mindenre két és fél órás, ami a Hollywood Reporter szerint egy „kicsit hosszabb, mint kellene, de a játékidő a film végén mégis kifizetődik.” Halligan már-már bicskanyitogatóan hosszúnak írja le, de hozzáteszi, hogy ez valójában jó dolog, viszont a film elején és végén még volna mit igazítani, hogy a történet olyan expozíciót kapjon, amilyet megérdemel. Hozzáteszi, hogy ilyen hosszú játékidő kereskedelmi szempontból sem túl előnyös, pedig egy ilyen remek és meglepően kiegyensúlyozott drámának Velence után még sok fesztiválon érdemes lenne megtenni tiszteletkörét.
Összességében a legrangosabb külföldi filmes lapok egy szórakoztató, intelligens, politikai és filmnyelvi szempontból is kiegyensúlyozott alkotásnak ítélik Reisz Gábor harmadik nagyjátékfilmjét, ami csak még több okot ad arra, hogy mielőbb jegyet váltsunk rá.
