filmhu: Hogy indulsz neki a filmkészítésnek, van-e olyan vezérfonal, amely mentén haladsz az alkotásaiban?
G.N.: Egy ember, egy rendező számára van olyan dolog, amit képes megcsinálni, és van, amit nem. Például nekem nincs türelmem ahhoz, hogy megcsináljak egy animációs filmet, pedig amúgy szeretem a műfajt. Illetve szerintem képtelen lennék szex nélkül filmet csinálni. Nagyon is fontos ez a téma, a saját életemben is, ez nem azt jelenti, hogy szexmániás vagyok, de a szex mindenben ott van: a fogantatástól kezdve a vágyon át egészen a fajok továbbéléséig. Számomra fontos, hogy olyan filmet készítsek, amiben benne van számos olyan elem, amiből az élet összeáll. Ezért én például nem tudnék filmet csinálni egy bankrablásról, már csak azért sem, mert az egyáltalán nem érdekel engem. Nyilván vannak olyan motívumok, amelyek több filmemben is előfordulnak, például sokan kiemelték már, hogy szívesen használok alagutakat, általában vörösek és nedvesek, vagy, hogy a főszereplőim nem az élet nagy győztesei, inkább egyfajta vesztesek, ugyanakkor számomra igazából ők a helyes út követői.
filmhu: Az első filmjeidben (Carne, Egy mindenki ellen) hogyan jutottál el a hentes alakjához?
G.N.: Inkább a vérfertőző apa figuráját akartam megragadni, aki ugyanakkor lovakat mészároló hentes, főleg azért is érdekelt ez, mert a legtöbb országban tiltott a lóhús fogyasztása. Igazából, amikor filmet csinálok, akkor nem is ez a legfontosabb, hanem az, hogy biztos legyek benne, élvezni fogom a tripet, tehát a film készítését, ami mindig hosszabb ideig tart annál, mint amit várunk. Én sohasem vágnék bele egy olyan film készítésébe, amely unalmasnak tűnik, és nem élvezném a forgatást, a vágást. Mostanában több filmtervvel is megkerestek, de nem akarok egy éven át egy témával foglalkozni. Nem vagyok olyan gyors „forgatógép”, mint amilyen Fassbinder volt…
filmhu: Beszéljünk egy kicsit a Visszafordíthatatlan-ról. Számomra a film vége valahol igen pozitív volt, ahogy a legrosszabb felől haladtunk a legszebb felé, de sokak így is borzasztónak tartják a film mondanivalóját.
G.N.: Igazából nem állt szándékomban semmiféle üzenet átvitele, hiszen ha valakinek üzenni akarok, akkor küldök egy e-mailt vagy egy levelet a postán. Inkább egy globális érzést, egy „feelinget” akartam felkelteni a nézőkben a film végére, hogy milyen is a sors, hogy milyen is, ha valaki elveszt mindent, ami az életében fontos, de azért annak örülök, hogy már többen is mondták nekem, a filmem óta sok srác sokkal jobban odafigyel a barátnője védelmezésére.
filmhu: Nálunk, Magyarországon is sokat beszéltek a filmről, volt aki platonikus ideákkal hozta összefüggésbe a Visszafordíthatatlant. Van/volt-e a filmnek valamilyen filozófiai háttere, és ha igen, mi az?
G.N.: Nem, nem mondanám, hogy volt. Egy-két évig én is tanultam filozófiát, de a filozófusok nem nagyon voltak rám hatással. Leginkább egyébként a Nietzschéről szóló órákat élveztem, de azokat is a tanár miatt. Inkább az igaz történetek inspirálnak, olyanok, amiket az újságokban olvasok, vagy amiket a barátaim mesélnek nekem, vagy egy-két filmből olykor megragad egy-egy stilisztikai vagy narrációs elem, és azok is befolyásolhatják a sztorijaimat.
filmhu: A Visszafordíthatatlan mögött volt igaz történet?
G.N.: A nővéremet egyszer majdnem megerőszakolták, de végül megmenekült a támadótól, semmi sem történt. Mégsem mondanám, hogy neki dedikálom a filmet, inkább arról szerettem volna beszélni, hogy mi történik akkor, ha nem tartozol azok közé a szerencsések közé, akiknek sikerül kimenekülni egy ilyen szörnyű helyzetből.
filmhu: A narrációs elemeket is említetted – a filmjeiben mindig rengeteg csavar van. Nemcsak a fentebb tárgyalt Visszafordíthatatlanban, de a hazánkban most bemutatott Enter the Void elbeszélése is az átlagostól eltérő.
G.N.: Igen, én próbálom követni az agyunkat, például a flashbackek használatával azt imitálom, ahogyan a memóriánk újra megjeleníti, rekonstruálja az emlékeinket. De az Enter the Void-ban még így sem értem el azt az érzelmi fokozatot, ahogy az emberi visszaemlékezés működik, még mindig elég kronologikus a történet. Igazából olyan filmet szerettem volna készíteni, mint Iñárritu 21 gramm-ja, de aztán olyan nehezen jött össze a film finanszírozása, hogy úgy gondoltam, ha még egy hiperkomplex narrációval is bonyolítottam volna, akkor soha nem jutottam volna a folyamat végére. Tehát, bár a film sok eleme experimentálisabb, mint a 21 gramm-é, az elbeszélése viszont klasszikusabb maradt. Nagy vágyam lett volna, hogy a flashbackeket egy nem-időrendi sorrendben is összekeverem…pontosan úgy, ahogy az emlékezés az agyunkban történik, vagy egyes jelenetek megismétlésével újra és újra. Egyébként úgy terveztem, hogyha meglesz a teljes film, akkor abból majd vágok egy újabb, második változatot, de aztán elszállt a lelkesedésem, túl sok energiámba telt volna, most örülök annak, hogy ez így megvan.
filmhu: Igen, végül is, ha jobban belegondolunk, a Visszafordíthatalanban is időrendi sorrendben haladt a narráció, csak éppen egy az egyben a megszokottól ellentétes irányban…
G.N.: Az ötlet ott egyébként egy Harold Pinter darabon alapuló filmből, az Árulás-ból (Betrayal) jött, amiben Jeremy Irons és Ben Kingsley voltak a főszereplők. A Memento is hatással volt a Visszafordíthatatlan-ra, hiszen az elbeszélés ott is részben visszafelé haladt, az volt abban a filmben a legjobb dolog. A filmem egy vissza- és kifordított bosszútörténet, hiszen ha a néző kétszer megnézi, akkor arra is rájöhet, hogy nem is az erőszakot elkövető férfit sikerült megölni, hanem valaki mást... a bosszú így nem jött össze, vagyis inkább elszalasztották
filmhu: Több rendezős, tematikus rövidfilm-csokrok epizódjainak gyártásában is részt veszel. A We Fuck Alone című kisfilmben (a Distracted része) például egy elég szerencsétlen figurát látunk, amint egy gumibabával él szexuális életet, vagy nemrég fejezted be a Hét nap Havannában egyik fejezetének forgatását. Ilyenkor összebeszélsz a többi rendezővel, hogy mit fognak csinálni, vagy hogyan halad a munka?
G.N.: Szerencsétlennek tartod a We Fuck Alone főszereplőjét? Ó, pedig az önéletrajzi ihletésű figura volt, tizenhat évesen én is egy ilyen gázzal feltöltött babával szexeltem, míg egy szomorú napon sajnos felrobbant - amúgy a babát ajándékba kaptam, nem én vettem magamnak... Na jó, a pisztollyal való játszadozás már nem saját történet. Egyébként először egy macival maszturbáló lányról szerettem volna forgatni, de az első felvételek után az nem tűnt annyira izgalmasnak. Amúgy imádom a játékmacikat. De aztán megtaláltam a főszereplő srácot, aki nagyon exhibicionista, így nagy élvezet volt vele a forgatás. Amúgy a kérdésre válaszolva, a We Fuck Alone-t például nagyon rövid idő alatt készítettem el, a maszturbáció témájához kapcsolódóan a saját ötleteim alapján, de nem dolgoztunk együtt, beszéltünk össze a többi rendezővel, mert mi mind különbözőek vagyunk, inkább magunkban forgattunk. A mostani rövidfilmmel, a Hét nap Havannában-epizóddal is ez volt a helyzet. Bár ettől az utóbbitól eléggé félek, hogy még így is elég szokványos, másokéhoz hasonló, mindenkinek való film lett.
filmhu: Az Enter the Void, a Visszafordíthatatlanhoz hasonlóan igen nagy port kavart.
G.N.: Igen, de ezt én nem értem, hiszen szinte nincs is benne erőszak. Az egyetlen erőszakosnak, véresnek tekinthető jelenet, amikor véletlenül lelövik a főszereplőt, illetve amikor a szülők autója összeütközik a kamionnal, de az is baleset. A filmemben senki sem akar gonoszságból rosszat a másiknak.
filmhu: És honnan jött maga a történet?
G.N.: Ez egy nagyon hosszú távú projekt volt az életemben, már tizennyolc-húsz éves koromban is ezen a sztorin járt az eszem. Szerettem volna a főszereplő szemszögéből filmet csinálni, ahogy azt Robert Montgomery is tette a negyvenes évek végén a Chandler-regényt feldolgozó Lady in the Lake-ben (Asszony a tóban), ami akkoriban nagy hatással volt rám. Valamint arról álmodtam, hogy úgy mutatom meg a nézőnek a világot, ahogy azt egy, a kábítószerektől elszállt ember látja. A belső szemszög nagyon érdekelt, majd az is, hogy mi történik akkor, amikor a főhős meghal, és átkerül a túlvilágba, bele az űrbe…Mindez a halál közeli élményekről szóló írások, vagy a Tibeti Halottaskönyv alapján. Tehát, hogy a főszereplő szemén, majd agyán és szellemén keresztül látjuk a történetet. Az Enter the Void filmes szempontból egy nagyon konceptuális alkotás, és ezért nagyon nehéz volt megírni, majd megrendezni, technikai szempontból is.
filmhu: Ezért is telt több mint hét évbe a film véglegesítése?
G.N.: Igen, hiszen nagyon sok vizuális effektre is szükség volt. Meg persze az anyagi támogatás összehozása, illetve a Japán és a Montréal közötti ingázás is sok időt vett el. De az utómunka, a képi trükkök megalkotása volt ebben a legmeghatározóbb. Ugyanakkor ez nem egy pszichedelikus film, bár sok barátom van, aki próbált gombát, DMT-t vagy LSD-t, és azt mondta, hogy hasonlókat látott, én legfőképp a saját élményeimre támaszkodtam…Igazából számos film próbálta már ezeket a tripeket ábrázolni, de ez nagyon nehéz.
filmhu: A szemszög, a narráció konceptualitása egyértelmű. Hogyan hatott ez a film sztorijára?
G.N.: A történet rétegekből áll, a testvérpár sztorija, majd az egyikőjük halála és az utána való történések; míg az egész szerkezete a Tibeti Halottaskönyvre épül. A Halottaskönyv az alaprajz, a térkép, amelyre, mint az épületeket, fel kell húzni a történet egyes elemeit, ki kell találni a narráció lépéseit. Ugyanakkor az Enter the Void, csakúgy, mint a Visszafordíthatatlan is, az elbeszélést tekintve is játék a film koncepciójával, fogalmával és jellegével.
filmhu: Miért Japánban forgattad?
G.N.: Tokió nagyon pszichedelikus. A történetem két főszereplője mintha elveszett volna egy óriási flippergépben, ami csak a magányukat növeli - ugyanezt az érzést meg lehet lelni a japán fővárosban is, amely sokszor szintén tényleg olyan, mint egy ilyen hatalmas játékgép.
filmhu: Hogy választottad ki az Enter the Void szereplőit?
G.N.: Én általában nem megyek színészek után – bár a Visszafordíthatatlan-ban pont Vincent Cassel és Monica Bellucci jelentette az anyagi támogatás hátterét. Inkább ajánlják nekem az embereket, vagy van, hogy valakinek az ismerősében látom meg az igazi szereplőt. Az Enter the Void-ban is csak a főszereplő Paz de la Huerta hivatásos színésznő, aki állandó, szinte túlzott magamutogatási vágyával tökéletes a szerepre. Az Oscar szerepét jászó Nathaniel Brown vagy Alexet alakító Cyril Roy nem profi színészek, most játszottak először kamera előtt. Cyril megtalálását egyébként isteni szerencsének tartom, hiszen ő csak egy barátját kísérte el a castingra, nem is akart részt venni a válogatáson, de én mégis őt kértem fel a szerepre. És bár meg kell vallani, vannak problémái az alkohollal, de ez a forgatásra sohasem volt hatással, a kamera előtt tökéletesen működött.
filmhu: Sokan hasonlítanak téged Stanley Kubrickhoz. Ehhez mit szólsz?
G.N.: Szerencsésnek érzem magam… Bár inkább azt mondanám, én vagyok Kubrick gyermeki unokaöccse. Hiszen az ő dolgai sokkal érettebbek az én történeteimnél, ahogy a hatalmi játékokról szólnak, vagy ahogy az emberi fajt láttatják Én ennél emberibb, és ezáltal gyermekiesebb, a kisbaba anyai emlőhöz való ragaszkodásához hasonló érzelmi skálákon mozgok.
filmhu: Mi a legközelebbi projekt?
G.N.: Remélhetőleg egy nagyon erotikus szerelmi történet lesz…
filmhu: Már megvan a film anyagi háttere is?
G.N.: Rebesgették, hogy a finanszírozás a helyén van, de amíg nincs meg a szerződés és a pénz a bankszámlámon, én nem szeretnék semmit se ígérni.
filmhu: Milyen volt az Enter the Void eddigi fogadtatása?
G.N.: Érdekes, hogy a filmjeim számomra csak addig „törékenyek”, amíg még egyszer sem mutattam be őket nagyközönség előtt. Utána ez a lámpaláz elmúlik, mivel tudom, a legrosszabb kritika sem ronthat a filmem értékén. Sőt, én néha pont, hogy egy nagyon negatív értékelés miatt nézek meg egy filmet. Eddig nekem a leggyakrabban azt mondták az Enter the Void-ról: "Mekkora trip!" Én ennek igazán örülök…
